A bitcoin és Mises regressziós elmélete

Szerző: Michael Suede

Ludwig von Mises

Az osztrák gazdasági iskola aranypárti hívei általában egyrészt leginkább épp azért ellenzik a Bitcoint, mert az potenciális fenyegetést jelenthet a felhalmozott aranytartalékaikra – másrészt pedig azért is, mert meglátásuk szerint a Bitcoin nem illeszthető be Mises regressziós elméletébe, amely kimondja:

…ahogy Menger is felvázolta a pénz eredetét. A pénz vásárlóerejét egészen addig követhetjük vissza a történelemben, amíg el nem jutunk ahhoz a ponthoz, ahol az emberek először léptek túl a közvetlen cserekereskedelmen. Ezen a ponton ugyanis a pénzáru vásárlóereje pontosan ugyanúgy magyarázható, ahogyan bármely más áru csereértéke is. Az aranyat az emberek önmagában is értékelték már azelőtt, hogy pénzzé vált volna, ezért az arany jelenlegi piaci értékét csak egy olyan elmélettel magyarázhatjuk kielégítően, amely figyelembe veszi annak ezt a fejlődéstörténetét, vissza egészen addig a pontig, amikor az még nem volt csereeszköz.

És akkor ne is kerülgessük a forró kását, kimondom kereken: Mises tévedett.

*hangos felzúdulás a tömegben* Fúj! Sarlatán! Eretnek!

Pillanatokon belül szemléltetem, miért is gondolom úgy, hogy alapjaiban téves a pénz eredetének ez a megközelítése, de előbb hadd mutatok be egy olyan érvet, ami azt szemlélteti, hogy a Bitcoin nem sérti Mises regressziós elméletét. Így még ha nem is értesz majd egyet végül az én meglátásommal, azt még akkor is láthatod, hogy a mises-i kereteken belül is erőteljes érvekkel bizonyítható, hogy az aranypártiak tévesen értelmezik a regressziós elméletet. Bizonyos XC felhasználó a BitcoinTalk fórumán a következőképpen fogalmaz a maga abszolút zseniális elemzésében:

“A pénz regressziója és kiemelkedése a cseregazdaságból

A regressziós elmélet célja kizárólag a pénz egy látszólagos paradoxonának feloldása: azért értékeljük a pénzt, mert csereeszközként használjuk – de miért értékeljük csereeszközként? Ennek a látszólagos körkörösségnek a feloldásához járult hozzá Menger és Mises, rámutatva arra, hogy egyszerűen csak figyelembe kell vennünk az időtényezőt is. Ahogy Rothbard fogalmazott az “Ember, gazdaság és állam”-ban:

“…X nap végén bármely pénzben mért ár a pénz és az áru X nap kezdetén aktuális marginális hasznosságának függvénye. Ahogy azonban fentebb láthattuk, a pénz marginális hasznossága a korábbi árak függvénye. A pénzt tehát a már meglévő, pénzben mért árak miatt tekintjük hasznosnak, és ezért is van iránta kereslet. Ebből kifolyólag bármely adott áru X napi ára a szóban forgó áru valamint a pénz egyazon napi marginális hasznosságának függvénye – maga a pénz azonban az áruk X-1 napi árától függ. Ebből következően tehát a pénzben mért árak gazdasági elemzése nem körkörös. Ha a mai árak a pénz mai marginális hasznosságától függenek, akkor maga a pénz a tegnapi áraktól függ.” [kiemelés tőlem]

Rothbard eztán kifejti, hogy egy cseregazdaságban csak olyasvalami válhat a pénzzé, amit már előzőleg is áruként értékeltek – ez az áruérték pedig a potenciális pénz közvetlen fogyaszthatósága (pl. díszítés céljára való felhasználás) iránti cserekereskedelmi keresletből fakad. Ez az érték képezi a csereeszközként használt pénz jövőbeli becsült értékének az alapját. És ezzel így teljesen meg is magyaráztuk a pénz természetes megjelenését a piacon.

A pénzgazdaság

Ha azonban egy gazdaság már monetizálódott, kialakultak az áruk és a szolgáltatások egymáshoz viszonyított árarányai, úgy a pénz pénzként (csereeszközként) való használatát már egyáltalán nem befolyásolná már az sem, ha időközben akár teljesen el is veszítené a közvetlen áruértékét. Rothbard szavaival:

“Az azonban nem következik ebből az elemzésből, hogy ha egy már használatban lévő pénz elveszítené a közvetlen felhasználhatóságát, úgy pénzként sem lehetne tovább használni. Így tehát ha a pénznek való kikiáltását követően az arany hirtelen elveszítené a díszítő vagy az ipari felhasználhatóságát, attól még nem veszítené el szükségszerűen a pénz-szerepét. Amint ugyanis egy csereeszközt megtettünk pénznek, onnantól már adottak maradnak az árak. Ha az arany X napon elveszíti a közvetlen felhasználhatóságát, attól az X-1 napon kialakult árak még ugyanúgy rendelkezésre állnak, és továbbra is ezek határozzák meg az arany X napi marginális hasznosságát. Hasonlóképp, az így kialakított X napi árak alkotják a pénz X+1 napi marginálás hasznosságának alapját. Az arany tehát X napon és azután is keresett maradna pusztán a csereértéke miatt, a közvetlen felhasználhatósága nélkül is. Az áruként való közvetlen felhasználhatóság tehát csak a pénz kialakulásának elengedhetetlen feltétele, de a már használatba vett pénz folytatólagos használatának nem.”

Ami egyben magyarázatot ad a papírpénzekre is. Ezek eredetileg csak a premonetáris cseregazdaságból kifejlődött árupénz (ezüst) bizonyos mennyiségeit (tömegét) jelölték, és bár a későbbiek során az állami beavatkozás megfosztotta őket a közvetlen áruértéküktől, a korábban megállapított árak alapján mégis zökkenőmentesen megőrizhették a pénz-szerepüket. Ez a hatás olyan erős, hogy az arany-USD viszonyt például valamennyire még ki is fordította önmagából. Aranyat már nem használunk hétköznapi csereeszközként; az árakat is USD-ben állapítjuk meg, nem aranyban. Azok is, akik szeretnének aranyban kereskedni, általában az USD/arany árfolyamra való tekintettel szeretnék ezt tenni (“Megvehetem tőled azt a 100$-os kanapét aranyért?” “Persze. 1000$/uncia az árfolyam, szóval akkor egytized uncia aranyat kérek.”). A fizetőeszközökre vonatkozó törvények, az állami adóztatás és az egész pénzügyi szabályozó környezet tartja fenn az USD-árak lendületét és nehezíti meg az aranypénzhez való közvetlen visszatérést a papírpénzek romboló inflációs természetének dacára is.

A bitcoin-gazdaság kialakulása

A Bitcoin gazdaságának első üzletei a váltók voltak (NewLibertyStandard, BitcoinMarket, BitcoinExchange,…). Ez nem véletlen, hanem a fenti elemzés egyenes következménye. Közvetlen használati áruérték nélkül a bitcoin csak a már meglévő árakból kiindulva, azoknak a “lefordításával”, átváltásával kezdhette meg saját csereeszköz-pályafutását. Ezt a hézagot töltik be a váltók, tájékoztatva a felhasználókat a pontos váltószámokról. Ezért szolgálhat a bitcoin jelenleg pénzközvetítőként. És hogy miért ad bárki is USD-t bitcoinért? Azért, mert szubjektíven értékeli a Bitcoin rendszerének természetéből fakadó bizonyos tulajdonságait – így például a névtelenséget, a decentralizált könyvelőrendszert, a kriptográfiára épülő bizalmat, az előre meghatározott ütemű pénzkészlet-bővülést, a beépített deflációt, a korlátlan feloszthatóságot, az alacsony tranzakciós díjakat, stb.

A lényeg tehát az, hogy ha az USD-t át lehet váltani bitcoinra, akkor a kereskedőknek máris rendelkezésükre áll a megfelelő eszköz ahhoz, hogy potenciális csereeszközként értékelhessék a bitcoint. És így kielégítjük a regresszió követelményét is, mivel így is megvan az egyenes vonal, amit visszakövethetünk: BITCOIN -> USD -> MONETIZÁLT ARANY ÉS EZÜST [a monetáris gazdaság kezdete] -> [a cseregazdaság vége] ÁRU-ARANY ÉS -EZÜST.

Persze ha valami nagyobb katasztrófa következtében visszavonhatatlanul elveszítenénk az eddig fennálló árrendszerünket, úgy a bitcoin valószínűleg éppúgy NEM lépne elő közvetlenül pénzzé (feltéve, hogy a csereeszköz-szerepen túlmenően egyéb értékük nincs), ahogyan a szintén nulla közvetlen csereértékkel rendelkező papírpénzek sem. Ez esetben nagy valószínűséggel az olyan jól bevált, sokszorosan kipróbált áruk emelkednének ki először, mint például az arany és az ezüst. Ezek – saját magukban mérve – újra kialakítanák az árarányokat, és csak eztán lenne esélye a bitcoinnak is a feltörésre a maga kereskedelmi szempontból előnyös tulajdonságai miatt. Az értékkialakítók eleinte továbbra is valódi pénzben (uncia arany/BTC átszámítással) határoznák meg az áraikat, de idővel kialakulhatnak a bitcoin-árak (BTC) is, lásd például a vekja.net-et. Jelenleg is épp ebben a kezdeti fázisban járunk.

Ebből következően tehát a meglévő árarányokat mindaddig felhasználhatjuk a Bitcoin gazdaságában is, amíg csak van lehetőség átváltásra a hagyományos pénzek és a bitcoin között. Ahogy aztán a bitcoinok egyre piacképesebbé válnak, úgy szülik majd meg ezek az átszámított árak már közvetlenül és eleve is BTC-ben mért árakat, teljes egészében megformázva így a Bitcoin gazdáságát – és kielégítve a regressziós elméletet is.”

Most pedig következzék Mises, Rothbard és XC állításainak felülvizsgálata, először is egy kérdéssel:

Előléphetne a bitcoin pénzzé egy már korábban kialakult árarány-keret nélkül, ha jelen pillanatban egyáltalán nem lenne semmilyen pénzünk és meghatározott áraink sem?

Ezt sem Rothbard, sem Mises, sem pedig XC értelmezése nem tartja lehetségesnek. Én azonban nem látom be, miért ütközne ez a lehetőség bármilyen formában is Menger azon elméletével, miszerint a pénz egy adott áru eladhatóságából fakad. Ha ugyanis jobban szemügyre vesszük Menger elméletét, észrevehetjük, hogy egy adott áru pénzként való használatához a szóban forgó árunak nem kell feltétlenül felhasználhatónak lennie bármire is – csak eladhatónak. Képzeljünk el tehát egy olyan árut, amit egyáltalán semmi másra nem használatunk, mint a pénz szerepének betöltésére.

Menger megpróbálja szemléltetni, hogy a piac mindig a legjobban eladható árut választja ki a közvetett cserék lebonyolítását elősegítő eszköz szerepére:

…a ravaszabb kereskedők tehát közvetett cserék leboyolításába kezdenek. Ha például valakinek van egy látcsöve, de jobb szeretne helyette inkább egy halat, akkor nem kell egy olyan halászt keresnie, akit érdekelnek a csillagok; ehelyett eladhatja azt bárkinek, akit érdekelnek a csillagok, amennyiben az azért cserébe kapott áruk nagyobb eséllyel érdekelhetnek egy halászt, mint a látcső.

Menger szerint éppen emiatt lett idővel egyre nagyobb a kereslet a legjobban eladható áruk iránt. És ahogy egyre többen fogadták el ezeket az árukat, úgy váltak azok még jobban eladhatóvá. Végül egyes áruk az összes többinél jobbnak bizonyultak e tekintetben, és univerzálisan elfogadottá váltak minden más áru eladói körében. Ekkor – így – jelent meg a piacon a pénz.

Közvetlen idézet Mengertől ebben a témában:

Ilyen körülmények között tehát kézenfekvőnek tűnt az ötlet – előbb csak az élelmesebb kereskedők, majd, ahogy a széles nyilvánosság is egyre jobban felfogta a helyzetet, úgy mindenki más számára is -, hogy az elcserélendő árukat először nemesfémek viszonylatában kell felbecsülni, vagy azokra átváltani, vagy pedig már eleve azoknak is kell lenniük. E funkciójuk révén azonban a nemesfémek máris elsődleges csereeszközzé léptek elő. Más szóval, ezáltal olyan árukként működnek, amelyért mindenki el akarja cserélni a saját áruit – nem azért, hogy aztán ilyen vagy olyan formában felhasználja, hanem kizárólag a különleges eladhatósága miatt, hogy aztán számára előnyösen cserélhesse azt el újra valami másra. Ez nem véletlenül, nem állami kényszer és nem is a kereskedők önkéntes közmegegyezése, hanem a jól felfogott önérdek nyomán alakult ki így. A gazdaságilag fejlettebb országok mind elfogadták pénzként a nemesfémeket, és rövidesen eleget is gyűjtöttek össze belőlük ahhoz, hogy aztán rájuk alapozhassák a kereskedelmet. Így jutunk el tehát az olcsóbb pénzanyagtól a költségesebbig.

A dolgok ilyetén alakulását elősegítette továbbá az a tény is, hogy a nemesfémek és más áruk egymáshoz viszonyított váltási aránya jellemzően stabilabbnak bizonyult a többi áru egymáshoz viszonyított váltási arányainál. Ez a stabilitás a nemesfémek kibányászása, feldolgozása és cseréje különleges körülményeinek köszönhető, és ezáltal összefügg azoknak a csereértékét meghatározó, úgynevezett belső értékével is. Ez pedig egy újabb oka annak, hogy miért érdemes mindenkinek először (vagyis mielőtt más, számára közvetlenül hasznos árukba fektetné) nemesfémekre váltania a rendelkezésére álló cseretartalékait. És mivel ezek a kötelezettségek teljesítése szempontjából egymással behelyettesíthetőek, ezért jelentősen le is egyszerűsítik az ügyletek lebonyolítását. Ez is nagyban fokozta a nemesfémek eladhatóságát és ezáltal a pénzként való felhasználhatóságukat is. Végül, ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a nemesfémek némi gyakorlattal könnyedén azonosíthatóak a különleges jellegzetességeik (színük, csengésük, tömegük) alapján, és a megfelelő eszközökkel a minőségük és a tömegük is könnyen ellenőrizhető. Ez is nagyban fokozta az eladhatóságukat és hozzájárult a pénzként való felhasználásukhoz és elterjesztésükhöz.

Menger nem bocsátkozik további részletekbe a nemesfémek eladhatóságáról, de utal a behelyettesíthetőségükre, feloszthatóságukra, ritkaságukra és felismerhetőségükre. Saját érvelésem sarokpontja is ebben rejlik.

Ahogy arra Menger is rámutat, az emberek felismerik annak az előnyeit, ha a pénztermékük a fizetőeszköz-jellege mellett értéktárolóként is működik. Murphy cikkében úgy érvel, hogy “valószínűtlen, hogy bárki is feltaláhatta volna magától a pénz ötletét anélkül, hogy előzőleg megtapasztalta volna azt” – én pedig azt mondom, hogy ez ugyanaz, mintha azt mondanánk, hogy “valószínűtlen, hogy bárki feltalálhatta volna a telefont anélkül, hogy előzőleg megtapasztalt volna egy telefonbeszélgetést.”

A piacnak egyaránt szüksége van kereskedelmi közvetítőeszközre és értéktárolóra is. Ezzel tökéletesen tisztában lehet mindenki maga is, aki már valaha is próbálkozott cserekereskedelemmel. Teljesen természetes tehát, hogy már a legelső kereskedő közösségek kialakulásakor felismerték az emberek, hogy ehhez a tevékenységhez bizony szükség lesz valami pénzféleségre is.

Akárhogy is nézem, egyszerűen nevetséges az az állítás, hogy előzetes tapasztalat nélkül az emberek maguktól nem tudták volna kiagyalni a pénz ötletét. A régészeti leletekből is világosan látható, hogy az emberiség már a legrégebbi, legkorábbi időkben is használt kereskedelmi közvetítő eszközöket. A pénz valamennyi emberi civilizációban megjelent és kialakult az összes kontinensen, egymástól teljesen függetlenül, egymással egyáltalán semmiféle kapcsolatban nem álló népek között is.

Ha tehát azt már felfedeztük, hogy egy szabad piacon szükségünk van egy kereskedelmi közvetítő eszközre és értéktárolóra, akkor mire is számíthatunk a piac részéről? Természetesen arra, hogy keressen és találjon egy megoldást erre a problémára! Mises szerint a megoldás azért született meg, mert az emberek önmagában is értékelték az aranyat már azelőtt, hogy az pénzzé vált volna, és az arany éppen ennek a díszítő célú felhasználásából fakadó értékének köszönhetően válhatott pénzzé.

Ez azonban nyilvánvaló tévedés. Gondoljunk csak bele: amint a piacon megjelenik a kereslet egy pénz iránt, úgy máris teljességgel érdektelen az, hogy az aranynak volt-e bármilyen előzetes felhasználhatósága és értéke, mivel ettől a pillanattól kezdve már kereskedelmi közvetítő eszközként lenne értéke, és rövid idő múltán már mindenki más is ekként gondolna rá.

Önmagában az a tény, hogy az emberiség szükségesnek ítél egy kereskedelmi közvetítő eszközt, máris ezzel az értékkel ruházza fel az aranyat annak a különleges, pénz-jellegű tulajdonságai miatt, amelyeknek köszönhetően még akkor is lenne piaci értéke fizetőeszközként, ha egyébként fertelmesen ronda lenne és egyáltalán semmi hasznát sem lehetne venni az ékszerészetben.

Helyettesítsük be ugyanebbe a példába a mikrochipeket. Ha visszamennék az időben az ókori Egyiptomba és vinnék magammal egy zsák hiperdrága mikrochipet, úgy vajon el tudnám cserélni azokat búzáért a piacon? Természetesen nem, mivel egyáltalán senki nem látja semmi hasznát a chipeknek, csak értéktelen bóvlik lennének az ókori egyiptomiak számára. Csak akkor válnának hirtelen értékessé, ha felismerik a csereeszközként való felhasználhatóságukat.

Ahogy az emberek felfedezték, hogy szükségük lenne valami pénzszerűségre, rögtön adta magát a kérdés: miből lesz jó pénz?

Kakaóbabból? Búzából? Aranyból? Milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie egy árunak ahhoz, hogy a lehető legjobban működhessen pénzként? A történelem bizonyos szakaszaiban az előbb említett áruk mindegyikét használták “pénzként” az emberek. Gondoljunk csak bele, hogy a legjobb pénzáru kiválasztásához továbbra sem szükséges semmiféle előzetes felhasználhatóság! Mivel pénzre szükség van, ezért bármi betöltheti ezt a szerepkört, amennyiben megfelel a kívánalmaknak, és akkor máris ennek megfelelően, pénzáruként fogják értékelni. Lehetne az arany ronda és teljesen hasznavehetetlen is bármi másra, ha az egyéb tulajdonságai révén azonban pénznek tökéletesen alkalmas.

A piac könnyen felismeri a jó pénzt annak a tulajdonságai – behelyettesíthetőség, ritkaság, feloszthatóság és felismerhetőség – révén. Mivel pedig az arany az egyik legjobban behelyettesíthető, felosztható, ritka és felismerhető fém a fizikai valóságunkban, ezért végül ezt is választották ki a legjobb pénzként.

Most pedig térjünk vissza oda, hogy hogyan is alakulnak ki az árak a piac által kiválasztott pénzáru alapján.

Az eredeti kérdésem még mindig az, hogy előléphetne-e a bitcoin pénzzé egy már korábban kialakult árarány-keret nélkül, ha jelen pillanatban egyáltalán nem lenne semmilyen pénzünk és meghatározott áraink sem? Véleményem szerint a piac nagyon gyorsan kialakítaná a bitcoinban mért árakat, amennyiben egyszerűen megtennénk azt csereeszköznek.

A rendelkezésünkre álló technológiák segítségével az emberek könnyen megállapíthatnak pár tényt az áraktól teljesen függetlenül:

1.) A jelenleg létező összes bitcoin pontos számát.

2.) Az egyes bitcoinok kitermeléséhez szükséges munkamennyiséget.

3.) A bitcoinok kitermelésének ütemét.

4.) A valaha is kitermelhető összes bitcoin számát.

5.) A bitcoin pénz-tulajdonságait (vagyis a behelyettesíthetőségét, feloszthatóságát, ritkaságát és felismerhetőségét).

Ezek alapján pedig nagyjából máris meg tudja saccolni mindenki, hogy mennyit is ér egy-egy bitcoin vagy bitcoin-töredék.

A tulajdonságairól pedig a kereskedők is nyomban felismernék a bitcoin pénz-értékét, és meg is állapodnának annak a használatában. Eleinte persze spekulálnának az árfolyammal, amíg ki nem alakulnak és stabilizálódnak az árak, de ez elég hamar be is következne, amint egyre többen ismerik fel a bitcoinok hasznát, és hamarosan be is állna a megfelelő szintre minden termék és szolgáltatás bitcoinban mért ára.

Képzeljük csak el, hogy bemegyek egy kávézóba és tájékoztatom a tulajt a bitcoinokról és a tulajdonságaikról, aki ennek hallatán vállalja, hogy elad nekem egy kávét egy bitcoinért. Ezzel máris kialakítottunk egy árat a kávé viszonylatában. És hogy miért is menne bele ebbe a tulaj? Azért, mert látja a bitcoinok közvetítő kereskedő eszközként kínált hasznát. Mert azonnal fel tudja mérni a bitcoinok behelyettesíthetőségének, ritkaságának, feloszthatóságának és felismerhetőségének értékét, és ez alapján kialakít magában egy saját bitcoin-értékrendet anélkül, hogy ehhez szüksége lenne bármilyen más termékek korábbi áraira. Számára egy bitcoin egyértelműen többet ér egy kávénál, ezért minden további nélkül oda is adja a kávét a bitcoinért. Kérhetne érte akár 2 vagy 10 bitcoint is, ha úgy látja jónak, ez már részletkérdés. A lényeg csak az, hogy fel tudja mérni a bitcoinok potenciális pénz-értékét.

Éppúgy, ahogyan egy festmény felbecsülhetetlen értéket képviselhet egy műértő számára, viszont a szemétnél is kevesebbet bárki más számára, a műértő is a saját belső értékrendje alapján állapítja meg magában a festmény értékét, annak a tulajdonságai alapján. Neki sem kell egyetlen más festmény árával sem foglalkoznia ahhoz, hogy megbecsülhesse, mennyit is ér neki személy szerint ez a bizonyos festmény.

Ha elegen fogadják el a bitcoint elég sok áruért és szolgáltatásért pusztán azért, mert felismerik a jó és hatékony pénzt, ha látják, úgy máris rövid időn belül kibontakozhat az új, bitcoin-alapú árrendszer.

Egyesek, így például a bitcoin elkötelezett ócsárlói számára a bitcoin így is értéktelen maradna, mások számára azonban annál értékesebb lenne. Az árrendszer kialakulása szempontjából semmi jelentősége nincs annak, ha néhányan tagadják az értéküket. Egyedül az számít, hogy elég sokan lássák az értéküket ahhoz, hogy együtt már egy kellően szilárd alapot biztosíthassanak az árrendszer kialakulásához.

Innentől kezdve a piac ítél. Ahogy mindig, úgy ezúttal is a legjobban behelyettesíthető, felosztható, felismerhető és legritkább áruk válnak a legszélesebb körben elfogadott pénzzé. Ahogy az a piaci verseny esetében lenni is szokott, az egyes árukat akár több különböző másik áru viszonylatában is beárazhatják. Nem látom semmi akadályát annak, hogy ugyan miért is ne árazhatnák be az emberek az áruikat például aranyban és bitcoinban is egyszerre.

Összefoglalva tehát az érveimet:

Egy adott áru pénzként való használatának nem előfeltétele annak az előzetes felhasználhatósága, mivel a piac a megfelelő tulajdonságok megléte esetén (behelyettesíthetőség, feloszthatóság, ritkaság és felismerhetőség), azok alapján pusztán pénzként is tudja értékelni a kérdéses árut. Amint tehát a piac meglátja a lehetőséget egy potenciális pénzáruban, úgy az emberek máris hajlandóak lesznek elcserélni azért az áruikat és a szolgáltatásaikat.

Korábbi árarányok nélkül is ki lehet alakítani új árakat az új pénz viszonylatában ugyanúgy, ahogyan a szépművészeti alkotások ára is megállapítható más műalkotások árának ismerete nélkül. Az értékbecslést magában végzi el mindenki, aki hajlandó elfogadni a fizetőeszközként felajánlott pénzt annak a tulajdonságai alapján.

Be tudom bizonyítani, hogy létezik olyan szabadpiaci pénz, aminek egyáltalán semmi más haszna nincs a pénz-szerepén túl.

A piac ezt az árut önmagában és önmagáért ítélte értékesnek.

A piac anélkül állapította meg ennek az árunak az árait, hogy ahhoz azt bármilyen egyéb minőségében is értékelnie kellett voln a pénz-szerepén túl.

El fog jönni az a nap, amikor a gazdasági tankönyvek “Suede monetáris felhasználtósági elmélete”-ként emlegetik majd a fentieket.

Persze nagy valószínűséggel majd csak a halálom után, mert ezek a dolgok általában már csak így szoktak lenni.

Forrás: Libertarian News

A lap szövege Creative Commons Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 3.0 licenc alatt áll, felhasználni csak forrásmegjelöléssel, és ide mutató linkkel szabad.