Karnyújtásnyira a lenyomozhatatlan e-pénz

Szerző: Brian Proffitt

Minél inkább elterjednek a különböző előre fizetett, hitel- és bankkártyás fizetési megoldások, annál inkább érdemes elgondolkodni azon a kérdésen, hogy pontosan hogyan is nézne ki technológiailag egy készpénzmentes társadalom?

Idén tavasszal újabb cikkből hallhattunk arról, hogy Svédország egyre inkább készül a teljesen készpénzmentes gazdaságra való átállásra. Nem is csoda: Svédországban a készpénzes tranzakciók már most is csak csekély 3%-át teszik ki az országban lebonyolított összes pénzügyi tranzakciónak – míg például az USA-ban ugyanez az érték 7%.

Persze az is igaz, hogy már évek óta fontolgatják a dolgot – és egyébként is csak már meglévő technikák és infrastruktúrák még szélesebb körű elterjesztésében és használatában gondolkodnak, nem pedig újak kidolgozásában.

A már meglévő, alapvetően kártyás megoldásokat mindannyian jól ismerjük. Ezekkel azonban még mindig van egy kis gond: hogy mind központosítottak, a központ pedig minden tranzakciót felügyel. Még az olyan legújabb fejlesztéseknek is, mint például az az iPhone-os alkalmazás, amellyel az eladók közreműködése nélkül is vásárolhatunk az Apple-boltokban, szükségük van valahol egy fizetési forrásegyenlegre.

És ez a jelenlegi készpénzmentes rendszerek legnagyobb rákfenéje – a magánszféránk védelméért küzdő aktivisták pedig hevesen ellenzik is az ilyesfajta megfigyelést – míg a fogyasztóvédők az ilyen hitel- ill. bankkártyás rendszerek járulékos díjait és költségeit hozzák fel súlyos negatívumokként, amelyektől éppúgy szenvednek a vásárlók, mint ahogyan az eladók is.

Jó eséllyel épp ez is az egyik oka annak, hogy egyre több szó esik mostanság a készpénzmentes gazdaságról; elvégre a bankok nyilván nem tiltakoznának, ha még több fizető felhasználójuk lenne. És nincsenek is egyedül, mivel a vásárlók is egyre inkább hajlandók feladni a magánszférájukat a kényelemért cserébe.

És talán még a kereskedők sem tiltakoznának annyira. Persze így még több díjjal kellene számolniuk a fizetéskezelőktől (becslések szerint 2009-ben csak a bankkártya-használati díjak mintegy 16,2 milliárd dollárt tettek ki), de az AEI és a Brookings Institute közös, 2004-es tanulmánya szerint bármely adott ország a teljes GDP-je úgy egy százalékát takaríthatná meg pusztán azzal, ha teljesen megszabadulna a készpénztől. Az USA esetében ez – a 2010-es GDP-adatok alapján – mintegy 146 milliárd dollárt jelentene.

A megtakarítás elsősorban a készpénz fizikai kezelésével és szállításával kapcsolatos költségek törlődésében mutatkozna meg, mivel ezek jelenleg is jelentős terheket rónak a kereskedőkre. Elvégre szállítás mellett kellenek még biztonsági alkalmazottak és drága biztosítások is. Míg azonban készpénz nélkül az üzletek egyszerűen átválthatnának önkiszolgáló kasszákra, ezzel is csökkentve a személyzeti költségeket.

Nekünk, egyszerű fogyasztóknak, ezek a költségek általában láthatatlanok: bűnözés, szállítás, készpénzes csalási lehetőségek… de végül mindez összeadódik, és végül megint csak ott tartunk, hogy a készpénzes gazdaság lényegesen drágább, mint a készpénzmentes.

Ez azonban mit sem segít a nem-bankolók millióinak, sem pedig azoknak, akik nem hajlandóak feladni a magánszférájukat pusztán azért, hogy megkönnyítsék a bankok vagy a kereskedők életét. Hogyan működhetne tehát egy olyan készpénzmentes rendszer, amely egyszerre biztosíthatna kellően robusztus magánszféra-védelmet és lehetne elég biztonságos a széleskörű használathoz is?

Az e-pénz felé

A készpénzmentes infrastruktúra kiépítésére irányuló összes eddigi próbálkozás közül a DigiCash kapta talán a legnagyobb hírverést. Ezt a vállalkozást még a ’90-es évek vége felé indította be David Chaum amerikai kriptográfus. Üzletként a DigiCash ugyan kudarcot vallott, de az alapötlet a helyén volt: itt is volt ugyan központi azonosító rendszer, viszont keményen titkosított, a tranzakciók pedig visszafordíthatatlanok, így a rendszer sikeresen biztosította a készpénz-szintű névtelenséget és oldotta meg egyben az e-pénz klasszikus problémáját, a többszöri elköltés lehetőségét is.

A többszöri elköltés problémája egyszerűen a következőt jelenti: ha egy adott pénzmennyiséget egy adott bájtkombináció jelképez, akkor miért ne készítenénk végtelen számú másolatot abból a bájtkombinációból, és gazdagodnánk meg egy szempillantás alatt? Nos, amellett, hogy ez természetesen illegális lenne, villámgyorsan romba is döntene bármilyen olyan virtuális pénzrendszert, ahol hagynák elharapózni ezt a jelenséget.

Számos oka volt annak, hogy miért is nem tudott valóban felfutni a DigiCash. Egyesek szerint épp az abba befektető bankok torzíttatták el úgy, hogy végül már nem tudta betölteni az eredeti funkcióját.

Az alapelképzelésnek azonban több részletét is megmentették és újrahasznosították mások: így például a kőkemény titkosítást és a visszafordíthatatlan tranzakciókat… központosítás helyett azonban decentralizálták a virtuális pénzrendszert. A központi hitelesítő hatóságtól megszabadulva máris nem kellett aggódni sem a nyomon követhetőség, sem pedig a hálózati kapcsolat stabilitása miatt. Ha van a gépeden egy adott mennyiség a virtuális pénzből, úgy máris le tudsz bonyolítani bármilyen tranzakciót.

Ezekre az alapokra épül tehát a 2008-as első leírása óta valamennyi készpézmentességgel kapcsolatos diskurzust uraló digitális pénz, a Bitcoin. A többszöri elköltés problémáját itt egy, a rendszer elosztott blokkláncában rögzített, nyilvános, bárki által bármikor hozzáférhető tranzakciónaplóval oldották meg, amely a rendszer minden egyes pénzegységének hűségesen nyomon követi az útját, a kibocsátása első pillanatától kezdve. (Ezt a tranzakciónaplót a Bitcoint használó számítógépek egy részének számítókapacitásából vezeti és tartja fenn a rendszer – és bitcoin-jutalmat biztosít mindazoknak, akik erre áldozzák a gépük kapacitását).

2011 nyarán azonban szédítő magaslatokba robbant a bitcoin árfolyama, és a névtelen, készpénzmentes világról szőtt álmok egyre gyorsabban kezdtek szertefoszlani. Nem segített a helyzeten az sem, hogy egymás után estek rablások áldozatává különböző netes tárcaszolgáltatók, vagy épp lépett le maga az üzemeltető a rábízott pénzzel. A netes pénz valós pénzre cserélésének is megvoltak a maga veszélyei. Ilyen és hasonló balsütetű események nyomán a bitcoinok árfolyama 2011 végére igencsak mélyre zuhant.

A Bitcoin alapkoncepciója azonban mindmáig stabil (időközben pedig az árfolyam is újra összeszedte magát és felfelé tart, valamint a szolgáltatók is egyre inkább tanulnak a korábbi hibákból, és egyre robosztusabb, jobban védett rendszereket építenek – a ford.). Sokan azonban még mindig kétkedéssel viszonyulnak a rendszerhez egyrészt a hackelhetőségtől való általános félelem, másrészt pedig ama tény miatt, hogy a bitcoin értékét egyetlen kormány sem fedezi. A dollár és az euró például igen tekintélyes kollektív bizalmat tudhat a háta mögött – és persze az illetékes kormányokat is. A bitcoin azonban teljesen független minden kormánytól.

Volt azonban egy bizonyos kormány, aki úgy döntött, hogy ő is tesz egy próbát valami ilyesmivel…

Verjünk e-pénzt

Míg 2011-ben továbbra is Svédország állt a polémia középpontjában, valahányszor arról esett szó, hogy hogyan is kellene kinéznie egy teljesen készpénzmentes társadalomnak, addig az idén a Royal Canadian Mint (RCM) vette át a stafétát, beindítva a saját készpénzmentes infrastruktúra kiépítését célzó programját, a MintChipet.

A MintChip a következő lépcsőfok a hagyományos pénz digitalizálásában – a fedezeteként szolgáló kanadai dollár pedig megnyugvást kínál mindazoknak, akiket zavar a bitcoin függetlensége.

A majdan beindítandó MintChip bizalmas hardvert használ majd: egy okoskártyán, pendrive-on, okostelefonon vagy SD-kártyán egyaránt használható chipet. Az egyes tranzakciók összegeit külső brókerek utalják át az ember MintChipjére – amelynek kanadai dollárban mért értékét is mindig naprakészen tartja az eszköz.

Az RCM elmondása szerint ezt a rendszert kifejezetten minitranzakciókhoz (10$-os vagy az alatti összérték) tervezték, minimalizálva így a komoly csalások kockázatát. De semmi sem tökéletes: mert bár hordozhatóság terén természetesen ezzel a rendszerrel sincs semmi gond, más jellegű problémák ezzel is akadnak. Vitalik Buterin Bitcoin-elemző rámutat, hogy egy integrált áramkör óriási rést jelenthet a rendszer biztonsági pajzsán: “Ez az elképzelés egyáltalán nem új – a korábbi tapasztalatokból pedig tudjuk, hogy a digitális jogkezelés összes többi formájához hasonlóan az ilyen rendszerek messze túl törékenyek ahhoz, hogy egy komplett gazdaságot építsünk rájuk. A “meghackelhetetlennek” tartott Infineo chipet pl. úgy két éve hackelte meg Christopher Tarnovsky egy elektronmikroszkóppal, tűkkel és savval – és nem kell különösebb fantázia annak az elképzeléséhez, hogy mennyire felpörögnének az ilyen és ehhez hasonló próbálkozások a MintChip kapcsán is, ha ezáltal az ember korlátlan mennyiségű pénzt teremthetne magának.”

Említ azonban Buterin más potenciális problémákat is: mivel a rendszernek az RCM ad értéket, ezért az infrastruktúrája sem lehet soha olyan decentralizált, mint a Bitcoiné. Nem kizárt azonban, hogy a potenciális felhasználók hajlandóak lesznek elfogadni ezt a kompromisszumot, mivel a MintChipre kerülve a pénz ismét névtelenné válik. És persze mert még mindig sokaknak jelent biztonságérzetet a hagyományos pénz-fedezet.

Marc Brule, az RCM pénzügyi tervezője egy, még májusban a Wirednek adott interjújában elmondta, hogy “minden pénz értéke a felhasználóinak a hitéből ered – vagyis abból, hogy hiszik, hogy van és lesz is értéke, tehát végső soron minden pénz csak illúzió, éteri tünemény. Mivel azonban a MintChip egy eléggé nagy bizalmat élvező hagyományos pénzre épít, ezért jó esélye van a széleskörű elterjedésre és az aktív használatra.

A MintChipnek is megvannak tehát a maga hibái, de azért így is hozzájárul ez is a valóban teljesen készpénzmentes, egyetlen kezelőközpontra sem támaszkodó társadalom kiépítésére irányuló törekvésekhez.

Forrás: PC World

A lap szövege Creative Commons Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 3.0 licenc alatt áll, felhasználni csak forrásmegjelöléssel, és ide mutató linkkel szabad.