Miért is változtathat meg mindent a Bitcoin?

Szerző: Cincinnatus

Nem vagyok mai gyerek; már akkor itt voltam, amikor még épp csak hogy megszületett a nyílt forráskód- és a szabadszoftver-mozgalom, és élőben lehettem szemtanúja a kibontakozásuknak. Annak idején senki és semmi nem tűnt valószínűtlenebbnek a szabadszoftver-mozgalomnál és annak alapítójánál és vezéralakjánál, Richard Stallmannél. Ő és hívei testesítették meg magát a perifériára szorultság esszenciáját. Senki sem vette őket komolyan, mondván, hogy egy hackerszónok nem fogja megváltoztatni a szoftver”gyártás” és licenszelés menetét. Aztán végül kiderült, hogy mégis épp ennek a hackerszónoknak volt igaza, és mindenki más tévedett.

Hasonló a helyzet a Linux és a LAMP (Linux, Apache, MySQL, Python) sikerével is, amelyek szintén egy teljesen nyílt forráskódú csapatot alkotnak. Ma már nehéz visszaemlékezni rá, hogy annak idején milyen görcsösen markolták az óriásvállalatok az operációs rendszereiket. Évtizedeken át költött dollármilliárdokat, áldozott hosszú-hosszú éveket és állított rá valóságos hadseregeket az IBM, a DEC, a HoneyWell és a Burroughs – majd később a Microsoft – ezeknek a bonyolult szoftverprogramoknak a megírására, míg fel nem bukkant egy újabb őrült hacker, bizonyos Linus Torvalds, aki Stallmanhoz hasonlóan szintén egy mozgalmat vezetett és testesített meg a maga technikai zseinalitásával és ragyogó látomásával. Ebben az új világban a tehetséget szenvedély hajtotta, az érdem tisztán látható volt, és ennek megfelelően emelkedhetett akár egészen a csúcsra. Autentikus volt a vezetés is, mivel a közösség valós gyakorlatából alakult ki. Így be is indult a produktivitásnak és az irányításnak a szenvedély, az érdem, az átláthatóság és a felelősségre vonható vezetés felforgató eszményeire épülő forradalma!

A hackerek zsigerből éreztek és tudatosan is felismertek valamit, amivel a szoftveripar akkoriban még nem nagyon tudott mit kezdeni – jelesül azt, hogy a legjobb szoftverek az egyenrangúak közti nyílt, kreatív és közösségi interakcióból születnek. Az ő alkotásaik nem egy szigorúan szabályozott, felülről lefelé szervezett ipari folyamat terméke voltak, amit egyedül a magas fizetés és a törzsrészvények motiváltak. Ezek az újítók a lehetőségek végtelen tárházát fedezték fel és lakták be, és teljesen újraeverték a kártyákat, egyesítve a társadalmi identitást és a közösségi szellemet az ambíciózus technikai fejlesztéssel és értékteremtéssel. Más szóval, egy olyan új értékteremtési módszert hoztak létre, ami óriási kihívás elé állította az addig bevett, hagyományos szoftvergyártási, -licenszelési és -értékesítési eljárást. Egyszerre teremtettek új közösségi, innovációs és üzleti modellt.

Mindezt pedig azért érdemes felidézni, mert a Bitcoin – vagy, még pontosabban, az egész kriptopénz- és nyílt pénz-mozgalom – ugyanazon a kritikus ponton áll most, mint ahol a nyílt forráskód állt harminc évvel ezelőtt: most még egy ugyanolyan perifériára szorult, de annál eltökéltebb, a jelenlegi gazdasági renddel szöges ellentétben álló vállalkozást alkotnak csupán, ami ugyanúgy felfedezte és belakta a saját társadalmi, gazdasági, sőt, mi több, technikai fülkéjét, mint annak idején az elődei. És persze a mainstream sajtó is ugyanúgy viszonyul hozzá, mint a nyílt és a szabadszoftver-mozgalmakhoz azoknak az indulásakor: rutinosan hajhásszák a botrányt és a szenzációt, elefántot csinálnak a bolhából, és szorosra zárják szemüket-fülüket az igazán jelentős és lényegi újdonságok előtt.

Vannak azonban fontos különbségek is a harminc évvel ezelőtti helyzethez képest. A szoftverek időközben kiszabadultak a nagyvállalatok és a kutatóintézetek zárt köreiből, és a globális közösségi és gazdasági szövedékünk szerves részévé váltak, modern életünk technikai infrastruktúrájának alapköveivé. Létrehozásuk és használatuk már nem a technikai varázslók kiváltsága, hanem mindenki közös lehetősége, az emberi interakciók egyre több és több formáját beágyazó, vezérlő és értékesítő demokratikus eszköz. Ennek eredményeképp az irányítás és az intézményes hatalom is egyre inkább áthelyeződik a fizikai valóságból a net virtualitásába – ami pedig a legkevésbé sem tartja tiszteletben sem a fizikai határokat, sem az omladozó-rogyadozó hierarchiákat, törvényhozást és bürokráciát.

További lényeges különbséget jelent a szintén megváltozott politikai és gazdasági környezet. Ma egy globális gazdasági és társadalmi összeomlás peremén egyensúlyozunk, hajszállal az intézményes kormányzás újradefiniálása előtt. A pénzügyi válság nem csupán az Atlanti-óceán mindkét oldalán elhibázott intézkedések következménye, hanem magából a rendszerből is fakad – elkerülhetetlen velejárója a 300 évvel ezelőtt alapított, az idejét leszolgált és mára teljesen kifulladt szociopolitikai és gazdasági paradigmának. Az államfők, “törvényhozók”, szabályozók és bankárok végeréhetetlen találkozóinak, határozatainak és intézkedéseinek továbbra is a kudarcot vallott rendszer visszhangfülkéjében pattogó sokasága mind a rendszer alapvető hibáinak tünetei. A “vezetők” képtelenek levezényelni a szükséges változtatásokat. Legyen bár szó gazdaságélénkítő csomagokról vagy adósságcsökkentésről, vagy az állítólag a mindenséget a hátukon hordozó még több teknősről és elefántról, a hasztalanul toldozott-foldozott, a végtelenségbe nyúló, az omladozó-rogyadozó rendszert megtámasztani hivatott ragtapasz-intézkedésekről, egyikük sem több puszta illúziónál, látszatcselekvésnél, amelyek elkerülhetetlenül kudarcot fognak vallani.

Akár a vihar előtti csönd, olyan émelyítőek, nyugatalanítóak és idegesítőek a hírek, a tőzsdei ingadozások és a nyugati világ vezetőinek a bizalom helyreállítását célzó hasztalan erőfeszítései. Tudjuk, hogy bármelyik pillanatban ránk szakadhat a teljes kudarc, de ugyan ki is merne kimondani ilyen alapigazságokat? Ezek túl mélyre vágnának és túlságosan is radikális, bomlasztó változtatásokat tennének szükségessé. De mondjuk ki mégis nyíltan, egyenesen és világosan, bármiféle ideológiai vagy politikai felhang nélkül, hogy a nyugati, liberális demokráciák elsődleges társadalmi szerződését bizony megszegték. A kormányok a legelemibb kötelezettségeiket – az alapvető társadalmi és biztonsági szolgáltatásokat, a piacok és a pénzek méltányos és hatékony szervezését, valamint a jövőbeli stabilitást biztosító, hosszútávra tervező irányítást – sem tudják teljesíteni.

Nem tudták megakadályozni azt sem, hogy épp azok foglalják el a kormányzati szerkezeteiket, akiket nekik kellett volna kormányozniuk. Nem is csoda, hogy a demokratikus kormányok elvesztették az állampolgáraik bizalmát – amely tényállást jól tükrözi a világ immár több, mint 900 városára kiterjedt “Occupy”-tiltakozáshullám. A tiltakozók már nem elégednek meg “a rendszeren belüli” bütykölésekkel, mivel felismerték, hogy maga a rendszer is cinkelt és működésképtelen. A sorok között olvasva könnyen kivehető, hogy a tiltakozók valójában egy olyan új kormányzati rendszert követelnek, amely valóban képes megfelelni egy méltányos és működőképes társadalmi szerződésnek, helyreállítva így a legitimitás pénzét, a bizalmat.

Egyelőre azonban holtponton állunk; vissza nem fordulhatunk, de előre sem mehetünk, és bővelkedünk a csodavárásban. A jobboldalon libertariánusok porolják le és pörgetik fel újra az állam elkerülhetetlen felbomlását és egy új, szabad rend spontán kialakulását (ismerős?) hangoztató utópisztikus fantáziájukat, míg a balon liberálisok és haladáspártiak érvelnek szintén ismerős szlogenekkel a kormányzás mellett, csak immár még radikálisabban, még több kormányzati beavatkozást és szabályozást követelve valódi fékek és egyensúlyok nélkül. Valójában régen nincs már igazi kormányzás, annak csak a ritualizált színpadi díszletei maradtak meg.

És itt jön be a képbe a kriptopénz, mint olyan. Ez a mozgalom egy fontos úttörő-jelenség – egy olyan hibrid, ami a szemünk láttára deríti fel, tisztítja meg és a kövezi ki a merev hieararchiákra, szabálykészletekre és területi befolyásra épülő bürokratikus államok jelenlegi társadalmi-gazdasági rendjéből egy olyan új rend felé vezető utat, amely már inkább emlékeztet egy P2P-közösségi kapcsolatokra épülő, a globális társadalmi-technológiai fejlődéssel szorosan lépést tartó irányítórendszerekkel működő ökoszisztémára.

Mi is hát akkor a Bitcoin? Egy nyílt forrásódú P2P-hálózat és szoftver, ami egy bármiféle központi hatóságtól mentes digitális pénz kibocsátását és használatát teszi lehetővé a tranzakcióknak a hálózat egymással egyenrangú tagjai között elosztott adatbázisban való rögzítése útján. És teszi mindezt olyan rendkívül kifinomult kódolási eljárások és munkabizonyíték-algoritmusok alkalmazásával, amelyek biztosítják, hogy minden egyes érmét csak és kizárólag a tényleges tulajdonosa költhessen el, és ő is csak egyetlen egyszer. A bitcoinokat lényegében számítógépes vagy okostelefonos “tárcákban” tárolják, és innen küldhetőek el a neten keresztül bárkinek, aki szintén rendelkezik egy Bitcoin-címmel. A bitcoinok hagyományos pénzre való beváltására erre szakosodott váltók adnak lehetőséget.

Azonban a bitcoin sem mentes minden problémától. Dacára annak, hogy folyamatosan terjed, és egyre több forgalmazó fogadja el fizetségül, és hogy vannak Androidos tárcák is, a csereeszközként való széleskörű elfogadása és ezáltal az igazán likviddé válása még mindig várat magára. Sokakat elbátortalanítottak a közelmúltbeli spekulációk is, melyek következtében 1$ alól 33$-ra szökött, majd 2-3$ környékére esett vissza az árfolyama, amely szinten már a puszta kibocsátásuk költségeinek a fedezése is problémássá tud válni.

És bár a neten keresztüli, országhatárokon átívelő együttműködés már most is elég gyakori és megszokott jelenség, a kriptopénz mozgalma még jobban felerősítené ezt azáltal, hogy lehetőséget ad az embereknek arra, hogy a nemzetállamokat és a vállalatokat megkerülve saját kezükbe vegyék az értékteremtő tevékenységeiket.

A közhiedelem szerint a kriptopénz ellenséges minden jelenlegi bizalmi és szuverenitási modellel szemben. Sötét, titokzatos és kívül áll minden legitim állam felügyeletén és hatáskörén, valamint nagyban megkönnyít minden illegális tevékenységet a drogkereskedelemtől a pénzmosáson át talán még akár a terrorizmusig is.

Másfelől azonban a kriptopénz épp azért teszi lehetővé a társadalmi bizalom helyreállítását, mert nem áll egyetlen szuverén hatalmasság (nemzeti kormány, jegybank vagy karizmatikus vezető) befolyása alatt sem. Satoshi Nakamoto, a rendszer vélt alkotója sem vezeti azt – mi több, rendkívüli alapossággal vonult háttérbe és fedte el a valós identitását. Japánnak adta ki magát, de a New Yorker 2011. októberi cikke szerint hibátlan brit angolsággal ír, és senki sem ismeri személyesen.

Más mozgalmak és nyílt forráskódú szoftverek alapítóival ellentétben (elég csak például Julian Assange-ra gondolnunk) Nakamotót a legkevésbé sem hozza lázba a nyilvánosság. Épp ellenkezőleg, a jelek szerint felismerte az új típusú, nem személyi kultuszon vagy sztárságon, hanem valós kvalitásokon és érdemeken alapuló vezetés fontosságát. A saját hírnevét már kellőképpen bebetonozta a látomásának puszta zsenialitása és az a tény, hogy képes volt egy valóban feltörhetetlen kódot összeállítani. Nakamoto alkotása sikerének kulcsa ténylegesen a névtelenségének (álnevének) a megőrzése.

A Bitcoin tehát egy hibrid kormányzati forma első eleme, amely radikálisan újradefiniálja a fizikai és a digitális világ közti kapcsolatokat – amit pedig az tett lehetővé, hogy nem fizikai ereklyék (mint amilyen például egy aranyrúd, a Fort Knox aranykészlete vagy a Szövetségi Tartalék), hanem egy szoftverbe ágyazott, önállóan működő algoritmus útján sikerült konkretizálnia és intézményesítenie a bizalmat. A kormányzást pedig az algoritmus végzi, amelyet valóban senki – sem politikusok, populisták vagy plutokraták – nem cinkelhet, módosíthat vagy manipulálhat.

Ez pedig egy óriási makroevolúciós eredmény. Ha az értéktárolás és -kereskedés valóban megoldható egy teljesen megbízható algoritmus útján, kizárva minden pénzügyi-költségvetési manipulációt akár a Szövetségi Tartalék, akár az USA elnöke vagy akár a Kongresszus részéről, akkor a közösségi-társadalmi bizalom nagy valószínűséggel át fog áramlani ezekbe a digitális terekbe és eszközökbe. Tény persze, hogy ezeknek a digitális platformoknak az architektúrája és alkalmazásaik még a kezdeti fázisukban járnak, és folyamatosan kell majd fejleszteni őket, azonban azt már most is, a Bitcoin és a digitális kormányzás más eszközeinek pillanatnyi kezdetlegessége dacára is egyértelműen megállapíthatjuk, hogy igen ígéretes jövő és tisztán látható fejlődési lehetőség előtt állnak. Ugyanezt a neoliberális államról és annak a különböző intézkedéseiről már nem mondhatjuk el.

Sikeresen átvágta volna tehát Nakamoto a Quis custodiet ipsos custodes? – “ki őrzi az őrzőket?” – gordiuszi csomóját? Ez majd még elválik, azonban a Bitcoin nagy valószínűséggel mindenképp el fog indítani egy sor újabb, megbízható digitális intézmények létrehozására irányuló kísérletet, amelyek szintúgy nyílt kihívást intéznek majd az államok szuverinitásához és kormányzati fennhatóságához. Mi több, ezek az új intézmények a természetükből fakadó hatékonyságuk, sokrétűségük, stabilitásuk és korrumpálhatatlanságuk miatt dővel akár át is vehetik a hagyományos, fizikai demokratikus intézmények helyét.

Márpedig ha a jövő valóban a közösségi-társadalmi bizalmat és legitimitást elnyerő és megőrző kormányzati intézményeké lesz, akkor a jelen nemzetállamai felkészülhetnek rá, hogy az elkövetkező évek során nagy valószínűséggel kénytelenek lesznek újratárgyalni a zsarnoki fennhatóságuk feltételeit.

Forrás: Why Bitcoin is a Foundational Change That Won’t Go Away — and Could Change Everything

A lap szövege Creative Commons Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 3.0 licenc alatt áll, felhasználni csak forrásmegjelöléssel, és ide mutató linkkel szabad.