Bitcoinról, pénzről és ezek mibenlétéről

2011-09-10

Szerző: Vitalik Buterin

Elsőre persze meglehetősen kézenfekvőnek tetszik a válasz arra a kérdésre, hogy mi is az a Bitcoin: természetesen “egy decentralizált, P2P-alapú digitális pénz, Satoshi Nakamoto alkotása”. Ebben a válaszban azonban ott lapul az igen tág jelentésű, rendkívül összetett fogalmat jelölő “pénz” szócska is, így a kérdést inkább itt kellene kezdenünk: mi is az a pénz?

A pénz természetesen egy csereeszköz – vagyis egy áru, amit A elcserél B-vel az általa kínált másik áruért, hogy aztán B is elcserélhesse azt valami másra C-vel, és így tovább. Erre pedig azért van szükség, mert az egyes személyek által kínált áruk jellege és mennyisége nem feltétlenül áll közvetlen és egyenes arányosságban a szükségleteikkel. A lehet például pék, C pedig szabó; semmi nem garantálja, hogy C-nek éppen akkor lesz szüksége kenyérre, amikor A-nak ingre, ezért egyszerűbb eladni a kenyeret bárki másnak, akinek épp kell, majd az érte kapott pénzből kifizetni az inget.

A történelem folyamán elég sok mindent használtak már pénzként; az ősi földművelő társadalmakban például gabonát, később aranyat, még később aranyfedezetű dollárt, majd fedezetlen dollárt és dollárfedezetű elektronikus bejegyzéseket… végül pedig a Bitcoin semmivel sem fedezett elektronikus bejegyzéseit.

Az olyan ősi fizetőeszközök, mint amilyen például a már említett gabona, önmagukban is hasznosak; azért használták őket pénzként is, mivel mindenkinek szüksége volt rá, így a régi társadalmak számára valóban kettős természettel bírt: egyszerre volt áru és pénz. Ezzel azonban van egy kis gond – illetve rögtön kettő is.

Először is, az optimális fizetőeszköz tulajdonságait már elég régen meghatározták: legyen például tartós, osztható és hordozható. Sajnos azonban bármi, ami rendelkezik az optimális fizetőeszköz minden tulajdonságával, általában meglehetősen hasznavehetetlen önmagában, önálló fogyasztási cikként – ebből következően a pénz szerepét is betöltő fogyasztási cikk szükségszerűen nem lesz optimális fizetőeszköz.

Másodszor, az ember már csak olyan, hogy szereti gyűjteni a pénzt – tartalékot felhalmozni egyrészt azért, hogy mindig megvehesse azt, amire épp szüksége van, másrészt pedig értelemszerűen azért is, hogy ha beüt bármilyen váratlan esemény, akkor annak a kezelésére is legyen meg a szükséges fedezete. Még ha a portékája eladása után az ember azon nyomban vesz is valamit a kapott pénzen valaki mástól, egy nagyon rövid ideig akkor is magánál tartja a pénzt.

Ludwig von Mises szavaival, “Egy piacgazdaságban mindig van gazdája a pénz minden egyes egységének. A pénz feletti ellenőrzés átadása mindig azonnali és folyamatos. Sehol nincs ebben a folyamatban egyetlen olyan töredékpillanat sem, amikor a pénz ne tartozna senkihez vagy semmihez, hanem csak úgy magában lenne ‘forgalomban.'”

Ez azonban egyben azt is jelenti, hogy az árupénz iránt nagyobb a kereslet, mint csak maga az áru iránt – a tőkeként elraktározható áru egy részét pedig (amely lehetővé tenné, hogy az ember átmenetileg többet költhessen annál, mint amennyit a rendes bevétele megengedne, és így például beindíthasson egy nagyobb projektet) ehelyett készpénzként használják fel. Az ilyen pénz tehát társadalmilag veszteséges – viszont ezt kompenzálja azzal, hogy hatékonyabbá teszi a kereskedelmet. Innentől tehát továbbléptünk a saját (árukénti) értékkel nem vagy alig rendelkező pénzekhez – először az aranyhoz, majd a dollárhoz, most pedig épp a bitcoinhoz.

No de miért is fogad el bárki aranyat, dollárt vagy bitcoint? Azért, mert mások is elfogadják azt a saját szolgáltatásaikért cserébe. Ez valóban körkörös érvelésnek tűnhet, és nem véletlenül – elvégre a pénznek is cirkulálnia kell, vagyis körbejárnia. Ha csak ezen a szinten néznénk a dolgot, akkor mondhatnánk azt, hogy “Z azért fogad el bitcoint, mert A is elfogadja; A azért fogadja el, mert B is elfogadja; … Y azért fogadja el, mert Z is elfogadja.” Ez azonban nem ilyen egyszerű, mivel van itt egy még egy dimenzió, így máris nem körről beszélünk, hanem spirálról: Z ugyanis azért fogad el bitcoint, mert arra számít, hogy a közeli jövőben A is elfogadja majd azt – ezt a jövőre vonatkozó feltevését pedig arra a történelmi tényre alapozza, hogy a közelmúltban A már fogadott el bitcoint.

Így tehát azt mondhatjuk, “Z azért fogad el bitcoint t időpontban, mert t-1 időpontban A már egyszer elfogadott bitcoint; … Y pedig mert Z is elfogadott már bitcoint t-26 időpontban.” Ilyen körülmények között pedig összesen két stabil egyensúlyi állapot van: egyrészt az, hogy a bitcoinnak nincs széles körben elfogadott értéke, és az emberek csak azért fogadják el, hogy támogassák a bányászokat, másrészt pedig az, ha van széles körben elfogadott értéke. Mondhatjuk tehát azt is, hogy a bitcoin-elfogadás egyfajta vírus, amit a közösség tart fenn. Lényegileg tehát a bitcoin egy mém.

Vitathatlanul az elektronikus bejegyzések használhatóak a legjobban pénzként, mivel messze a legkönnyebben szállíthatóak minden szóba jöhető alternatíva közül, és mert önálló áruként – önmagunkban – nincs saját értékük. Egy árura az ember általában egy kézzelfogható valamiként gondol, nem pedig csak egy, a nevéhez kapcsolódó elektronikus bejegyzésként valaki másnak a rendszerében. Ettől függetlenül azonban az elektronikus bejegyzések is rendelkeznek egy áru minden tulajdonságával: ritkák, mivel a rendszer nem oszt ki neked belőlük annyit, amennyit csak szeretnél; versengenek is, mivel a rendszer ezt kikényszeríti, és oszthatóak is – szinte a végtelenségig.

Pszichológiailag problémásnak tűnhet ugyan az, hogy mások őrizzenek olyasvalamit, ami az enyém, de ha jobban belegondolunk, rájöhetünk, hogy ehhez valójában már rég hozzászoktunk mindannyian: szoktunk ugye “hírnévről” beszélni – miközben a hírneved valójában nem más, mint a saját magadról másokban kialakított gondolatok mások fejében való eltárolása. Felfoghatjuk az ilyesmit úgy is, mint “társadalmi tőkét” – éppúgy, ahogyan például egy gyárat fizikai, a tudást és az ismereteket pedig szellemi tőkeként (amely utóbbi nem tévesztendő össze a “szellemi tulajdonnal” – azzal az elgondolással, miszerint birtokjoggal rendelkezel bizonyos fajta szellemi tőkéid fizikai megnyilvánulásainak piaci részesedére felett). Társadalmi tőke tehát az, ami nem konkrét árukban, hanem emberi kapcsolatokban tárolódik.

A társadalmi tőke már a Bitcoin előtti időszakban is teljesen megszokottnak és értékesnek számított: a webes vállalatok sem azért cseréltek gazdát már régebben is többszázmillió dollárért, mert annyira drágák lettek volna a számítógépeik vagy akár a felhasznált szoftvereik, hanem az alkalmazottaik és a többmillió felhasználójuk között kialakított kapcsolataik miatt. Ilyen kiterjedt kapcsolati hálókkal a vállalatok emberek millióit szolgálhatják ki ugyanazon az áron mindössze néhány tucat helyett. Az elektronikus pénz egyebek mellett azt is megmutatja, hogy a fizikai és a társadalmi tőke valójában nagyon is közel áll egymáshoz (még ha az alaposság érdekében természetesen érdemes is megkülönböztetni őket. Mi több, egy antropológus egyenesen azt állítja, hogy a pénz elsősorban nem is csereeszközként jött létre, hanem az előzőleg csak informális társadalmi viszonyként kezelt tartozások formalizálásaként. Ha tehát van egy bitcoinod, akkor az annyit tesz, hogy a bitcoin-felhasználók közmegegyezése szerint a világ tartozik neked egy bizonyos mennyiségű munkával; hogy egész pontosan mennyivel, az a hálózat méretétől függ, de lényegileg 1/21.000.000-modnyi részesedést biztosít számodra a hálózat összesített kereskedelmi lehetőségeiből. Amíg az arany volt az uralkodó pénznem, addig az látszólag fizikai értéket képviselt, ám a bitcoin nagyítólencseként mutatja meg nekünk, hogy mi is a pénz valójában: társadalmi érték.

De elektronikus bejegyzésekből is van többféle; lehetnek például centralizáltak vagy decantralizáltak. Előbbihez (így például a Linden dollárokhoz) mindössze két dologban kell megbízni: egyfelől abban, hogy az emberek továbbra is elfogadják majd azt, másfelől pedig abban, hogy a központ sem fog sem meghibásodni, sem pedig csalni. Mindkét tényező egy-egy, a múlt alapján a jövőre vonatkozó elvárás – így tehát megállapítható, hogy a centralizált pénzt a bizalom fedezi.

Bizonyos mértékig ugyanez a helyzet a decentralizálttal is, mivel itt is meg kell bízni abban is, hogy továbbra is el fogják fogadni, és abban is, hogy a rendszer sem fog meghibásodni – ám ennek van egy nagy előnye a centralizálttal szemben, jelesül az, hogy itt nem egy központ, hanem csak a teljes hálózat kiesése esetén omolhat össze a rendszer, ami pedig jóval kevésbé valószínű, mint egy konkrét központ meghibásodása. Mi több, az ilyen rendszereket eleve olyanra kell tervezni, hogy ne lehessen csalni bennük. Mivel pedig a teljes hálózat csak akkor eshet ki, ha az emberek felhagynak a használatával, így itt a rendszerben és az elfogadásban való megbízás egy és ugyanaz.

Mivel pedig a decentralizált elektronikus bejegyzések azon az előfeltevésen alapulnak, hogy minden példányuk azonos (megegyező), ezért a Bitcoin lényegében egy elosztott (köz)megegyezési rendszer.

És hogy mi az értelme ennek az egész fejtegetésnek? Nos, egyfelől még jól jöhet esetleges jogi viták esetén. Ha például a kormány be akarná tiltani a Bitcoint, érvelhetünk azzal, hogy ezek csupán számok egy adatbázisban; ha valaki eléggé hóbortos ahhoz, hogy elfogadja őket fizetségként bármiért is cserébe, az már az ő dolga, arról rajta kívül senki más nem tehet. Másfelől ugyanígy lehet filozófiai értéke is. Ahhoz azonban, hogy évezredes pénzkoncepciók szolgai másolgatása helyett valóban valami teljesen újjal álhassunk elő, minél mélyebben meg kell értenünk a Bitcoin mibenlétét.

Egy túlnyomórészt nem-versengő áruk (így például szoftverek, könyvek és filmek) által uralt jövőben valóban célszerűnek bizonyulhat valamiféle nem-versengő pénzszerűség használata az alkotók megjutalmazására az alkotások fogyaszthatóságának korlátozása nélkül. Most még nehéz lenne akár csak körülírni is, hogy nagyjából hogyan is nézhetne ki egy ilyen rendszer, de ennek a meghatározása amúgyis a jövő feltalálóinak lesz a feladata. Talán nemsokára lesz majd egy személyazonosságokat és megbízhatóságot nyomon követő blokkláncunk is. Talán idővel a demokratikus intézmények működtetését is blokkláncokra alapozzuk majd – kormányokkal és más közvetítőkkel vagy nélkülük. A Namecoin már él és virul; ha egy kissé hátrébb lépünk és szemügyre vesszük mindazt, amit már eddig is megalkottunk, rádöbbenhetünk, hogy a még megalkotásra váró lehetőségek tárháza csak a végtelennel határos.

Forrás: Bitcoin Weekly

A lap szövege Creative Commons Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 3.0 licenc alatt áll, felhasználni csak forrásmegjelöléssel, és ide mutató linkkel szabad.