Átfogó Bitcoin-történelem

Szerző: Benjamin Wallace

Martin Venezky illusztrációja

2008. november 1-én egy bizonyos Satoshi Nakamoto közzétett egy dolgozatot egy kriptográfiai levlistán, melyben egy különleges új digitális pénz működési elvét vázolta fel, amelyet Bitcoinnak nevezett el. Nakamoto a teljes ismeretlenségből bukkant elő – a lista veteránjai sem hallottak róla soha azelőtt, és később sem derült ki róla több egy-két homályos és ellentmondásos részletnél. Egy online profil szerint Japánban élt, de egy ingyenes német mailszolgáltatót használt. A nevére való rákeresés sem hozott érdemi eredményt, így egyértelműnek tűnt, hogy a neve sem valódi. Mindennek ellenére azonban mégis sikerült megoldania egy olyan problémát, amellyel azelőtt évtizedeken át nem tudtak mit kezdeni a kriptográfusok. A kényelmes és lenyomozhatatlan, az állami és banki felügyelettől megszabadított pénz eszménye lényegében a net születésének pillanatától kezdve hőn áhított Szent Grálnak számított, de Nakamoto előtt senki nem jutott még csak a közelébe sem, pedig próbálkoztak vele sokan. Főleg az 1990-es évek elején ötleteltek aktívan ebben a témában az ún. cipherpunkok (libertariánus kriptográfusok egy mozgalma), de minden próbálkozásuk kudarcba fulladt, David Chaum Ecash-étől (amelynek legnagyobb hibája az volt, hogy a már meglévő állami és vállalati infrastruktúrára építkezett) a bit goldon és a b-money-n át az RPOW-ig.

A digitális pénzek tervezésénél az egyik legnagyobb problémát mindig is a többszörös elköltés lehetőségének kiküszöbölése jelentette – vagyis hogy ne lehessen a puszta digitális információvá transzcendált pénzt is éppen olyan könnyen másolni és beilleszteni, mint bármilyen másik digitális adathalmazt, és annyiszor elkölteni, ahányszor csak akarja az ember. Erre a problémára a klasszikus választ ugyebár a tranzakciók valós idejű könyvelését végző központi felügyelet jelenti, biztosítva, hogy egyazon pénzegységet csak egy helyre költhessen el az ember, meggátolva így ugyan a csalást, viszont pótolhatatlanná téve a központot és az abba vetett bizalmat.

Ezt a problémát oldotta meg a Bitcoin a maga elosztott könyvelésével, avagy “blokkláncával”, amelyet a hálózat karbantartására vállalkozó felhasználók – “bányászok” – kollektíven vezetnek, ellenőriznek és biztosítanak a megfelelő szoftverrel, folyamatosan a hálózatnak szentelve a gépük számítókapacitásának egy részét, a könyvelési folyamat részeként pedig egyben újabb érméket is bocsátanak ki. Bárki is indít egy újabb tranzakciót, az elterjed a hálózatban, a bányászok gépei pedig egymással versenyeznek egy visszafejthetetlen kriptográfia rejtvény mielőbbi megoldására törekedve, amelybe több tranzakció adatait is belefoglalják. Aki elsőként oldja meg a rejtvényt, az 50 bitcoint tehet zsebre jutalmul, és hozzáfűzheti a blokklánchoz a frissen elkészített új blokkját, tranzakciók egy újabb kötegét hitelesítve így. A rejtvény pedig úgy válik egyre nehezebbé, ahogy szaporodnak a bányászok, biztosítandó, hogy mindig átlagosan 10 percenként készüljön el egy újabb blokk. Továbbá, a blokkok elkészítéséért járó jutalom minden 210.000. blokkot követően megfeleződik: az 50-ből 25 lesz, a 25-ből 12,5, és így tovább mindaddig, míg valamikor 2140 körül kibocsátásra nem kerül mind a 21 millió bitcoin (bár már 2040 körül is elég közel leszünk ehhez a számhoz, csak a folyamatos felezések miatt egyre lassabban bővül a készlet, így a teljes tetőzés sok időbe telik).

2008-ban, Nakamoto dolgozatának megjelenésekor történelmi mélypontján járt a kormányok és a bankok gazdasági és pénzügyi kompetenciájába vetett közbizalom. Az amerikai kormány valósággal szórta a pénzt a Wall Streetre és a detroiti autógyártókra. A Szövetségi Tartalék pénznyomdái reggeltől-estig csúcsra járatva dolgoztak, hogy élénkítsék a gazdaságot, az arany ára pedig az egekbe tört. A Bitcoin használatához azonban nem kellett megbízni a gazdaságot a padlóra küldő politikusokban és pénzemberekben, csak és kizárólag Nakamoto elegáns algoritmusaiban. Mi több, a Bitcoin nyilvános tranzakciótörténete nem csak hogy a csalással szemben biztosított védelmet, de a pénzkibocsátás előre meghatározott üteme gondoskodott a kiszámíthatóságról is, fityiszt mutatva a jegybanki nyomdák pénzáradatának és a Weimari Köztársaság-jellegű hiperinfláció rémének.

Az első 50 bitcoint maga Nakamoto bányászta ki 2009. január 3-án; ezt az első, kiinduló blokkot ősblokknak nevezte. Az alkotása jó egy éven át megmaradt az első bitcoinosok szűk körében – apránként azonban kiszivárgott a rendszer híre a kriptográfusok elefántcsonttornyán kívülre is, a digitális pénz apostolai pedig nem győzték dicsérni. Wei Dai, a b-money alkotója “rendkívül fontosnak” nevezte, Nick Szabo, a bit gold alkotója “nagyszerű ajándéknak a világ számára”, Hal Finney, az RPOW kriptográfusa pedig “valószínűleg világmegváltoztatónak”. Idővel a digitális adatvédelem zászlóvivője, az Electronic Frontier Foundation is elkezdett elfogadni bitcoinos adományokat.

A nyílt forráskódú projekt kezdeti, kis csapatában különösen erős volt a közösségi szellem. Gavin Andersen, new englandi programozó vett 10.000 bitcoint 50$ ellenében, majd létrehozta a Bitcoin Faucet weboldalt, ahol ingyen kezdte osztogatni őket. Laszlo Hanyecz floridai programozó pedig lebonyolította az első valós világbeli bitcoin tranzakciót: 10.000 bitcoin ellenében két pizzát kapott Papa John vendéglátóipari egységéből egy angliai önkéntes közvetítésével: ez utóbbinak küldte el a bitcoinokat, aki cserébe leadta a transzatlanti rendelést Papa Johnhoz, hitelkártyával fizetve. Bizonyos David Forster, massachusetts-i farmer pedig alpakagyapjú-zoknit kezdett árulni bitcoinért.

Amikor pedig épp nem a bányászattal voltak elfoglalva, a bitcoinosok Nakamoto rejtélyét próbálták megfejteni – akit egymás közt csak a keresztnevén, Satoshiként emlegettek. Egy IRC-csatornán valaki megjegyezte, hogy a Satoshi annyit tesz, hogy “bölcs”, valaki más pedig azt vetette fel, hogy a nevet akár négy nagyvállalat nevéből is összeollózhatták: SAmsung, TOSHIba, NAKAmichi és MOTOrola. Az is meglehetősen kétségesnek tűnt, hogy Nakamoto valóban japán lenne, már csak azért is, mert mindig tökéletes és hibátlan, anyanyelvi beszélőkre jellemző idiomatikus csengésű angolsággal írt.

Felmerült aztán az az elképzelés is, hogy Nakamoto talán nem is egy ember, hanem több – egy rejtélyes csoport, valami kifürkészhetetlen céllal. Talán a Google vagy az amerikai Nemzetbiztonsági Hivatal egy csapata. Hanyecz, aki egyidőben a Bitcoin fő fejlesztői közé tartozott, elmondta, hogy váltott pár mailt “Satoshival” és mindig az a benyomása támadt, mintha nem is egy valódi emberrel levelezne; átlagosan kéthetente kapott válaszokat, mintha valaki csak nagynéha nézne be egy elhanyagolt mailfiókba. Megjegyezte továbbá azt is, hogy a Bitcoin fantasztikusan jó tervezettsége legalábbis hihetetlen teljesítmény lenne mindössze egyetlen embertől.

Nakamoto pedig gondosan ügyelt rá, hogy ne fedjen fel magáról semmit; a netes megnyilvánulásait szigorúan a forráskód technikai kérdéseinek megbeszélésére korlátozta. 2010. december 5-én azonban, amikor egyre többen kezdték javasolni a Wikileaks-nek, hogy fogadjanak el bitcoin-adományokat is, a máskor oly’ hidegvérű és szakszerű Nakamoto szokatlan vehemenciával rohant ki az ötlet ellen: “Nem” – írta a Bitcoin fórumára, – “ne tegyétek ezt. A projektet fokozatosan kell fejleszteni, hogy kellőképpen megerősíthessük a szoftvert. Ezennel felkérem a Wikileaks-et arra, hogy NE próbálkozzanak a bitcoinnal, mivel egyelőre béta gyermekcipőben jár a közösség. Jelenleg aprópénznél többet úgysem kapnának így, viszont akkora felbolydulást kavarnának ezzel körülöttünk, ami ebben a korai szakaszban még akár el is pusztíthatna minket.”

Majd egy idő után, éppen olyan váratlanul, ahogyan megjelent, Nakamoto újra el is tűnt; hét nappal a Wikileaks-szel kapcsolatos felkérését követően, december 12-én, GMT szerint este 6:22-kor ejtette meg az utolsó bejegyzését a Bitcoin fórumán, a szoftver legújabb verziójának bizonyos technikai részleteivel kapcsolatban. Ezt követően már csak még rapszodikusabban válaszolt mailekre, végül pedig már egyáltalán nem. Egyedül Gavin Andersennel, aki időközben főfejlesztővé lépett elő, és még egy maroknyi másik “kiválasztottal” tartotta továbbra is a kapcsolatot. Április 26-án Andersen azt mondta programozótársainak, Satoshi aznap reggel azt javasolta neki, hogy lehetőleg próbálják kerülni ezt az egész “titokzatos alapító”-kérdéskört, amikor nyilvánosan beszélnek a Bitcoinról. Ezt követően aztán már Andersen mailjeire sem válaszolt többé, a bitcoinosok pedig szomorkodva értetlenkedtek a távozása felett. Ekkorra azonban Nakamoto alkotása már saját életre kelt.

Gyors áttekintés:

Hogyan szerveződik a Bitcoin: A bitcoin gazdaságát a felhasználói számítógépeinek hálózata alkotja. Adott – tízperces – időközönként a rendszer újabb bitcoinokat bocsát ki a hálózatba; eleinte 50-et, majd 25-öt, 12,5-öt, és így tovább, egészen 2140 körülig. Ezt azért tervezték így, hogy kiszámítható és kezelhető legyen a növekedés üteme, hogy senki ne kavarhasson bele, és ne idézhessen elő hiperinflációt.

Hogyan bányásszák a bitcoint: A visszaélések megakadályozása érdekében a rendszer folyamatosan vezeti a (név nélkül) lebonyolított tranzakciók nyilvántartását. Egyes felhasználók számítógépei a megfelelő szoftverrel, kriptográfiai rejtvények megfejtésével hitelesítik a tranzakciókat, és minden alkalommal, amikor valaki elsőként oldja meg az éppen aktuális feladványt, 50 bitcoint kap jutalmul. A bitcoinokhoz való hozzáférést biztosító kriptográfiai kulcsok többféleképpen is tárolhatóak, így például az ember saját gépén (“tárcájában”) éppúgy, ahogy netes tárca-szolgáltatóknál is.

Hogyan költik el a bitcoinokat: Ha már letöltötte és telepítette a gépére az ember a kliensszoftvert, éppen olyan könnyen költheti a bitcoinjait, mint ahogyan például emailt is küld. Egyre több kereskedő fogad el bitcoinos fizetést, a vállalkozó kedvű bitcoinosok pedig folyamatosan dolgoznak a fizetési folyamatot még áramvonalasabbá, könnyebbé, gyorsabbá és hatékonyabbá tevő fejlesztéseken, szolgáltatásokon és eszközökön.

Bruce Wagner meglátása szerint “A bitcoin-rajongók majdhogynem hittérítők. Látják a technológia szépségét. Ez egy óriási mozgalom, már-már majdnem olyan, mint egy vallás. A fórumon láthatja is az ember a szellemét. Ez a közösség nem csak az egyénről szól, hanem a Bitcoin fejlesztéséről, egyre jobbá tételéről.

Egy júliusi reggelen Wagner az 50 évét meghazudtolóan fiatalos lendülettel és Pantone-fekete hajával intézi az ügyeit a manhatteni székhelyű, frissen indított netes televízió, az OnlyOneTV egyik irodájából. Az elmúlt néhány hónap során ő vált a Bitcoin legfőbb igehirdetőjévé. Ő a házigazdája az OnlyOneTV The Bitcoin Show c. műsorának, melyben egyrészt ismerteti és népszerűsíti az új pénzt, másrészt pedig sorra interjúvolja a Bitcoin világának jelentősebb alakjait. Emellett Bitcoin-találkozókat szervez, és persze az augusztusban esedékes első “Bitcoin-világkonferenciát”. Elmondása szerint a Bitcoin valóságos kábítószerként hatott rá, amikor először megismerkedett vele; mint mondta, öt napon át nem evett vagy aludt, és egyre csak a Bitcoint bújta.

Wagner nem riad vissza a szuperlatívuszoktól. Szerinte a Bitcoin “a legizgalmasabb technológia az internet születése óta”, az eBay “egy óriási, vérszívó vállalat”, a szólásszabadság pedig “egy népszerű mítosz”. Hasonló lelkesedéssel beszélt a Bitcoin jövőjéről is: “Tudtam, hogy ez nem egy részvény, ami fel-le bukdácsol. Ez valami olyasmi, ami csak egyre feljebb és egyre magasabbra tör.”

Egy ideig igaza is volt. Mert bár 2009-ben és 2010 elején a bitcoin még teljesen értéktelen volt, és még miután 2010. áprilisában beindult velük a kereskedés, az ezt követő fél év során is 14 cent alatt maradt egy bitcoin értéke, 2010. nyarától kezdve – amikor is a Bitcoin híre futótűzként járta be a netet -, valóban fellendült az árfolyam, ahogy hirtelen megnőtt a kereslet. November elején már 36 centnél járt, majd egy kis időre visszatért 29-re. 2011. februárjában aztán újra emelkedésnek indult, mígnem már a Slashdot is szóvá tette, hogy átlépte az 1$-os küszöböt; egészen 1,06$-ig jutott, mielőtt újra megpihent volna 87 cent körül.

Tavasszal aztán, amikor megjelent a Forbes sokat linkelt cikkje az új “kriptopénzről”, valósággal felrobbant az árfolyam. Április elejétől május végéig 86 centről 8,89$-ra emelkedett, majd a Gawker június 1-ei cikkjét követően (amelyben a feketepiaccal kapcsolatban említették a Bitcoint) egy hét alatt több, mint megháromszorozódott, és egészen 27$-ig emelkedett. Ekkor az éppen forgalomban lévő összes bitcoin értéke 130 millió dollár körül járt. A Bitcoin világának leggazdagabb alakja ekkor egy bizonyos KnightMB volt, akinek a 371.000 bitcoinra rúgó vagyona így több, mint tízmillió dollárt ért. Nem is olyan rég Hanyecz még pizzát vett 10.000 bitcoinért, most pedig ugyanez az összeg már 272.329$-t ért. Saját elmondása szerint azonban ez őt egyáltalán nem zavarja, mivel a pizza tényleg nagyon finom volt.

Akkora felhajtás támadt a Bitcoin körül, amekkora általában csak egy-egy újabb, túlpörgetett szilícium-völgyi vállalat tőzsdei debütálását vagy egy újabb Apple-terméket szokta kísérni. Jason Calacanis újságíró-vállalkozó “gyökeres fordulatról” beszélt a netes talk show-jában, és “az egyik legérdekesebb dolognak” nevezte a Bitcoint, “amit csak láttam a technológiai iparban az elmúlt 20 évben.” Fred Wilson, a neves kockázati befektető “társadalmi átalakulást” prognosztizált, az Arab Tavasszal, a PlayStation-hackkel és a Wikileaks-szel együtt említve a Bitcoint. Még a CIA is meghívta Gavin Andersent a virginiai Langley-be, hogy tartson előadást a Bitcoinról. Rick Falkvinge pedig, a svéd kalózpárt alapítója (melynek legfőbb célkitűzései közé tartozik egyebek mellett a szabadalmi rendszer felszámolása is) bejelentette, hogy Bitcoinba fektette minden megtakarítását.

A Bitcoin jövője kivételesen fényesnek ígérkezett. Mark Suppes, aki addig egy brooklyni padláson próbált fúziós reaktort építeni az eBay-ről összevadászott alkatrészekből, kerített magának egy régi pénzfelvevő automatát, és átalakította úgy, hogy bitcoin ellenében lehessen felvenni belőle készpénzt. Az úgynevezett titkos neten (a kizárólag a Tor névtelenítőszoftverén keresztül elérhető, egyébként láthatatlan weboldalak körében) pedig egy szürke- és feketepiaci oldal hivatalos pénzének tette meg a bitcoint, amelyen kábítószerektől kezdve puskát géppuskává alakító készletekig bármit meg lehetett venni. Egy fiatal bitcoinos, bizonyos The Real Plato videóblogban számolt be autós országjárásáról, mely során kizárólag bitcoint költött. Numizmatika-rajongók bitcoin-gyűjtésről álmodoztak, és azon tanakodtak, vajon mennyit érhetnek olyan ritkaságok, mint például az ősblokkban létrehozott első bitcoinok.

Az árfolyam emelkedésével persze egyre többen kezdtek bányászni is; valóságos fegyverkezési verseny vette kezdetét, aminek nyomán pedig a bányászat nyereségessége is fokozatosan csökkenni kezdett. A bányászok egyre erőteljesebb videókártyákba ruháztak be; míg az első bitcoinosok vígan elbányászgattak az akkor éppen meglévő gépeik CPU-ival is, addig az új hullám már olcsó gépekben láncra fűzött csúcsGPU-kat felvonultató, zajos ventilátorokkal hűtött bányászgépeket dolgoztatott a nap 24 órájában. Megszületett az ún. “bányagép-pornó” is, amikor a bányászok elkezdték megosztani egymással a gépeikről készített fotóikat. Ahogy pedig az aranyláz idején általában lenni szokott, úgy ezúttal is szárnyra kaptak kétes hitelességű történetek; bizonyos Darrin nevezetű alaszkai bányász elmondása szerint például betört ugyan a garázsába egy medve, de szerencsére a bányászgépe nem keltette fel az érdeklődését. Egy másik bányász pedig akkora villanyszámlát halmozott fel, hogy rajtaütött a rendőrség, mert azt hitték, hogy marihuánát termeszt otthon.

Az univerzális eufória dacára azonban már voltak baljós jelek is. A Bitcoin közérdekű, nyílt forráskódú P2P-szoftverként kezdte pályafutását a libertarianizmus zászlaja alatt, utalva az osztrák gazdasági iskola tanaira is. Most azonban már valódi pénz forgott kockán, a magas árfolyam egyre több spekulánst vonzott, akik árucikként tekintettek a bitcoinra, a média pedig pontosan olyan felbolydulást kavart, amitől Nakamoto már a Wikileaks kapcsán is tartott. Charles Schumer amerikai szenátor az illetékes hatóságokat kérte a korábban említett szürke- és feketepiaci oldal lekapcsolására, amely meglátása szerint “a legszemtelenebb drogterjesztő oldal, amit valaha is láttunk”, magát a bitcoint pedig “a pénzmosás egy online változatának” bélyegezte.

Nakamoto köré eközben valóságos kultusz fonódott. Valaki “ÉN VAGYOK SATOSHI NAKAMOTO” feliratú pólókat kezdett árulni, mások pedig javasolták, hogy az éppen használható legkisebb bitcoin-töredékegységet (0,000.000.01 BTC) nevezzék Satoshi-nak. Voltak Satoshi-témájú rajongói irományok és manga-rajzok, a bitcoinosok pedig tovább törték a fejüket a rejtélyén. Egyesek azt feltételezték, hogy talán meghalt, mások szerint Nakamoto valójában Julian Assange, a Wikileaks alapítója, megint mások szerint pedig Gavin Andersen, a Bitcoin főfejlesztője. Mások régebbi kriptopénz-veteránokat sejtettek a háttérben, így például Finney-t, Szabót, vagy Dait. Maga Szabo is elképzelhetőnek tartotta, hogy esetleg Finney-ről vagy Dairól lehet szó. Stefan Thomas svájci programozó és a közösség aktív tagja készített egy grafikont Nakamoto összes, 500-nál is több, a Bitcoin fórumán megejtett hozzászólásának időbélyegzőiből; ebből kiderült, hogy GMT szerint reggel 5 és délelőtt 11 között szinte soha nem írt semmit – szombatokon és vasárnapokon sem. Ebből pedig arra következtettek, hogy ez a nyugalmi időszak sokkal inkább azt jelenti, hogy Satoshi épp alszik, nem pedig azt, hogy dolgozik (EST szerint ugyanis ez az intervallum az éjféltől reggel 6-ig tartó időszaknak felel meg). Más nyomok azonban arra utaltak, hogy Nakamoto esetleg brit lehet: az ősblokkba ugyanis belekódolta a Times of London egyik szalagcímét, plusz a fórumhozzászólásaiban és a Bitcoin kódjához írt megjegyzéseiben is angol helyesírással írt (pl. “optimise” és “colour“).

Hiába tökéletes azonban a technológia, ha egy tökéletlen világban kell működnie. Bár magának a Bitcoinnak a kódja mindeddig masszívan ellenállt minden hackelési kísérletnek, magukat a bitcoinokhoz való hozzáférést biztosító kriptográfiai kulcsokat mégis tárolni kell valahol – alapértelmezetten a felhasználók saját számítógépén. Eleinte, amikor még könnyen lehetett bányászni, volt bőven bitcoin mindenkinek (bár alig ért bármit is egyáltalán) és amúgy is csak egy szűk kör foglalkozott vele, nem is kellett különösebben védeni ezeket a kulcsokat. Ahogy azonban egyre értekesebbé váltak, úgy bizonyult egyre kevesebbnek az ember saját számítógépe által biztosítható védelem. Egyesek számtalan biztonsági másolatot készítettek a tárcájukról, és kódoltan tárolták el azokat különböző pendrive-okon vagy adatvisszanyerési értelemben teljesen tisztára sikált, a nettől teljesen elvágott, szűz gépeken, netes tárhelyeken, vagy épp papírra nyomtatva (és a papírt rejtve el egy kellően biztonságos helyre). Minden elővigyázatosság dacára azonban még a legveteránabb, első bitcoinosok is pórul jártak néhány alkalommal. Hiába volt például Stefan Thomas-nak három biztonsági másolata is a tárcájáról, ha kettőt véletlenül letörölt közülük, a harmadiknak pedig elvesztette a jelszavát; egy csapásra elvesztett 7.000 bitcoint, ami akkoriban nagyjából 140.000$-t ért. Elmondása szerint egy teljes, kínkeserves és fájdalmas héten át próbálta újra fellelni a jelszót, de minden próbálkozása kudarcba fulladt.

A hagyományos készpénzt ha meg akarja védeni az ember, hát berakja a bankba – a bankokra azonban az elkötelezettebb bitcoinosok már eleve ferde szemmel néznek, így a helyettesítésükre fokozatosan fejlődésnek indult egy mindeddig szabályozatlan, jelenleg is gyerekcipőben járó pénzügyi szolgáltatóipar; kétes online “tárca-szolgáltatók” ígérnek biztonságot cserébe a bizalomért és váltók cserélik hagyományos pénzre a bitcoint. És bár maga a Bitcoin továbbra is decentralizált, a felhasználók vakon bíznak egyre több pénzt centralizált szolgáltatókra, amelyekről még a legradikálisabb libertariánusok sem állítanák egy pillanatig sem, hogy szemernyivel is biztonságosabbak lennének az államilag biztosított intézményeknél.

Persze ahogy az árfolyam emelkedett, úgy gyülekeztek az egyre baljósabb események. Június közepén bizonyos Allinvain bejelentette, hogy ellopták a gépéről a több, mint 500.000$-t érő, összesen 25.000 bitcoinjához való hozzáférést biztosító kulcsait (a mai napig sem tudja senki, hogy ez a bejelentés valóban igaz volt-e vagy sem). Majd egy héttel ezután a tokiói székhelyű, az összes bitcoin-váltás mintegy 90%-át bonyolító MtGox ellen intéztek agyafúrt hackertámadást: óriási összegű bitcoin-eladást szimuláltak, padlóra küldve a árfolyamot és akár több tízezer felhasználó bitcoinjaihoz is hozzáférhettek. Válaszként az MtGox 1.000$-ban maximalizálta a napi visszavonható (bitcoin-)összeget (akkoriban durván 35 bitcoin ért ennyit), és gyors lépéseket tett, hogy rendezze a sorait.

És nem is maradt magára: a piaci erők összefogtak a hacker ellen. A padlóra küldött árfolyamra azonnal ráharaptak a spekulánsok, és gyorsan feltornászták újra az árat, így a tolvaj mindössze nagyjából 2.000 bitcoint lophatott el. Az MtGox egy teljes hétre felfüggesztette a működését, majd visszaállította magát a támadás előtti értékekre – de a múltat már nem tudták eltörölni. Az árfolyam nem emelkedett újra 17$ fölé, az MtGox pedig egy hónap alatt kerek 10%-ot veszített a piaci részesedéséből frissen indult chilei székhelyű vetélytársa, a TradeHill javára. Még nagyobb baj volt azonban, hogy az incidens a közösség bizalmát is megingatta, és rengeteg negatív publicitást gerjesztett.

A nyilvánosság szemében így az eddig a holnap pénzének dicsfényében fürdőző Bitcoin egy pillanat alatt rossz viccé vált, és az Electronic Frontier Foundation is bejelentette, hogy a továbbiakban már nem fogadnak bitcoin-adományokat. Mi több, két hálózatelemzésre szakosodott ír tudós azt is kimutatta, hogy a Bitcoin közel sem olyan névtelen, mint amilyennek eleinte hitték sokan; egy sor, a Wikileaks-nek adakozó ember netes személyazonosságának bukkantak a nyomára (a Wikileaks 2011. júniusától kezdve fogad el bitcoinos adományokat). Csalódtak benne a technikailag kevésbé felkészült, érdeklődő újoncok is, akik azt hitték, hogy könnyen kezelhető lesz a rendszer, de ehhez képest azzal kellett szembesülniük, hogy még a bitcoinok beszerzése sem egyszerű – és persze hogy nagyon oda kell figyelniük a tárolásukra és a használatukra is. Egy ideig a bitcoin-vásárlás legegyszerűbb módja az volt, ha az ember a PayPalen keresztül vásárolt Linden dollárt (a Second Life virtuális pénzét), majd azt cserélte el valakivel bitcoinra a Second Life univerzumában. Ahogy a média is hangnemet váltott ámulatból és csodálkozásból kétkedésbe és kötekedésbe, úgy vált az egykor izgalmas figyelem inkább harag és neheztelés forrásává.

És a csapások sorozata még nem ért véget. A harmadik legnagyobb váltó, a lengyel Bitomat bejelentette, hogy – hoppá – véletlenül felülírták a tárcájukat. Eközben biztonsági szakértők a bitcoin-felhasználókat célzó vírusok és más ártalmas programok elszaporodására hívták fel a figyelmet; ezek egy része komplett tárcákat lopott, mások pedig bányászrabszolgává alázták az általuk megfertőzött gépeket. Nemsokára a MyBitcoin is elhallgatott, és nem válaszolt többé a mailekre. Mindig is gyanús volt egy kissé; a Karib-térségben jegyezték be, és egy bizonyos Tom Williams üzemeltette, aki azonban soha nem volt jelen a Bitcoin fórumán. Majd úgy egy hónappal később öntötte szavakba Bruce Wagner, a Bitcoin igehirdetője, amit mindenki más is gondolt – jelesül hogy a MyBitcoin tulaja fogta a pénzt és futott. Mint mondta, ő maga is vagy 25.000 bitcoint tartott a MyBitcoinnál, és még a barátainak és rokonainak is ajánlotta a szolgáltatást – de ekkor már leginkább csak a gyanúsítottak felkutatásában igyekezett segédkezni. Rövidesen azonban újra felbukkant a MyBitcoin feltételezett tulajdonosa, és azt állította, hogy hackertámadás érte az oldalát. Ekkor aztán Wagner került a célkeresztbe; felfedték róla, hogy egyszer már elítélték jelzálog-csalásért, aminek következtében a közösségen belül is sokat vesztett a hiteléből. Jeff Garzik, a Bitcoin egyik főfejlesztőjének szavaival élve, “Valamiért sokan azt hiszik, hogy ha virtuális pénzről van szó, akkor már nyugodtan megbízhatnak bárkiben, akibe csak belefutnak a neten”.

És nem is bíztak senkiben annyira, mint magában Nakamotóban, aki azonban teljes hallgatásba burkolózott akkor is, amikor az általa teremtett világ összeomlással fenyegetett. Egyes bitcoinosok arra gyanakszanak, hogy a CIA-nek vagy a Szövetségi Tartaléknak dolgozott. Mások attól féltek, hogy végül mégiscsak egy óriási piramisjátéknak bizonyul a Bitcoin, aminek Nakamoto ül a csúcsán, aki szorgosan bányászta a bitcoinokat akkor, amikor még értéktelenek voltak, majd türelmesen várta, hogy fellendüljön az árfolyamuk. A legelszántabbak azonban továbbra is őrizték a lángot, megbíztak Nakamotóban és építették-fejlesztették tovább a rendszerét. A paranoián és a belső konfliktusokon túl azonban egy még mélyebb, már-már szinte teodíceai csalódottság érződött. Mintha valójában mindenki egyre csak azon értetlenkedett volna, hogy miért teremtette meg Nakamoto ezt az egész világot, ha aztán végleg hátat fordított neki és sorsára hagyta?

Az azonban, hogy Nakamoto sorsukra hagyta a híveit, még nem jelenti azt, hogy azok szó nélkül hagynák széthullani a világát. Bár az árfolyam továbbra is esik, a gazdaság pedig még mindig törékeny, a fejlesztői és befektetői kedv töretlen. Wagner népszerűsítette a rendszert az Occupy Wall Street mozgalmárai körében is, míg a közösség elkötelezettebb tagjai komolyan nekiláttak az infrastruktúra fejlesztésének (a csak az “aranylázra” összesereglett vagy csak egyszerűen kevéssé lelkes, – Garzik összegzése szerint – “a magas villanyszámlákat, a hőt és a zajos ventilátorokat megunt” bányászok hamar kihullottak). Az MtGox bitcoinos pénztárgépet fejleszt, mások PayPal-szerű kereskedelmi szolgáltatásokon dolgoznak, két kolorádói srác pedig beindította az “1.000.000 tételnél is többet” kínáló BitcoinDeals-t. Továbbfejlődött az alvilági bitcoin-használat is, az első szürke- és feketepiacot újabbak követték; egyhelyütt önjelölt orvgyilkosok is hirdetik a “szolgáltatásaikat”.

Amir Taaki, a londoni székhelyű főfejlesztő szerint “Fogalmazhatnánk úgy, hogy Gartner Hype-ciklusát követik az események.” A hivatkozott technológia-elterjedés-és-kiforrás elmélet görbéje ugyanis “a technológia fellendülésével” indul, feltör egészen “az eltúlzott elvárások csúcsáig”, összeomlik egy “kiábránduláshullámban”, majd újabb lassú emelkedésnek indul “a megvilágosodás emelkedőjén”, amíg el nem éri “a produktivitás fennsíkját”. Ezen elmélet szerint a Bitcoin épp most kezd újra felvánszorogni a mélyből, ahogy az emberek kezdik igazán megbecsülni a mindeddig makulátlannak bizonyult kód erényeit, és túllépnek a körülötte felhalmozódott közelmúltbeli emberi drámákon.

Abból a szempontból azonban még így is mellékes ez a megkülönböztetés, hogy a problémaforrás továbbra is megmaradt: a szabályozatlan, centralizált váltóktól és online tárcáktól való függőség. Mi több, a bányászat oroszlánrészét már csak egy maroknyi bányásztársulás végzi, amelyek elméletileg akár az egész hálózatot is kisajátíthatnák maguknak, ha együttműködnének.

A szkepticizmus pedig töretlen; Paul Krugman, a Nobel-díjas közgazdász helytelenítette, hogy a Bitcoin megtakarításra ösztönöz, Stefan Brands pedig, bár “ötletesnek” tartja a Bitcoint és nem is szívesen marasztalja el, de mégis úgy véli, hogy tényleg az első bitcoinosok járnak vele a legjobban. A legnagyobb problémának a bizalom kérdéskörét tekinti, vagyis azt, hogy míg bár a hagyományos pénzt sem fedezi semmi, addig az iránt jogi mechanizmusok sűrű hálója tartja fenn a bizalmat, addig a Bitcoin csak saját magára és a lelkes híveire támaszkodhat.

Jó lenne tudni, hogy Nakamoto mit gondol minderről, de ő természetesen továbbra is konokul hallgat. Mailekre továbbra sem válaszol, akik pedig esetleg tisztában is lehetnek a személyazonosságával, azok sem fedik fel. Andersen kereken tagadja, hogy ő lenne Nakamoto. Elmondása szerint nem ismeri a valódi nevét, és bár szeretné, ha Nakamoto egy nap mégis hajlandó lenne majd felfedni a kilétét, ezt mégsem tartja túl reális lehetőségnek. Szintén tagad Szabo, Dai és Finney is. Utóbbi, mivel amiotrófiás laterálszklerózissal diagnosztizálták, még azt is hozzátette, hogy mivel túl hosszú életre már nem számíthat, ezért ha ő lenne Nakamoto, felfedné a kilétét, mivel amúgysem veszíthetne már vele lényegében semmit, de mint mondja, nem ő az, így nincs is mit felfednie. A The New Yorker és a Fast Company is nyomozott utána, de egyik sem jutott többre puszta spekulációknál.

Csak annyit lehet sejteni, hogy mára már némileg elavult programozási képzésben részesült (Amir Taaki megjegyzése szerint a Nakamoto által használt jelölési rendszer a késő ’80-as, kora ’90-es évek környékén volt divatban, így Nakamoto akár 50 +/-10 éves is lehet), tudományos hátterű személyről lehet szó, akinek (egy digitális pénz-szakértő szerint) “legfeljebb mesterdiplomája lehet”. Ugyanezen szakértő szerint továbbá “elég nyilvánvalónak tűnik, hogy az egyik fejlesztő az; a hátterét tekintve akár maga Gavin is lehet”.

Dan Kaminsky biztonsági hacker egy pénzintézet egy kis csapatára gyanakodik; “talán egy mennyiségi elemző és a barátai” – bár készségesen elismeri, hogy erre egy fia bizonyítéka nincs, ez csak egy megérzés a részéről.

Garzik azonban, a fejlesztő, azt mondja, hogy a legelkötelezettebb bitcoinosok már feladták a Nakamoto-vadászatot. Mint mondja, “nem foglalkozunk vele”, mivel nem az alkotó személye a fontos, hanem maga a kód. A kód, ami – az egyes bitcoin-felhasználók sérelmére elkövetett lopások, csalások, valamint a nyilvánosság tőlük való elfordulása dacára is – mindmáig sérthetetlen, támadhatatlan és tökéletes maradt.

Forrás: WIRED

A lap szövege Creative Commons Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 3.0 licenc alatt áll, felhasználni csak forrásmegjelöléssel, és ide mutató linkkel szabad.