Mit tanulhatunk a Bitcointól?

Szerző: Jeffrey Tucker

“A Bitcoinnak hála, a mai nappal sikeresen megszabadultam minden hitelkártya-adósságomtól!” – újságolta egy Reddites, és sokan mások is hasonló élményekről számoltak be.

A legtöbben ma még csak el sem tudnak képzelni egy olyan pénzt, amely nem csak hogy elveszi az ember kedvét attól, hogy adósságokba verje magát, hanem még épp hogy kifejezetten rá is neveli a megtakarításra, és még segíti is pénzhez jutni, hogy megszabadulhasson a korábban felgyülemlett adósságaitól. Tekintve persze, hogy azelőtt nem is volt még szerencsénk soha egy olyan pénzhez, amelynek folyamatosan nőtt volna az értéke, ez nem is csoda. A Bitcoin azonban a maga folyamatos vásárlóerő-növekedésével egy drámaian új élményt és tapasztalatot hozott az új életünkbe. Igazi szabadpiaci pénzként pontosan azt teszi, amit egy pénznek tennie is kell: folyamatosan növeli az értékét az idő múlásával.

Az állami pénzek ezzel épp ellenkező módon viselkednek: az idő múlásával épp hogy folyamatosan veszítenek az értékükből. És mi is ezt a trendet szoktuk meg, amióta az eszünket tudjuk, mert előzőleg soha nem is találkoztunk ettől eltérő mintával. Ez pedig természetesen rányomta a bélyegét a pénzügyi döntéseinkre is – és ennek sokszor még csak nem is vagyunk teljesen tudatában. Egyszerűen csak hajlamosak vagyunk abból az alapfeltevésből kiindulni, hogy pusztán takarékoskodással nem nyerünk semmit.

Ami szintén nem csoda, elvégre a hagyományos pénzeket felügyelő kormányok és jegybankok kifejezetten büntetik a takarékoskodást a korlátlan és folyamatos pénzkibocsátással, folyamatosan elerodálva így annak az értékét. Egyének, családok, üzletek és persze egész államok is verhetik magukat egyre nagyobb költségekbe nyakló és következmények nélkül. Ilyen körülmények között nem túl kifizetődő a mértékletesség.

No persze azért nem volt ez mindig így. Az USA-ban például a polgárháborút követő második ipari forradalom idején, az úgynevezett aranykorban ott volt az aranyfedezet, az árak jellemző viselkedése pedig a csökkenés volt, egyre olcsóbbá vált minden. Avagy, a másik oldalról megfogalmazva a dolgot, a dollár egyre értékesebbé vált. Mi azonban már szinte el sem tudunk képzelni egy olyan világot, ahol így viselkedik a pénz.

1894-ben változatlan mennyiségű dollárért már háromszor annyi gabonát vehetett az ember, mint 1867-ben, vagy épp kétszer annyi gyapotot 1877-ben, mint 1872-ben. Egyre megfizethetőbbé váltak a termőföldek, a dollár pedig folyamatosan erősödött ebben az időszakban. Ezzel együtt névlegesen kevesebb pénzt kaptak ugyan kézhez a munkások, viszont annak a kevesebbnek mégis egyre több volt a vásárlóereje, mert egyre többet ért ugyanaz a dollár. Így tehát az ember anélkül is folyamatosan kapott fizetésemelést, hogy külön kilincselnie kellett volna ezért a főnöknél.

Ugyanebben az időszakban robbanásszerű növekedésnek indult a népesség és a termelés is, méghozzá olyan mértékben, amihez foghatót szintén nem találunk már sem a saját, sem még élő rokonaink életének múltbeli szakaszaiban. Ma már a 2%-os növekedésnek is örülünk, és összetesszük a kezünket már pusztán amiatt is, ha épp nincs recesszió. Ezzel szemben 1870 és 1890 között rendszerint a 6%-ot is meghaladta a növekedés üteme, és akkoriban ez volt a normális. A példátlan prosperitás alapja pedig a kemény, erősödő pénz volt.

A 20. század azonban a feje tetejére állította az azzal kapcsolatos elképzeléseinket, hogy hogyan is kellene viselkednie a pénznek, főleg a háborúkat követő időszakban. A zuhanásnak induló dollár büntetni kezdte a megtakarítást és jutalmazni a költekezést – a Keynes-ista közgazdászok reményeinek megfelelően, akik épp azt akarták, hogy senki ne “halmozzon föl” pénzt, hanem folyamatosan mozgásban tartsa azt, mert a “deflációt” mindenáron el kellett kerülni – kerül, amibe kerül.

A megtakarítás így már csak akkor volt kifizetődő, ha az infláció mértékét meghaladó kamatra számíthattunk. Egy ideig ez még működött is, de úgy nagyjából 20 évvel ezelőtt óta a jegybank már ezt a lehetőséget is megvonta tőlünk. Ma már egyáltalán semmi jutalomban nem bízhatnak a takarékoskodók, semmi értelme tartogatni a bankókat. És ha mégis így teszünk, azt sem azért tesszük, mert valamiféle nyereségben reménykedünk hosszabb távon, hanem egyszerűen azért, hogy felkészüljünk a jövő bizonytalanságaira.

És hogy milyen hatással van ez a kultúránkra? Rendkívülivel. Mivel az alapállás az, hogy ha magunknál tartjuk a pénzt, akkor az csak veszíteni fog az értékéből, ezért folyamatos ösztönzésre van szükségünk a takarékoskodáshoz – viszont a költekezéstől meg nyereséget remélünk abban az értelemben, hogy mivel most még többet ér a pénzünk, mint x idő múlva, ezért ha most veszünk meg valamit, azzal mindenképp jobban járunk, mintha később vennénk meg. Addig költekezünk, amíg csak tudunk, maximálisan felélve a keresetünket és kihasználva a vásárlóerőnket – sőt, még azon is túlmenően, erőnkön és lehetőségeinken felül. És már számos generáció élte le az életét ilyen környezetben, ebben a trendben, ezt tekintve normálisnak.

Ez azonban drámaian kimerítette a tőkekészletünket – ami felett persze a Keynes-isták örömtáncot jártak, mivel szerintük ez csodálatos. Holott valójában mélységesen tragikus, mivel ezzel egy az egyben lélegeztetőgépre kapcsoltuk a gazdaságot, és teljesen életképtelenné tettük azt önmagában. Egyre jobban függünk a jegybankoktól és egyre kevésbé a saját, személyes vagyonunktól. Az eladósodottság válik a természetes élethelyzetünkké – ami pedig egyben azzal is együtt jár, hogy ha bármi megszakítja a hitel folyamatos áramlását, akkor mindenki elveszti a fejét.

És hogy mennyiben változtatja meg ezt a Bitcoin? Nos, először is, jutalmazza a megtakarítást. Újra ráneveli az embert arra a tudatra, hogy a költekezéssel nem csak a konkrét, éppen kiadott pénzösszegről mond le, hanem arról a plusz értékről is, amit az jövőben szerez majd magának pusztán a saját jogán.

Ezt nagyon könnyen letesztelhetjük otthon is egy egyszerű kísérlettel. Tegyük fel, hogy van egy problémás tinédzser, aki ugyanúgy él, mint mindenki más, felelőtlenül szórva a pénzt és teljesen értelmetlennek tekinti a takarékoskodást. Nos, irányítsuk el ezt a tinit a Bitcoinhoz, és figyeljük meg, mi történik (még csak prédikálnunk sem kell neki).

Persze minden további nélkül elverhetné a bitcoinjait is a BitcoinStore.com-on vagy máshol. De most már legalábbis hezitálna, mielőtt a “Megvesz” gombra kattint. Elvégre idén januárban egy bitcoin még csak 15$-t ért. Jelen cikk írásának időpontjában pedig 218$-on járt az árfolyam az MtGoxon, a legnépszerűbb váltón. Ami azt illeti, a bitcoin napról napra többet ér. És ennek láttán egyre kevésbé akar költekezni az ember, hiszen minden oka megvan rá, hogy inkább takarékoskodjon.

Tini tesztalanyunk pedig már kifejezetten vonakodik költekezni – fájdalmasan nyilvánvaló ugyanis, hogy a költekezés nem csak a jelenben, de a jövőre való tekintettel is látványos veszteséget jelent.

Tény persze, hogy a bitcoin árfolyamának jelenlegi növekedési üteme nevetségesen gyors, és ez nyilván nem fog sokáig tartani, de a lényegi tényezőn ez mit sem változtat: ha kemény, erősödő pénzt használunk, akkor kifejezetten jövedelmező a takarékoskodás. Olyannyira, hogy még csak külön tanítani-nevelni sem kell rá az embert, mivel ez a rendszer szerves része. Minden a megtakarítás felé mutat, arrafelé terel, arra ösztönöz, azt jutalmazza.

A Bitcoin arra az alapkoncepcióra épül, miszerint a pénzkészlet egyfelől igenis lehet fix, másfelől pedig nem csak lehet, hanem egyenesen annak is kell lennie. 21 millió bitcoinnál több soha nem lesz – bár közülünk már senki sem fog élni akkor, amikor a rendszer ténylegesen eléri ezt a határértéket. A Bitcoin blokklánca azonban rendületlenül bővül egy-egy újabb elemmel minden tíz percben, és bárhogy is erőlködik az ember, bárhogy is próbálkozik hitelezéssel, sehogyan sem fog tudni újabb bitcoinokat létrehozni azokon felül, amiket a rendszer bocsát ki az előre meghatározott, egyre csökkenő ütemű terv szerint. Lehet persze nyitni hitelpiacokat, és biztos lesznek is ilyenek, de ezek sem fognak mintegy varázsütésre újabb bitcoinokat előbűvölni a semmiből.

Ezért is nevezik a bitcoint “deflációs” pénznek. És ezért is utálja annyira Paul Krugman. Elvégre már 2011-ben megjegyezte, hogy ez a pénz egy egész évszázad bejáratott gyakorlatát lövi főbe – és ezért is utálja ő annyira:

A Bitcoin lényegében létrehozta a maga saját aranyfedezetű, fix pénzkészletű világát, ahol egyetlen pénznyomda sem hozhat létre az előirányzottnál több egységnyi pénzt…

Nem azt várjuk el egy pénzrendszertől, hogy elősegítse a takarékoskodók meggazdagodását, hanem hogy minél több tranzakció lebonyolítására teremtsen lehetőséget, és hogy ezáltal a gazdaság teljes egészét tegye gazdaggá. A Bitcoin rendszerében pedig egyáltalán nem ez történik…

És így a rendszer nem költekezésre, hanem megtakarításra ösztönzi az embereket. A bitcoin-tranzakciók tényleges értéke nemhogy nem nőtt, hanem egyenesen csökkent. Gyakorlatilag a reál bruttó bitcoin-össztermék erősen csökkent.

És ez az igazán szép az egészben. Hogy a legcsekélyebb jelentősége sincs annak, hogy Paul Krugman mit gondol a dolgok állásáról. Mint ahogy annak sem, hogy még hány gazdasági szakembert sorakoztat fel a bitcoin ellenében. És az sem, hogy hány Nobel-díjas közgazdász ítéli el és próbál szintén ellenkezni vele. A Bitcoin ugyanis nem a privilegizált elit egy újabb “gazdaságpolitikai” intézkedése, hanem a szabad piac pénze, amit egy vállalkozó hozott létre, és amit a piac szereplői kiválasztottak maguknak és használnak is.

Ami pedig a bitcoin egy újabb szép tanulsága számunkra: a pénz is csak egy termék, ugyanolyan, mint bármelyik másik: ugyanúgy előállítható és kezelhető teljes egészében a szabad piacon – a már több, mint 100 éve hangoztatott szakértői vélemények ellenére.

Elvégre bármely szakértő készséggel elmagyarázza bármikor, hogy a pénzt bizony az államnak kell létrehoznia és kezelnie, mert különben kitör a káosz. A Bitcoin azonban maga az élő cáfolata ennek a tézisnek: puszta létével és működésével ragyogóan bizonyítja, hogy a szabad piac bizony mégis létre tudja hozni a saját pénzét, pusztán a piaci szereplők önkéntes hozzájárulása révén, és egyáltalán semmi szüksége nincs arra, hogy bármiféle privilegizált elit kezelje azt.

Ez a szabad társadalom egy alaptézise. Abban a pillanatban, amint a kormány ráteszi a kezét a pénzre, máris veszélybe kerül a szabadság. Amikor azonban a piac hozza létre és kezeli a pénzt, minden egyes újabb tranzakció a rendszer természetéből fakadóan a szabadság egy újabb megerősítéseként is szolgál egyben. Más szóval, a Bitcoin révén szerzett tapasztalataink teljes egészében a feje tetejére állítják egy egész évszázad berögzült megszokásait. Ez pedig egyenesen fantasztikus!

Minél nagyobb arányban váltják kriptopénzre az emberek a világ pénzkészletét, annál nagyobb változásokon megy majd keresztül a pénzzel kapcsolatos viselkedésük is. Akár teljes egészében a visszájára is fordulhat a jelenlegi, tőkekimerítésre épülő modellünk, és ismét a tőkefelhalmozás válhat a megszokott normává. Az embereknek újra meglenne minden okuk arra, hogy megszabaduljanak az adósságaiktól, és újra elkezdjenek takarékoskodni.

Mi több, még a tinijeink is megtanulhatják maguktól, hogy miért is érdemes visszafogni a költekezést a jelenben annak érdekében, hogy még jobban járhassunk majd a jövőben. Elképzelni se nagyon lehetne ennél szebb megerősítését a régi igazságoknak a posztmodern technológia egyik legújabb vívmánya által!

A legizgalmasabb pedig az egészben az, hogy ha a pénz – újdonsült, egy jól megírt szoftver zsenialitása révén biztosított kemény, erősödő jellegével – újra visszakerül a piac kezébe, akkor ismét minden eddiginél közelebb kerülhetünk újra az igazi szabadsághoz.

Őszinte tisztelettel,

Jeffrey Tucker

Forrás: Laissez Faire Club

A lap szövege Creative Commons Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 3.0 licenc alatt áll, felhasználni csak forrásmegjelöléssel, és ide mutató linkkel szabad.