Készpénz – kész(, )vége?

Szerző: David Wolman

A modern közgazdaságban nincsenek ateisták. Lehet, hogy nincs Isten vagy Buddha az életedben, de a pénzben mégis mindenképp hiszel. Nem, nem abban az értelemben, hogy imádnád azt, vagy jó dolognak tartanád a kapzsiságot, hanem abban hiszel, hogy a pénznek igenis van értéke. Ez a hitedet – bizalmadat – mindenki máséra alapozod, ami pedig végső soron azt jelenti, hogy a pénzünk értékébe vetett hitünk valójában az egymásba vetett hitünk. Hit abban, hogy van egy közös célunk, vagy legalábbis egy olyan illúzió, amiben mindannyian, közösen osztozunk.

A bankjegyekként és érmékként megtestesülő készpénz elősegíti ennek a mágikus gondolkodásnak a fenntartását, napról napra szemléltetve, hogy ez igenis egy valódi dolog, hiszen kézbe veheted, megfoghatod, érezheted, és még kezet is kell mosnod, miután használtad. A bankók és az érmék gyermekkorunk kincsei, amiket a fogtündér gyűrt a párnánk alá, vagy épp amit a nagyitól kaptunk titkos ajándékként. Hiába minden precíz és száraz tankönyvi pénzdefiníció – csereeszköz, könyvelési egység, értéktároló -, igazán csak akkor értjük meg ezt a civilizációnk hajtómotorjaként működő technológiát, amikor ténylegesen használatba is vesszük készpénz formájában.

De szükségünk van-e még egyáltalán készpénzre? Ma, amikor már a könyvek, filmek és zenék is digitalizálódnak, ezek a régimódi bankók és érmék is egyre analógabbnak tűnnek percről percre. Mi több, egyre inkább úgy tűnik, mintha már leginkább csak terroristák, korrupt kormányzati tisztviselők, bankrablók, adócsalók, hamisítók, drogkereskedők és gazdag egyetemista kuncsaftjaik használnának készpénzt.

Persze a készpénz felett már azóta kongatják a harangokat, amióta feltűntek a színen az első hitelkártyák; most azonban több új fejlemény és technika köröz keselyűként a készpénz fölött, mint valaha: bizalmatlanság a nemzeti pénzekkel szemben, új fizetőeszközök, széleskörű aggodalmak az államadósságot illetően, az okostelefonok diadala, innovatív alternatív pénzek, környezeti aggályok és az egyre halmozódó bizonyítékok tömege arra, hogy a készpénz az emberek épp ama milliárdjainak árt a legtöbbet, akik a legkevesebbel rendelkeznek belőle.

Minél szegényebb vagy, annál inkább okoz csak gondot, fejtörést és plusz költségeket a készpénz. Bárki elkunyerálhatja vagy egyszerűen ellophatja tőled, amit kemény munkával kerestél meg, és amit mondjuk a gyermekeid iskoláztatására akartál félretenni. Egy tűzeset vagy természeti katasztrófa pedig nemes egyszerűséggel megsemmisítheti minden csekélyke kis megtakarításodat. Baktathatsz vagy buszozhatsz akár napokon át is, hogy átadd vagy átvedd azt mondjuk egy rokonodtól. És még ha rendelkezésedre is áll valamiféle banki átutalási lehetőség, az is irgalmatlan költségeket számít fel a szolgáltatásért.

Míg ezzel szemben a gazdag országokban a pénz általában már eleve egyesek és nullák formájában születik meg egy távoli számítógépen. És ha valamilyen oknál fogva mégis készpénzt szeretnél vagy arra lenne szükséged, akkor egyszerűen elballagsz a legközelebbi bankautomatához. Az alapértelmezett eszközöd azonban így is a hitel- vagy bankkártya, vagy épp valamilyen újabb szolgáltatás, mint például a Google Wallet vagy a PayPal Mobile.

Az elektronikus pénznek rengeteg előnye van: áramvonalasítja a kereskedelmet és olyan szolgáltatásokat nyújt, amelyek révén hosszú távon is stabilizálhatjuk az anyagi helyzetünket. Jelzálogok, kisvállalkozói hitelek, kamatozó bankszámlák, egészség- és lakásbiztosítás, egyetemi megtakarítások, e-kereskedelem, és még sorolhatnánk. Míg azonban mi kedvünk szerint válthatunk elektronikus- és készpénz között, amikor csak akarunk, addig a szegényeknek kizárólag készpénz áll rendelkezésükre. Ennek oka pedig leggyakrabban a bankok túlzott, hagyományos fizikalitása: mivel egyszerűen nem kifizetődő szegénynegyedekben és vidéki falvakban létesíteni bankfiókokat, és mivel a nagyvárosokbéli fiókok felkeresése e környékekről egyrészt időigényes, másrészt pedig még ha sikerül is, akkor is van egy bizonyos minimum összeg, ami alatt egyszerűen nem foglalkoznak az emberrel, ezért a hagyományos bankolás elérhetetlen és irreális a szegények számára.

A mobilok azonban ott vannak mindenütt, és egyre inkább úgy is ünneplik a mobilokat, mint a pénzügyi szolgáltatások legújabb kiterjesztő eszközét, melyek révén jó újabb egymilliárd, mobillal már igen, csak bankszámlával még nem rendelkező emberhez lehet eljuttatni azokat. Többféle modell is van, de az alapelv természetesen mindig ugyanaz – az érték elektronikus, mobilon keresztüli tárolása és közvetítése. A mobilbankolás célja az, hogy lehetőség szerint bárki és mindenki nyithasson magának legalább egy megtakarítási számlát, és bonyolíthasson le tranzakciókat is különböző kereskedőkkel. Az ipar legnagyobb nevei, így például a Világbank és a Gates Foundation már jó ideje fektetnek súlyos összegeket ezekbe az új technológiákba, hogy a szegényekhez is eljuttathassák a pénzügyi szolgáltatásokat.

Ott van továbbá az NFC új technológiája is, amely szintén keményen áskálódik a készpénz ellen: egy parányi antenna egy digitális készülékben, így például egy mobilban vezeték nélkül továbbíthat adatokat egy másik közeli, fogadó készülékhez, vagy épp valaki másnak a mobiljához. Az NFC valósággal kisöpörheti a készpénzt a jelenlegi egyik utolsó mentsvárából, a hétköznapi, alacsony értékű tranzakciók – rágó, csoki, miegyéb – területéről is (a fizetésipar geekjei ezt nevezik a teljes készpénzmentesség felé vezető út “utolsó mérföldjének”). A számítások szerint 2014-re a mobilos úton, vezeték nélkül, világszerte lebonyolított tranzakciók összértéke valahol 1,13 ezermilliárd dollár magasságában várható. Eleinte persze ezek az új technológiák is csak alternatívái lesznek majd a jelenlegi megoldásoknak, de nem sokáig: az emberek egyre inkább a közvetítőktől mentes, személytől-személyig megoldások felé fordulnak, kiiktatva így egyben a magas díjakat és a felesleges súrlódást is a gazdasági életünkből.

A kegyelemdöfést azonban jó eséllyel a pénzmegújítók viszik be majd a régimódi fecniknek és érméknek; meglepően elszaporodtak az alternatív pénzek, és messze meg is haladták már a Disney Dollárok és a kedvezménypontok szintjét. Széles a paletta a fizikai alternatíváktól (mint pl. a New York-i Ithaca Hour-jai, vagy épp a nyugat-Massachusetts-i BerkShare) az online-okig (Facebook Credit, ill. legújabban Bitcoin, a kódolt digitális pénz).

Csábító lenne egyszerűen lefitymálni az alternatív pénzeket korlátozott, irreális vagy kár egyenesen bolondos sületlenségekként, de mégsem lehet figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy valóban működnek. És amíg nem lépnek fel velük szemben hamisítási aggályok és a készletük értelmes felügyeletével kiküszöbölik az inflációt, addig még vonzóbbak is lesznek a hagyományos pénzeknél. Önmagában véve az amerikai kormány illetékes pénzkibocsátó hivatala semmivel sem legitimebb, mint mondjuk az Ithaca Hour Circulation Committee-je; különbség a kettő között csak és kizárólag a nyilvánosság feléjük irányuló szemléletében – bizalmában, hitében, vallásában… – van. Valójában azonban mindkettő egyszerűen csak azon munkálkodik, hogy valós pénzzel láthassa el a felhasználóit, és mindketten igyekeznek a saját belátásuk szerint lehető legbölcsebbnek ítélt módon eljárni a további fejlődés, gyarapodás és növekedés elősegítése érdekében.

Éppen ilyen valóságosak azonban a veszélyek is, mint például a pénzkészlet kezelése terén elkövetett hibák lehetősége; egyetlen ballépés vagy bizalmi válság padlóra küldheti a HOUR-t. A nemzeti pénzek valamivel jobb esélyekkel nézhetnek szembe az ilyen veszélyekkel, mivel az állami pénzkészlet felügyelőinek lényegesen több eszköz áll rendelkezésükre a stabilitás megőrzéséhez.

Ahogy pedig egyre fokozódik a szkepticizmus – de legalábbis az aggodalom – a nemzeti és a nemzetek feletti pénzek felügyelőit illetően (helló eurozóna), úgy kerülnek egyre jobban reflektorfénybe az alternatív pénzek. Az új ötletek egyre többeket kovácsolnak egységbe; egyesek a túlzott kiadások és a nehézkes állam miatt aggódnak, mások csak a piacokat zavaró és felforgató tényezőnek látják a szuverén pénzeket, megint mások pedig egy olyan új pénzrendszert akarnak, ami nem esztelen spekulációra és a természetes erőforrások kifosztására épül. Új értékek és lehetőségek széles skálája vár ránk.

Végleg kidobhatjuk tehát az ablakon a készpénzt már akár holnap, de legkésőbb öt év múlva? Nem. Még mindig túl sok gazdasági tevékenység és élet múlik rajta. Még mindig nem lehet biztos benne mindenki, hogy mondjuk a bébiszitter vagy egy kis kínai vendéglő is elfogad-e PayPal-t. És Facebook Creditekben sem igen lehet borravalót adni a pincéreknek és a londinereknek. A készpénznek még mindig számos menedéke van.

Egyébként sem az a cél, hogy megnehezítsük azoknak az életét, akik szerényebb összegű tranzakciókkal dolgoznak, hanem csak az, hogy vegyük végre jó alaposan szemügyre a készpénz rendszerét, mivel annak ellenére, hogy már a legrégebbi idők óta itt van velünk, alig alá kritikus vizsgálatnak valaki is valaha. Ha azonban valóban alaposabban elmélyed az ember a készpénz hosszú történelmében, a jelenlegi költségeiben és az egyre újabb, fejlődő technológiákban, úgy mégis egyre inkább az a benyomása támad, hogy nagy valószínűséggel mindenhogyan egy pénzügyi forradalom küszöbénél toporgunk.

Forrás: The Wall Street Journal

A lap szövege Creative Commons Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 3.0 licenc alatt áll, felhasználni csak forrásmegjelöléssel, és ide mutató linkkel szabad.