Bitcoin a pénztörténet viszonylatában

Szerző: Stephen Williamson

A Bitcoin egyfajta kiberpénz, ami immár 2009 óta köztünk van. Ahhoz, hogy jobban megérthessük a mibenlétét és a jelentőségét, érdemes előbb áttekinteni néhány szokványosabb pénzformát. Jelen írásomhoz konkrétan az árupénzt, a papírpénzt és a magánpénzt válogattam össze, mivel mindegyiknek vannak közös vonásai a bitcoinnal.

Árupénz

Az árupénz a pénz legkorábbi fajtája, elsősorban az arany és az ezüst töltötte be ezt a szerepet, és eléggé érthető is, hogy miért: ritkák, nehezen sokszorosíthatóak (értsd: hamisíthatóak), és viszonylag könnyen is szállíthatóak – legalábbis olyan mennyiségekben, ami még nem haladja meg a hétköznapi tranzakciókhoz szükséges mennyiséget. A ritkaságuk abból fakad, hogy nem egyszerű és nem is olcsó a bányászatuk, a fizikai jellegzetességeik pedig a hamisításukat is komolyan megnehezítik és igen költségessé teszik. Ennek ellenére persze mindig voltak, vannak és lesznek, akik megpróbálják megcinkelni a lapokat; az alkímisták évszázadokon át próbálkoztak az aranycsinálással, persze teljesen hiábavalóan, viszont a hamisítási kísérletek így is kikényszerítették a megfelelő minőségellenőrzési eljárásokat.

Persze az árupénz-rendszernek is megvannak a maga költségei. Ha az aranyat tesszük meg pénznek, akkor a csereeszközként való használata következtében az árukhoz és szolgáltatásokhoz szükséges arany is csak drágábban lesz beszerezhető, mint lenne egyébként. Ez egyfajta “aranylufit” fúj fel abban az értelemben, hogy ezáltal az arany magasabb áron cserél gazdát, mint amennyiért akkor kelne el, ha pénznek nem, hanem csak egyéb célokra használnák. A magasabb ár azonban a bányászatot is nyereségesebbé teszi, így arra is több erőforrást fordít a társadalom – amit pedig nevezhetünk úgy, mint az aranypénz-rendszer fenntartási költségét. További problémát jelent az is, hogy árupénzrendszerben az ember ki van szolgáltatva a technológiának és az áru egyéb, nem-pénzcélú felhasználásából fakadó keresletnek. Ha például az arany a pénz, úgy az aranykitermelést fokozó technológiák – vagy az arany ékszerészeti célú felhasználásából fakadó kereslet visszaesése – lenyomná az arany árát más árucikkekhez és szolgáltatásokhoz képest. Ez pedig már nem más, mint maga az infláció, amiről nagyon jól tudjuk, hogy milyen sokba is kerül a társadalomnak.

Papírpénz

A modern papírpénz az árufedezetű papírpénz (értsd: az aranyfedezetű papírpénz) leszármazottja. Az USA Szövetségi Tartaléka által kibocsátott bankjegyek semmiféle jövőbeli beváltási lehetőséggel nem kecsegtetnek: hiába is vinnéd vissza a FEDnek a bankóit, semmiféle árut vagy eszközt nem adna azokért cserébe. Bár azért van itt egy kis trükk, mivel a mérlege passzívák-oldalán szereplő tételek között magát a pénzt is feltünteti a FED, a másikon pedig különböző aktívákat, amelyek így lényegében a bankjegyeik fedezeteként is értelmezhetőek. Mondhatjuk tehát azt is, hogy nem “csak úgy a semmiből varázsolják elő a pénzt”, hanem más, általában az amerikai Kincstár kötelezettségeihez tartozó eszközökért cserébe adják ki őket. Így tehát a FED bankjegyeit végső soron az amerikai kormány adóztatási lehetősége fedezi.

A papírpénz-rendszer leszámol az árupénz-rendszer költségeinek egy részével: a papír könnyen, gyorsan és olcsón előállítható, ha pedig rá tudjuk venni a kibocsátóját a pénzkészlet megfelelő kezelésére, akkor biztosíthatjuk az árak stabilitását is. Ez azonban új bajokat szül: a hamisítás például hirtelenjében sokkal égetőbb problémává válik. Ami egyben azt is megmagyarázza, miért tartott olyan sokáig a papírpénzek kifejlődése: ki kellett várni a megfelelő hamisításgátló technológiák kifejlesztését. És még akkor is, amikor ezek már rendelkezésre álltak, a kormánynak folyamatos erőfeszítésébe került – és kerül – hogy mindig egy lépéssel a hamisítók előtt járjon. Igazán jó hamisításgátló technológia az, amelynek segítségével bármely hétköznapi ember könnyen, gyorsan és olcsón megkülönböztethet egy eredeti bankjegyet egy hamistól, viszont amely miatt egy hamisító csak rendkívül nehezen és költségesen állíthat elő egy igazán jó hamisítványt (és ez a kettő értelemszerűen összefügg).

További problémát jelent a papírpénz-rendszer esetében az is, hogy a pénzkészlet kezelésére és az azt kezelők megfigyelésére és a munkájuk nyomon követésére is ki kell dolgozni egy komplex rendszert. A Szövetségi Tartalék Rendszerének üzemeltetési és felügyeleti költsége bizony igen jelentős. Mi több, a papírpénz-rendszerek néha teljesen el is szabadulhatnak, és akkor jön a hiperinfláció.

Magánpénz

A magánpénznek számos formája ismert, és általában a bankok adják ki őket. Az USA 1837-től 1863-ig tartó “szabadbankolási korszakában” az egyes államok által megbízott bankok adtak ki kis címletű papírokat, amelyek az adott térségekben elsődleges csereeszközként működtek. Ez egy meglehetősen kaotikus, számos problémával terhelt időszak volt, tehát erősen vitatható a sikeressége. Skóciában azonban a 19. század elején, Kanadában pedig egészen 1935-ig működtek jó és hatékony magánpénz-rendszerek is. Természetesen itt sem bocsáthatott ki pénzt bárki; a kibocsátó bankok működését szigorú szabályok tartották kordában. A kanadai rendszerben például igen nehéz volt pénzkibocsátási engedélyhez jutni, mivel az elvárások között szerepelt a bankjegyek aranyra való bármikori visszaválthatósága, valamint a bankjegyek elsőbbségi követelésként való kezelése. Ma is létezik néhány magánpénz Észak-Amerikában, ám ezeket inkább csak érdekességekként említhetjük. Ilyen például a Canadian Tire Money és az Ithaca Hours.

Bitcoin

És hogy hogyan viszonyul mindezekhez a Bitcoin a maga rejtélyes eredetével, névtelen alkotójával és P2P-hálózatával, amelyhez bárki csatlakozhat egyszerűen a kliens letöltésével? Nos, a bitcoin kibocsátása alapvetően rejtvények megfejtésével zajlik – amihez szintén egy megfelelő program szükséges, amit szintén bárki futtathat. Csak elég idő és számítókapacitás kell hozzá – és persze villanyáram, ami nem olcsó. Ezzel a rejtvényfejtéssel az ember egyben a hálózat tranzakcióit is kezeli is ellenőrzi, védve a hálózatot és garantálva úgy a saját, mint az összes többi felhasználó biztonságát. A bitcoin tehát nem más, mint egy bitsztring, amit adni és venni lehet.

Vannak, akik árukért és szolgáltatásokért cserébe fogadják el, mások pedig hagyományos pénzt adnak érte. A rendszer algoritmusát úgy tervezték, hogy minél többen próbálkoznak a rejtvényfejtéssel, annál nehezebb legyen a dolguk – valamint úgy, hogy megközelítőleg 2040 körülre nagyjából 21 millió bitcoin kerüljön forgalomba a rendszerben, és ennél soha ne is legyen több.

Ez a természetes ritkaság és nehezen előállíthatóság tehát máris egy közös vonás az árupénzekkel. Mivel azonban mégiscsak ember alkotta, ezért elvben nem kizárt, hogy egy még rátermettebb ember – egy “modern alkimista” – egyszer sikerrel meghamisíthatja.

A papírpénzekkel a hasonlóság abban rejlik, hogy központi kibocsátó és fedezet híján a bitcoint sincs hol – és mire – beváltani. Mi több, míg a FED tisztségviselőit név szerint is azonosíthatom, és utánajárhatok, ki és hogyan nevezte ki őket a pozíciójukba, addig a Bitcoin esetében fogalmam sem lehet sem az alkotók, sem a kibocsátók személyéről. Honnan tudhatom például, hogy az alkotónak nincs egy másik, titkos szoftvere, amelynek segítségével lecsaphat a hálózatra, ha elérkezettnek látja az időt? És bár a libertariánusok láthatólag nagyon vonzónak találják az elképzelést, kérdés, hogy a hétköznapi embereket mennyire zavarja majd az azonosítható és felelősségre vonható személyek hiánya. Az Electronic Frontier Foundationt például meglehetősen.

Jelentős különbség azonban a papírpénzekhez képest, hogy a Bitcoin-tranzakciók akár teljesen névtelenek is lehetnek. Míg a hagyományos pénz abszolút low-tech, könnyen elcserélhető bárkivel, és nem “emlékszik” rá, hogy kitől kihez került, addig a Bitcoin hálózata minden tranzakciót nyilvántart, minden bitcoin-egység teljes története bármikor visszakereshető benne. Mivel azonban a címek titkosítottak, ezért egyszerre adott az átláthatóság és a névtelenség lehetősége is.

A történelmi magánpénz-rendszerekhez hasonlóan a bitcoinnak is vannak magánkiadói, ám azokkal ellentétben ehhez – legalábbis egyelőre – nincs gondosan kidolgozott törvényi-jogi szabályozási keret (bár a Bitcoin rendszere kiterjedt saját, belső szerződéskezelő és -végrehajtó rendszerrel rendelkezik, ám ennek a lehetőségeinek a kiaknázása még csak most van folyamatban). Mi több, megfelelően szervezett összebeszéléssel a magánkiadók akár meg is cinkelhetik a rendszert. Hogy ez nagyobb problémát jelent-e majd, mint ami az 1935 előtti kanadai bankrendszerben jelentkezett, az még kérdéses.

Dacára annak, hogy legalábbis számomra, legalábbis jelen formájában a bitcoin leginkább csak a Canada Tire Money-hoz és az Ithaca Hours-hoz hasonló érdekességnek tűnik, azt így is ki kell jelentsem, hogy helytelen lenne a “piramisjáték” vagy a “lufi” jelzőkkel kritizálni – már csak azért is, mert ez a két jelző a hagyományos papírpénzeinkre is ugyanúgy alkalmazható. Gondoljunk csak bele, mennyire hasonlóan zajlik egy új, hagyományos papírpénz-rendszer beindítása is: eleinte ott is vannak árfolyam-ingadozások, majd ahogy egyre jobban elterjed, úgy válik egyre értékesebbé, és úgy kaszálnak rajta egyre többet azok, akik az elsők között kezdték el használni. A papírpénz maga a legtisztább értelemben vett lufi, mivel az alapértéke nulla, de az emberek ennek ellenére elcserélik árukra, szolgáltatásokra és más eszközökre. A lufi lehet jó dolog is, mivel bármilyen eszköz, amit széles körben használnak, magasabb áron fog gazdát cserélni, mint amennyit “alapjáraton” ér, a likviditásprémiuma pedig – az alap- és a tényleges ára közti különbség – a csereeszközként nyújtott társadalmi hozzájárulásának a fokmérője.

Forrás: Stephen Williamson: New Monetarist Economics: Bitcoin

A lap szövege Creative Commons Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 3.0 licenc alatt áll, felhasználni csak forrásmegjelöléssel, és ide mutató linkkel szabad.