Elosztott pénz – kódolt szociáldemokrácia?

Szerző: Vitalik Buterin

A Bitcoin egyik legegyedibb jellegzetessége, hogy bizonyos társadalomszervezési elveket is rögzít a kódjában – így például precízen meghatározza az infláció ütemét, amit ezáltal senki semmi módon meg nem változtathat. A Namecoin a domainnevek árát rögzíti a kódjában – bár ez csak egy ideiglenes intézkedés annak érdekében, hogy ne csaphassanak le az összes jó névre az első namecoinosok. Ezek után nem meglepő, hogy egyesek azon kezdtek gondolkodni, hogy még milyen szabályokat lehetne beépíteni a protokollba. Európai felhasználók az integrált adózás ötletével állnak elő a leggyakrabban, a társadalmi- és a közjavak fedezésére, vagy egy mindenkinek egyformán járó alapjövedelem biztosítására. Nemes eszme rejlik emögött: egy önkéntes szociáldemokrácia kialakítása, ahol nem egy földrajzi térséget uraló kormány fogja össze az embereket, hanem egy online közösség, avagy egy közös pénz köré kiépülő phülé (önszervező gazdasági közösség, társulás). Az adóztatás ellen ágálóknak a leggyakrabban azt szokták mondani, hogy “Ha nem tetszik, akkor lépj ki a társadalomból” – amit online közösségek esetében valóban és szó szerint meg is tehet az ember; kiléphet az egyikből és beléphet egy másikba, vagy kívül maradhat mindegyiken (az állam 21. századi fejlődésének és önkéntesítésének ideológiai hátteréről a nationcrafting.com olvashatsz további eszmefuttatásokat). Ha tehát adórendszert szeretnénk kialakítani egy közös pénzre épülő közösségben, akkor logikusnak tűnik a megközelítés, hogy magába a pénzbe építsük be az adót.

A megvalósítás kapcsán a két legfontosabb kérdés, ami elsőként felmerül, a beszedés és az elosztás. A beszedés kétféleképpen oldható meg: közvetlenül, tranzakciós díjak, valamint közvetetten, infláció útján. A Bitcoin rendszere jelenleg is használja mindkét módszert a hálózat támogatására és működtetésére, így a technikai kivitelezhetőséghez kétség sem fér. Az inflációnak azonban megvannak a maga határai; ha túl magasra ugrik, az hiperinflációhoz vezethet, és romba döntheti az egész pénzrendszert. Monetaristák rendszeresen propagálják ugyan a valós GDP-növekedés ütemével megegyező ütemű inflációt, ám egyrészt ahogy arra már korábban is kitértem, ezt igen nehéz lenne valóban megbízhatóan és időtállóan megvalósítani, másrészt pedig egy ilyen rendszer már csak azért sem lenne kívánatos, mert ha az árbevételek a gazdasági növekedéssel arányosak, akkor éppen akkor apadnának el, amikor pedig a legnagyobb szükség lenne rájuk.

Ugyanígy megvannak a korlátai a tranzakciós díjaknak is; ha túl magasra emelkednek, akkor az emberek felhagynak a pénz közvetlen forgatásával, és átállnak inkább a bankok vagy más bankszerű szolgáltatások, így például a váltók használatára. Ha a szóban forgó bankok nem 100%-os tartalékot használnak, úgy ennek nyomán bővülne az effektíven rendelkezésre álló pénzkészlet, ami pedig, főleg egy inflációs adóval kiegészülve jelentős lökést adhat a pénznek a hiperinfláció felé. Ahogy azt a hitelkártyák és a PayPal esetében is láthatjuk, az emberek elvileg hajlandóak ugyan elfogadni néhány százaléknyi tranzakciós díjat, de gyakorlatilag sokkal inkább arról lehet szó, hogy jelenleg ezek a szolgáltatások jelentik a netes pénzátutalás egyetlen széles körben elterjedt és elfogadott módozatát; a tranzakciós díjakból tehát még kevesebb bevételt lehet csak kicsikarni, mint egy esetleges inflációs adóból.

Láthatjuk tehát, hogy a beszedés kivitelezhető ugyan, de csak a GDP néhány százalékának megfelelő összegre korlátozva. Azonban egy netes közösséget kiszolgáló “állam” jóval kisebb is lehet a megszokottnál, mivel nincs földterülete, amit katonailag is meg kellene védenie, nincs fizikai infrastruktúrája, amit fenn kellene tartania, és számos más olyan kiadással sem kell bajlódnia, mint a hagyományos államoknak, így akár a kevesebb bevétel is elég lehet – de az európai szociáldemokráciák adóbevételének szintjét (ami egyes esetekben az 50%-ot is meghaladhatja) még csak megközelíteni sem lehet.

A nagyobb problémát inkább az elosztás mikéntje jelenti. Ennek kapcsán két fő elképzelés merült fel eddig: az adóbevételek bizonyos szolgáltatások között való szétosztása, valamint a mindenkinek egységesen biztosított alapjövedelem esete. Az előbbit általában egyfajta fórumszerű rendszerrel képzelik el, ahova az emberek beküldhetik a projektjeiket – mint például tudományos kutatás vagy egy közegészségügyi rendszer működtetése -, a közönség szavazhat rájuk, a pénz pedig értelemszerűen a szavazatszámok arányában kerülne szétosztásra. Ez tehát lényegében egy online demokrácia lenne. Az utóbbi megoldás persze jóval egyszerűbb, mivel ehhez elég csak kiutalni azonos részekre osztani az adóbevételt, és kiutalni mindenkinek a magáét.

Mindkét esetben felmerül azonban a személyazonosság problémája, lévén az online – és azon belül is főleg a bitcoinos – interakciók egyik legfontosabb ismérve a viszonylagos névtelenség, vagyis hogy mindenki annyi személyazonosságot hoz létre magának, amennyit csak akar. Ha a bevételeket az egyes bitcoin-címek között osztjuk szét, úgy rövidesen meg fognak jelenni a “címbányászok”, akik új címek generálására fordítják a gépük minden számítókapacitását, és így ők is kapják majd meg az adóbevételek vagy szavazatok 99+%-át. Ezzel a problémával találkozott a Bitcoin Faucet is, így hamar elkezdett mailcímet is követelni a bitcoint igénylőktől. Azonban még így is csak azért maradhat fenn, mert olyan csekély összeget fizet ki – mindössze 0,001 BTC-t. A személyazonosság kérdése ennél jóval összetettebb; az azonosítására jó lehetőséget jelenthet ugyan a mailcím és a bizalomhálózati fiók – ám az online interakció fejlődésével párhuzamosan fejlődnek a személyazonosságok is. Még akár egy olyan rendszer is elképzelhető, ami egy adott személyazonosság érvényességének feltételeként egy bizonyos mértékű közéleti részvételt követel meg, hogy ne áraszthassa el mindenki a rendszert pénzvadász személyazonosságokkal. Ettől azonban maga a probléma még mindig megmaradna, csak valamelyest mérséklődne. A “legkisebb rossz” még mindig a részvételi minimum – egy adott személyazonosság társas és közösségi aktivitásának mértéke -, de a az aktívabbak még így is akár kétszerannyi alapjövedelem-részt és/vagy szavazatot kaphatnának, mint mások, így ez már nem demokrácia lenne, hanem egy afféle aktivitási verseny, amit nem is nagyon lehetne igazságosan értékelni. Erre a problémára a jelek szerint a fizikailag, centralizáltan ellenőrzött fizikai személyazonosságra való alapozás jelenti az egyetlen megoldást.

Ha pedig több ilyen közösség is létezik, akkor felmerül egy második probléma is, jelesül az, hogy mindenki beléphet mindegyikbe (akár mindenütt más néven, ha kell), így ha szeretnénk megőrizni a demokráciát, akkor mindenféleképpen szükség lesz valamiféle központi, az összes közösséget felügyelő és ellenőrző rendszerre az ilyen csalások megelőzése érdekében. Végül tehát mindig oda lyukadunk ki, hogy az ilyen közösségek zökkenőmentes működtetéséhez nélkülözhetetlen valamiféle fizikai ellenőrzés. A szavazásos-értékelős fórumok is csak azért működnek, mert a szavazások eredményének semmi lényegi jelentősége nincs. Ahogyan azonban azt a Bitcoin biztonsági válsága is megmutatta már, a haszon, mint tényező beiktatása mindent megváltoztat.

A fizikai ellenőrzés szükségessége azonban még nem vet véget feltétlenül a rendszer névtelenségének; lehet például titkosítani a szavazást úgy, hogy még az ellenőrző se tudhassa, hogy melyik felhasználó mire szavazott. Ezt vak aláírásokkal lehet megoldani; így írnak alá a bankok is tanúsítványokat anélkül, hogy megláthatnák az aláírt üzenetet, vagy akár csak magát az aláírást is. Ennek a bővebb leírása itt található, a vak aláírások egy névtelen bitcoin-keverő rendszerben való gyakorlati alkalmazásáról pedig itt olvashatsz. Az itt leírt algoritmus a következőképpen működik:

Először is a szavazó elkészíti szavazatát, majd megvakítja. Ezt a csomagot aztán SSL-biztosítású csatornán továbbítja a hitelesítő entitásnak. A hitelesítő ellenőrzi, hogy a szavazó regisztrálva van-e, és ha igen, szavazott-e már, majd eldönti, hogy a szavazat érvényes-e vagy sem. Ha érvényes, akkor a számláló vakon aláírja a szavazatot, majd visszaküldi azt a szavazónak az SSL-biztosítású csatornán. A következő lépésben a szavazó feloldja a vakítást, felfedve így a hitelesített szavazatát, majd elküldi azt a számlálónak. A számláló ellenőrzi a szavazat aláírását, és ha érvényesnek találja, akkor fel is jegyzi azt.

Ebben a rendszerben tehát sem az érvényesítő, sem a számláló nem tudja, hogy ki mire szavazott. A személyazonosságok tehát nem névtelenek, viszont a vakon aláírt szavazatok miatt a személyazonosságok döntései már névtelenek; senki nem tudja, hogy ki mit döntött. Így tehát a centralizálás ellenére is meg lehet őrizni a névtelen, demokratikus elosztottságot. Valószínű, hogy ennél közelebb már nem is nagyon juthatunk egy valóban névtelen, online demokráciához – bár az is tény, hogy a személyazonosságok fizikai jelenlét mellett való regisztrálási kötelezettsége egyben el is vesz valamennyit az online decentralizáltság lényegéből. Ha azonban egy személyazonosság egyszer már regisztrálásra került, úgy azután már minden más történhet online és névtelenül, kreatívan alkalmazott vak aláírásokkal biztosítva mindenkinek a védelmét és az egyenlő részvételi lehetőségét.

Forrás: Bitcoin Weekly

A lap szövege Creative Commons Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 3.0 licenc alatt áll, felhasználni csak forrásmegjelöléssel, és ide mutató linkkel szabad.