Szerző: Bill Maurer

Kaliforniai Egyetem, Irvine, wmmaurer@uci.edu

Ahogyan a jó dolgok általában, úgy ez is egy dobolókörrel kezdődött. Long Beach-re mentünk, Kalifornia első “Tényleg és igazán ingyenes napjára” (“Really Really Free Day”), két ifjú hölggyel együtt, akik épp arról beszélgettek, hogy aznap reggel hogy “megkavarta a dolgokat” a lelkipásztoruk a templomban; új zenét hozott, és a prédikációjában említést tett egyebek mellett erről az eseményről is. Ezzel sikeresen felkeltette a lányok érdeklődését, akik így el is döntötték, hogy megnézik azt maguknak. Már messziről hallottuk a dobokat. Nagyjából ötven ember foglalt el egy rövid, hatósági kordonokkal a forgalom elől elzárt tömböt, ami arra utalt, hogy annak rendje és módja szerint folyamodtak engedélyért, és meg is kapták azt. Ebből következően tehát vagy egyáltalán nem anarchisták, vagy ha mégis, akkor elég jólneveltek ahhoz, hogy el tudják nyerni a város jóváhagyását az esemény megrendezéséhez. A dobosok a tömb közepén helyezkedtek el. A dobjaik többnyire különböző újrahasznosított vagy pillanatnyilag épp dobként használt holmik voltak: fadobozok, műanyaglavórok és más ilyesmik. Előttük pedig lenge, házi készítésűnek tetsző sundress-be öltözött nők táncoltak egy olyan ’60-as évek végi táncot, amit én, ’68-as születésű lévén, már csak korabeli felvételeken láttam a tévében. Szerencsésnek éreztem magam, amiért szemtanúja lehettem annak, hogy nálam fiatalabbak testesítik meg azt a kort, amelyet ők és én is csak többszörösen közvetett úton ismerhettünk meg – egyrészt azokon keresztül, akik ténylegesen akkor éltek, másrészt pedig azokon, akik időt és pénzt nem kímélve újracsomagolták az ő emlékeiket, hogy mi is feleleveníthessük azokat magunknak. Egyszeriben belecsöppentem egy olyan korba és közegbe, amelyben bár sohasem éltem, de ami most mégis körülvett. Eléggé hasonló a helyzet a jelen esszé témáját adó pénzőrülettel is.

Meglehetősen szabadon értelmezem ezt a kifejezést; mindazt a féktelen aktivitást értem alatta, ami ma körülveszi a pénzt, a valutákat, a váltást, a fizetési formákat és az értékőrzést – és ami főleg ilyen időkben, mint amilyeneket jelenleg is élünk, valósággal ráveti magát a hozzám hasonló pénzantropológusokra és teljesen a megszállottjává teszi őket. És igazán, őszintén, egyáltalán nem pejoratív értelemben használom az “őrült” szót sem. Szótári definíció szerint ugyanis ez jelenthet excentrikusságot is – a geometriában pedig az excentricitás nem más, mint annak a mércéje, hogy milyen messzire esik valami egy középső fókuszpont által meghatározott tökéletes körtől. Jelen témánk szempontjából központnak vehetünk például egy jegybankot. Ezt a kifejezést először nem mástól, mint Keith Harttól hallottam. 2008-ban felfigyeltem egy, a Long Beach-menti telefonpóznákon felbukkanó gerilla művész-pojektre: névtelen művész(ek) szögelt(ek) a póznákra bankjegy-alakú, “PÉNZ” és “VALUTA” felirattal ellátott plakátokat, egy bizonyos weboldalra invitálva rajtuk az érdeklődőket, ahol is Az Új Világháborúbank-rend, vagyis a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap és az USA jegybankja, a FEDERAL RESERVE felszámolásáról” esett szó. Ezt megemaileztem Keith-nek, aki pedig azt felelte, hogy “Eléggé eklektikus amerikai pénzőrültek. Liberty Dollar. A pénz, mint adósság. Vicces ötletek, amik még eddig nem jutottak túl messzire” (email, 2008. július 2.). Soha azelőtt nem találkoztam ugyan ezzel a kifejezéssel, de hamar megtetszett és megszerettem.

Visszatérve a táncosokra és dobosokra, körülöttük a többiek standokat állítottak fel. Egyesek (képző)művészeti eszközöket pakoltak ki arra az esetre, ha valakinek netalán valami csodálatos ihlete támadna a műsor láttán-hallatán, és azt azonnal szeretné is fizikai formába önteni. Voltak ott információs brosúrák és jelentkezési űrlapok egy sor egymással össze nem függő fókuszú közösségi szervezethez. Más standokra használt ruhákat, élő növényeket, süteményeket, gyümölcsöket és mindenféle egyéb holmikat pakoltak ki, és mindezt ingyen kínálták elvitelre. Erről szólt az egész rendezvény: hogy kialakítson egy “ajándékozási kultúrát”. Long Beach “Tényleg és igazán ingyenes napja” arra kínált alkalmat, hogy az emberek mindent “elajándékozhassanak” és ezáltal valami újat építhessenek.

Miközben a globális gazdaság egyre görcsösebben vonaglik és rángatózik haláltusájában, egyre többeket fosztva meg az állásuktól és utalva munkanélküli segélyre, egy újfajta gazdaság emelkedik elő a romokból.

A társadalomelmélet tudósai ezt az új rendszert “ajándékgazdaságnak”, avagy ajándékkultúrának nevezik, az értékei pedig gyökeresen eltétrnek az eddig megszokottaktól.

A függetlenség és az adósságalapú pénzért való versengés helyett az ajándékkultúra az együttműködést és az egymásra utaltságot hangsúlyozza.1

E mozgalom egyik helyi alapítója elmondta nekem, hogy kapcsolatban állnak a Long Beach-i Időbankárok úgy egy éve alapított közösségével, akik a látnok-szerző, Edgar Cahn által lefektetett időbankolási elvek mentén szervezték meg magukat. A Time Banks USA nonprofit szervezet a munkával töltött idő pénzként való használatát népszerűsíti, és támogatja a közösségszervezőket az időbankolási rendszerek kiépítésében egy úgynevezett Community Waver (=Közösségszövő) c. számítógépes alkalmazás segítségével. A Community Weaver segítségével az időbankárok közzétehetik az elérhetőségüket valamint a megosztani kívánt képzettségeiket és/vagy szolgáltatásaikat és kereshetnek más időbankárokat olyan adottságokkal, amelyekre pedig nekik van szükségük. A rendszer folyamatosan vezeti mindenkinek az időegységekben mért egyenlegét, és mindenkinek az ideje pontosan ugyannyit ér, mint mindenki másé. Magát az időt használják tehát “új pénzként”, és ezáltal egyben “ki is fejlesztenek” egy új társadalmat.

Őrült egy kor ez a pénz – nem csak a pénz koncepcionális státusza vagy rendszere, helyzete, hanem a puszta anyagisága – szempontjából. 2011. áprilisában a Tufts University “Leszámolni a készpénzzel” címmel rendezett konferenciát; az alapelgondolás abban állt, hogy a mobilos átutalási és fizetési lehetőségek leválthatnák a készpénzt és jobb helyzetbe hozhatnák a világ szegényeit. Elvégre a készpénzt nehéz, macerás és költséges tárolni, szállítani és számon tartani, könnyen el lehet veszíteni és persze lopni, és a mozgása sem követhető. Ezért tehát a konferencia feltette a kérdést, hogy “a szegények ellensége”-e a készpénz? Ezzel nagyjából egyidőben, ám ettől mégis függetlenül egy konzultációs cég szerény személyemet is meginterjúvolta egy készpénzmentes fizetőrendszer promóciós videójához. Azt akarták, hogy egy tudós beszéljen a pénz történetéről általánosságban és közérthetően. Amikor azonban megláttam a videójuk első jelentét, megtiltottam, hogy felhasználják hozzá akár a képemet, akár a hangomat: patkányok cirkáltak a földön szétszórt, koszos bankjegyeken (ki hagy bankjegyeket a földön?), egy kisbaba épp egy negyeddolárost próbált megenni (ki etet kisbabákat pénzérmékkel?), a narrátor pedig vészjóslóan intonálta, hogy “kórokozók lepik el és betegségeket hordoz… megöli a gyermekeinket…”2 A Bitcoin hívei pedig – amire rövidesen bővebben is kitérünk – a fizikai készpénz-kibocsátást vitatják, az új bankjegyeket megtervező gravírozó munkájával állítva párhuzamba az ennek az új, virtuális pénznek a legenerálásához szükséges elektromosságot és számítókapacitást. Május vége felé egy olyan pletyka kapott szárnyra, miszerint legalább egy bitcoin-bányászra rontott rá egy razzia keretében a rendőrség, mivel a rendkívüli áramfogyasztása miatt arra gyanakodtak, hogy házi marihuánaültetvényt üzemeltetett.

Keith Hart érvelése szerint épp a szemünk előtt “bomlik fel a pénz társadalmi szerveződése” (2011:4). Tölts el egy kis időt a neten vagy egy Tényleg és igazán ingyenes piac-rendezvényen, és rövidesen magad is egyet fogsz érteni ezzel a megállapítással. Ezzel együtt azonban fontos különbségek is megfigyelhetőek az újfajta pénzekkel kísérletezők között – és persze sokan próbálkoznak a hagyományos pénz stabilitásának megerősítésével és a lehetőségei kiterjesztésével is, de nem feltétlenül a nemzeti kapitalizmus régi és begyöpösödött koncepciói mentén. Harttal szemben, aki idén márciusban ugyanezeken az oldalakon részletesen tárgyalta már az alapvető struktúrákat, jómagam inkább az előbb említett különbségeket, a pénzőrület különféle válfajait venném szemügyre, nem csak tipologizálás, hanem a kortárs pénzőrület trendjeinek nyomon követésének céljával is. A geometriában az excentricitás kúpkeresztmetszeteket, így például parabolákat és hiperbolákat jellemez. A pénzzel folytatott kísérleteket nullánál nagyobb excentricitású kúpkeresztmetszetek formájában képzelem el. Az excentrikusabb kísérletek két értelemben jelölnek hiperbola-funkciókat: egyrészt abban, hogy két, egymással soha nem találkozó, ám egymást mégis pontosan tükröző görbét (hiperbolát) generálnak, másrészt pedig abban, hogy retorikailag eltúlozzák a kísérlet jelentőségét, a hagyományos pénz válságát, vagy mindkettőt (hiperbola).

Határozzuk meg tehát a hiperbola egyik ágát a Tényleg és igazán ingyenes nappal, a másikat pedig a Bitcoinnal. Mindkét ág tagjainak egy része tudhat ugyan a másik ág létéről, ám legalábbis saját tapasztalataim szerint egyelőre leginkább csak akadémikusok és egyes művészek egy szűk köre figyelt fel a kettő közti párhuzamokra. A Tényleg és igazán ingyenes nap időbankárai egyfajta saját, időegységekben mért és ténylegesen időegységekből is álló “P2P”-pénzt hoztak létre, és meg is különböztetik a rendszerüket a cserekereskedelemtől. Míg ugyanis cserekereskedelem esetén a résztvevők egy, a tranzakción kívül eső ekvivalencia-pontot keresnek, egy olyan képzeletbeli tényezőt, ami lehetővé teszi a legkülönbözőbb áruk és szolgáltatások értékének összevetését (három nadrág két véka grapefruitért; egy órányi gyermekfelügyelet negyed órányi szövegszerkesztési segítségért), addig az időbank áruk esetében egyáltalán nem működik és csak szolgáltatásokkal használható, a szolgáltatásokat pedig mindig ekvivalens időegységekben mérik (egy órányi gyermekfelügyelet egy órányi szövegszerkesztési segítségért). Hogy egy időbankárral folytatott beszélgetésből idézzek, mindenki idejének egyenértékűnek kell lennie még akkor is, ha egyeseket ez zavar, mert esetleg úgy gondolják, hogy az ő idejük kevesebbet vagy többet “ér”, mint másoké. Vitathatlan tény azonban, hogy mindenkinek csak véges mennyiségű idő adatott ezen a Földön, így nincs igazán jó indok arra, hogy miért is érne valakinek az ideje többet vagy kevesebbet, mint bárki másé. A Community Weaveren keresztül az időbankárok éppúgy láthatják egymás hozzájárulásait, ahogy a saját megtakarításaikat vagy adósságaikat is (órákban mérve). Bár a rendszer nem névtelen, a felhasználók aktuális helyzetét csak a regisztrált tagok láthatják. Az időbank új, időnként kifejezetten valószínűtlen kapcsolatokat és barátságokat kovácsol össze, és ez az egyik legfőbb előnye is egyben. Az elképzelések szerint ez a közösség amellett, hogy alternatíváját nyújtja mind a jóléti államnak, mind pedig a teljesen szabad piacnak, egyben a társadalmi degenerálódás ellen is biztosít egyfajta védelmet. Az állami támogatástól való függőséget tehát éppen olyan rossznak és kerülendőnek ítélik, mint az “adósságalapú” pénztől való függőséget.

Aztán ott van a hiperbola másik ága, a Bitcoin, melynek hívei szintén elítélik az államtól és az adósságalapú állami pénztől való függőséget, ám ők az idő helyett a számítógépek központi egységének és az azoknál sokkal gyorsabb, adott időegység alatt sokkal több számítás elvégzésére képes grafikai kátyáinak ciklusidejére és számítási kapacitására alapoznak. Az időbankoláshoz hasonlóan a bitcoin (BTC) is egy P2P-pénz – kísérlet egy kriptográfiai online pénzrendszer beindítására. Satoshi Nakamoto (amely talán álnév, talán nem) agyszüleménye 2011. májusában terjedt el futótűzként, az értéke pedig valahonnan 8$ környékéről mászott fel egészen 31$-ig, mialatt ezt az esszét írtam (jelenlegi állása a https://mtgox.com/ bitcoin-váltónál követhető nyomon).* A bitcoinok lényegében kóddarabkák a felhasználók gépein, amelyeket egy, a BitTorrent fálmegosztóprotokollhoz (amelyet a legtöbb egyetemi hálózaton be is tiltottak, mivel nagyon leterheli a szervereket és alkalmas a digitális tartalmak szerzői jogi korlátozásainak megkerülésére) hasonló P2P-programmal csereberélhetnek egymás között. A bitcoinokat egy algoritmus hozza létre, folyamatosan csökkenő ütemben, az összesen 21 millió BTC-t megengedő felső határig. A Bitcoin hívei ezt az aranyhoz hasonlítják, mondván, hogy a rendelkezésre álló összes bitcoin-mennyiség éppúgy véges, ahogyan a rendelkezésre álló összes arany-mennyiség is. Szintén az aranyhoz hasonlóan a bitcoin-előállítás folyamatát is “bányászatnak” nevezik; ez konkrétan annyit takar, hogy egyes felhasználók bonyolult kriptográfiai feladványok megoldására áldozzák a gépük számítókapacitását, sikeres megfejtés esetén pedig frissen kibocsátott, új bitcoinokkal jutalmazza őket a rendszer (csökkenő ütemben, a már említett felső határig). Egyesek ehhez valóságos füzéreket fűznek grafikai kártyákból, folyamatosan dolgoztatják őket és óriási villanyszámlákat halmoznak fel annak érdekében, hogy minél több bitcoinhoz juthassanak. Mi több, minden egyes bitcoin magában foglalja a vele lefolytatott összes tranzakció teljes történetét, és a rendszerben végrehajtott összes tranzakció is rögzítésre kerül egy, a felhasználók hálózatában elosztott, nyilvános tranzakciónaplóban. És bár sokáig abszolút névtelenként hirdették a rendszert, valójában ez nem teljesen igaz: egy kellően rátermett és elszánt felhasználó jó eséllyel lenyomozhat egyes tranzakciókat, vissza egészen akár a konkrét emberig is, aki indította vagy fogadta azokat. Idén június óta egyre több online szolgáltatást (így például különböző digitális és dizájn-szolgáltatásokat, szerverhosztingot, oktató- és játékprogramokat) és “valós”, fizikai árut (“anyagi termékeket”, így például könyveket, ruhaneműket és kávét) kínálnak bitcoin ellenében. Ketten – Tokióban és Tijuanában (Mexikó) – még ingatlant is árultak BTC-ért.

És hogy miért fogadna el bárki is bitcoint? Az egyes bitcoinok eredetiségét a rendszer csomópontjai egy “munkabizonyíték”-ot alkotó számláncolattal hitelesítik valós időben (illetve átlagosan tízperces időközökben). Az utópista válasz tehát az, hogy azért, mert nem kell megbízni senki másban – és főleg nem valamilyen központi hatóságban, így például egy jegybankban – ahhoz, hogy a rendszer működhessen.3 Az algoritmus és a nyilvános tranzakcióregiszer arról is gondoskodik, hogy senki ne költhesse el többször ugyanazt a bitcoint, és hogy senki ne nyúlhasson bele a tranzakciós láncba. A gyakorlati válasz pedig az, hogy azért, mert a különböző online váltókon számos és egyre több hagyományos pénznemre éppúgy beválthatóak, ahogyan virtuális pénzekre (így pl. Second Life Linden Dollar-okra) és más fizetőeszközökre (így pl. brit postai utalványra) is. A másik gyakorlati válasz pedig az, hogy azért, mert a lufi-effektus miatt az első bitcoinosok szeretnének profitálni a bányászatból és a kereskedelemből. Egyes bányászok pedig már annyira komolyan veszik a ténykedésük költség-oldalát, hogy igyekeznek kihasználni a munkahelyükön vagy az egyetemükön rendelkezésükre álló “ingyenes” áramellátást!

Az időbankoláshoz hasonlóan a bitcoinok sem függenek egyetlen központi hatóságtól vagy jegybanktól sem. Itt nincs adósság, és új pénzegységeket sem lehet teremteni plusz adóssággal. Míg az időbankárok a világban rendelkezésre álló életidő véges mennyiségeiben kereskednek, addig a bitcoinosok a bitcoinok véges mennyiségében. Akadnak itt anarchista, libertariánus, “adatvédelmi” és “szabadságjogi” tendenciák is. A Bitcoin egyik kritikusa szépen összefoglalja a bitcoin-használat leggyakoribb motivációit:

Talán az amerikai kormányt utálod, vagy az összeset a világon. Talán a bankok tranzakciós díjaitól, vagy talán a nyomon követhetőségtől akarsz megszabadulni – talán mert valami illegális dologért fizetsz, vagy talán mert kiemelten fontosnak tartod a magánszférád sértetlenségét. Vagy talán azt hiszed, hogy a világ pénzrendszere össze fog omlani, és a Bitcoinban látod a technikai megoldást (Cohen 2011).

A közelgő (vagy talán már folyamatban is lévő) összeomlás érzete egyesíti tehát a Tényleg és igazán ingyenes-mozgalmat a Bitcoinnal egyazon hiperbolikus funkció két ágaként. Ezek a pénzőrültek “profetikus időben” (Guyer 2010:414) és “a közeljövő pusztulásában” (410. old.) gondolkodnak, egy közelgő (vagy más el is érkezett) kataklizmára készülve. Megfigyelhető azonban az excentricitásukban egy bizonyos szabályszerűség is: ritkaság-alapú, korlátozott mennyiségű pénzkészlet, adósságmentesség, állami vagy központi hatósági felügyelet hiánya, részleges tartalékra épülő bankrendszer hiánya… valamint, a Bitcoin esetében beépített defláció. A Bitcoin több kritikusa is ironizált a júniusi lufival, aminek a kialakulásához szerintük akár egy drogokat forgalmazó névtelen online piaccal kapcsolatban elejtett megjegyzésnek is köze lehetett.4 Az időbankolás és a Tényleg és igazán ingyenes-mozgalom egyfajta “csendes” világvégizmus: békésen eldobolgatunk magunkban, egymásnak ajándékozzuk a dolgainkat, új kapcsolatokat építünk a Community Weaveren és a havi rendszerésségű élő találkozóinkon keresztül, és általában véve támogatjuk egymást, miközben a világ összeomlik körülöttünk, biozöldségeket és -gyümölcsöket termesztünk egymás kertjeiben… Míg ezzel szemben a Bitcoinnal kapcsolatban egyesek “hangosan” beszélnek “a valaha látott legveszélyesebb projektről”, amely “kormányokat és gazdaságokat dönthet meg, ellenőrizhetetlen globális csempészpiacokat hozhat létre” (Calacanis és LAUNCH 2011), mások pedig twittereznek (“@me_irl: Bitcoin-magyarázat egy lánynak, aki nem eléggé geek ahhoz, hogy intuitíven megértse: ‘ProfitáljAzAszpergeredből.Net'”5, egy szabályozói körökben mozgó barátom/informátorom pedig azt írja: “Mondd, hogy ez csak egy hülye vicc péntek estére!”

Egy hiberbola-görbe bármely (P) pontjának az (F) fókuszponttól és az úgynevezett direktrix-vonal bármely (N) pontjától mért távolsága mindig azonos arányú. Ezt az egynél mindig nagyobb (PF/PN) arányszámot nevezzük a hiperbola excentricitásának (e). Ahogy nő az excentricitás, úgy nyílik szét a görbe, egyre közelebb húzódva a végtelen excentricitású direktrixhez. A hiperbola ágai is a végtelenbe nyúlnak, egyre szélesebb teret fogva közre, de mindvégig megtartják a fókuszpont, a direktrix és az excentricitás-arány által meghatározott görbe ívét. Emellett a hiperbolát mindig két, egymást pontosan tükröző görbe alkotja, egy-egy a direktrix mindkét oldalán. Felfoghatjuk a Bitcoint és az időbankolást egy hiperbola két görbéjeként is, amelyeket a fókuszponttól – mondjuk a jegybank-rendszertől – és a direktrixtől – a világvégétől – mért távolság aránya határoz meg. Ahogy nő az excentricitás, úgy kerülünk egyre közelebb a világvégéhez…

De vágjunk ki még egy szeletet a pénz kúpjából, és definiáljunk egy újabb hiperbolát. Ez már kevésbé excentrikus ugyan, mint az előbb felvázolt, de van egy olyan érzésem, hogy ennek is egyre közeledik az e-je az előzőéhez.

2011. májusában, miközben javában zajlott a Tényleg és igazán ingyenes nap, a bitcoin-lufi pedig vígan fúvódott egyre feljebb, nagy csinnadratta közepette beindult a Google Wallet és a Square Card Case is, az információtechnológia két lövése a kártyák-uralta fizetésipar térfelére. Dacára annak, hogy a Google Wallet szinte azonnal belefutott egy szellemi tulajdon-vitába a PayPallel, valamint annak, hogy a Square Card Case csak nagyon kevés helyen használható, e két fejlemény mégis még jobban kihangsúlyozta a világgazdaság óriási, ám meglehetősen alulértékelt szektorának számító fizetési iparban már amúgyis valósággal forrongó sürgölködést a pénz újragondolása körül.

Szintén májusban, szintén a mobilvilágban,6 a gazdagok és hatalmasok évenkénti Davos-konklávéit szervező Világgazdasági Fórum (WEF) kiadott egy jelentést a mobilfizetési szolgáltatásokban rejlő lehetőségekről a világ szegényeinek “a pénzügyi folyamatokba való bevonása” terén. A mobilos pénztárcákat (“mobilpénzt”) és átutalási lehetőségeket a hagyományos pénzügyi szolgáltatásokhoz vezető rámpaként értelmezték a banki intézményeket és infrastruktúrákat legalábbis egyelőre nélkülöző milliók számára, így mérve fel az egyes országok mobil pénzügyi szolgáltatások használatára való “felkészültségét” (WEF 2011).

Az olyan új fizetési szolgáltatásokat, mint a Google Wallet és a Square Card Case tekintem tehát a második hiprbolánk egyik ágának, a világ szegényeinek tervezett mobilfizetési szolgáltatásokat pedig a másiknak. A fókuszpont továbbra is a jegybanki rendszer, a direktrix pedig a …vége (a pénz…, az állam…, a világtársadalom…, stb.), azonban ennek a görbének az e-je még lényegesen alacsonyabb, így az ágak szorosabban is ölelik a fókuszpontjukat. A fizető- és a mobilpénzrendszereket létrehozó és üzemeltető közösségekben azonban egyre nő a feszültség, egyre jobban húzva szét őket is a direktrix felé a minél nyereségesebb működés utáni hajszában. Ahogy közelednek a direktrixhez, úgy válnak ezek is egyre, nos, őrültebbé. Az egyre nagyobb profitról és az egyre újabb lehetőségekről szőtt álmok egyes technológiákat és közösségeket elrángatnak a fókuszponttól a P2P-pénz, a jegybankok kiiktatása, a részleges tartalékra épülő bankrendszer, az adósságalapú pénz, valamint az olyan kormányzati (és/vagy nyilvános) fizetési infrastruktúrák, mint a készpénz, felszámolásának látomása felé. A banknélküliek számára biztosított mobilpénz eszméje – mely által a szegények is jobban hozzáférhetnek a bankrendszerekhez, a bankok pedig a szegények pénzéhez – egyfajta ellensúlyt is teremt: mérsékli az e-t és újra visszahúzza az embereket és a készülékeiket a fókuszpont felé – de talán csak addig, amíg a fizetésipar ellentétes erői újra vissza nem rángatják őket a direktrix felé.

A világ szegényei számára tervezett mobilpénz alapját a globális Dél lakosainak egy jelentős hányadának ama felfedezése adta, miszerint a mobiljukon rendelkezésre álló lebeszélhető idejüket is használhatják egyfajta alternatív pénzként. Ha például valaki vásárolt beszédidőt az egyik helyi forgalmazótól, úgy azt a saját készülékére feltöltve továbbíthatta valaki másnak a mobiljára a hálózaton keresztül (amennyiben az általuk használt szolgáltatás ezt lehetővé teszi), vagy elküldhette az illetőnek egyszerűen csak magát a titkos kódot is, amivel a címzett maga töltheti fel a saját készülékét. Bármely megoldást is használják, a lényeg mindkét esetben ugyanaz: valaki “perceket” küldött valakinek. Ha azonban ezeket a perceket vissza is lehet váltani pénzzé, vagy ha közvetlenül el lehet cserélni más árukért vagy szolgáltatásokért, akkor máris “pénzt” küldtek el. Ezt az alapmodellt követik az olyan megoldások, mint például a legnagyobb kenyai mobilszolgáltató, a Safaricom mobilos pénzátutaló rendszere, az M-PESA. Az M-PESÁt immár az ország teljes népességének mintegy egyharmada, vagyis több, mint 14 millió kenyai használja. Itt azonban a felhasználók percek helyett közvetlenül pénzt – “e-pénzt” – töltenek fel és küldenek el egymásnak. Az e-pénz tehát értéket képvisel; lényegében egy elektronikus kupon, amit 1:1 arányban fedez a Safaricom bizalmi számláján tárolt pénzmennyiség – ami természetesen folyamatosan ingadozik, ahogy az M-PESA felhasználók beteszik és kiveszik a pénzüket (lásd Maurer 2011, Zerzan 2010).

Az olyan mobilpénz-szolgáltatások, mint az M-PESA a már meglévő, a bankoknál és más pénzügyi infrastruktúráknál sokkal nagyobb területet lefedő mobilhálózatokra, valamint a felhasználóik ezek köré már kialakult “informális” gyakorlataira építik a fizetési és pénzátutalási funkcióikat. Kollégáim és jómagam is vizsgáltuk már az M-PESA harmadik felek által kifejlesztett egyéb fizetési, megtakarítási és biztosítási formákat is magában foglaló platformmá való átalakulásának folyamatát (lásd Kendall et al. 2011). Az azonban még mindig kérdéses, hogy a mobilpénzszolgáltatások alfáját és omegáját is jelentik-e egyben a fizetési és átutalási funkciók, vagy pedig átalakulhatnak-e valamiképp “valódi” értéktárolókká is egyben. Amiből pedig az a kérdés is következik, hogy vajon termelhet-e kamatot a “betétesek” ezen új, bankszámlához még nem, de mobilokhoz már nagyon is hozzáférő osztálya számára a mobilegyenlegükön tárolt pénz (lásd Ehrbeck és Tarazi 2011)? A hiperbola karjai e fókuszpont – a részleges tartalékra épülő bankrendszer, az adósságpénz és főleg a szegények pénze, mint szegénységtőke – felé húznak.

Ez a lehetőség persze komolyan aggasztja a szabályozókat, mivel a mobilszolgáltatók számára egyelőre legalábbis nem állítottak még fel olyan szigorú szabályokat és szabványokat, mint amilyenek a bankokat kötik (bár persze azoknak ezek ellenére is sikerült előidézniük a jelenleg is tartó válságot). Ha egy mobilszolgáltató szeretné e-pénzfedeztként használni a bankszámláján tárolt pénzt, akkor már banki engedélyért kelljen folyamodnia? Mekkora tartalékot kelljen felhalmoznia? A tőkeadekvátság ilyen és ehhez hasonló kérdései a mobilszolgáltatók esetében még válaszra várnak. A mobilpénz kamatozásának eszméjét (amelyet azzal reklámoznak, hogy ugyanazt az előnyt biztosítaná a világ szegényei számára, mint amit a hagyományos pénzügyi szolgáltatások nyújtanak az első világ “bankoló” népessége számára) támogatók pedig értelemszerűen azt akarják, hogy a szabályozók ne fizetésszolgáltatásként kezeljék a mobilpénzt. Ez pedig egyben vélhetőleg meg is nyitná a kaput a közvetítés és a részleges tartalékra épülő mobilbankolás előtt. Jó ötlet? Rossz ötlet? Fogjuk vissza a cinizmusunkat csak még egy pillanatig és haladjunk északabbra.

Az M-PESÁhoz hasonló olcsó mobilokra és SMS-ekre épülő mobilpénz-szolgáltatásokkal ellentétben az olyan fizetésszolgáltatók, mint a Google Wallet sokkal inkább a hagyományos hitel- és bankkártyák kiegészítésére vagy akár egyenesen a leváltásukra törekednek a kasszánál. A Google Wallet speciális, közeli mező kommunikáiós-chippel (NFC) ellátott Androidos mobilokon működik, melyek így kommunikálhatnak a megfelelő pénztárgép-perifériákkal. Így készpénzes fizetés vagy hitelkártyalehúzás helyett elég csak meglengetni a mobilunkat a fizetést kezelő készülék előtt, és a Google Wallet alkalmazás már intézi is a többit az egyenlegünkkel. A Square Card Case-e még ennél is tovább megy: a fizetéshez elég megadni csak a nevünket. A kereskedő terminálján megjelenik a képünk, mi pedig megkapuk a szöveges visszajelzést a fizetés sikeres lebonyolításáról.7 (Persze ehhez is kellenek a megfelelő regisztrációk, okostelefon vagy táblagép, plusz a Square kártyaleolvasója).

És bár a Google Wallet jelenleg a PayPallel vitatkozik szellemi tulajdon-ügyben, a Square Card Case pedig még csak alig néhány helyen elérhető (hat kávézó San Francisco-ban és New Yorkban, valamint 1-3 st. louis-i, los angeles-i és washington, D.C.-i létesítményben), mégis mindkettő a fizetésipar fontos új fejlesztéseit testesíti meg, amelyek eltökélt szándéka, hogy profitot termeljenek magából a fizetés aktusából is. A gazdaságszociológia és az antropológia legnagyobbrészt mindeddig figyelmen kívül hagyta a fizetést, mint az értékátvitel aktusát, holott az valóban maga is óriási értékforrás. Amint azt Adam Levitin is megjegyezte, a fizetésiparnak a nem-készpénz és csekkalapú fizetésekre kivetett váltási díjaiból származó árbevétele 2006-ra már “meghaladta a teljes biotechnikai ipart, a zeneipart, a mikroprocesszor-ipart, az elektronikus játékipart, a holywoodi mozijegy-eladást és a globális kockázati tőke-befektetéseket is” (Levitin 2007:2). 2009-re pedig már a légiközlekedést és az elszállásolást is maga mögé utasította (Brown 2009:130).

Gyakran figyelmen kívül hagyott tény, hogy mai világunkban az áruk és szolgáltatások pénzre váltása gyakran nem áll arányban, mivel a kereskedőknek a nem-készpénz és csekkalapú fizetési formák költségeit is meg kell fizetniük. Minden 100$-ból, amit én egy kereskedőnek adok, ő csak 97$ körüli összeget kap meg, mivel a többit különböző – főként váltási – díjak nyelik el, valamint egy, a kifizetett összeg alapján megállapított plusz kölzség. Ez az az ár, amit a kereskedők fizetnek meg a kényelmesebb és hatékonyabb értékesítési folyamatért.

Régebben még óriási technikai és politikai eredménynek számított az arányos váltás megvalósítása. A Szövetségi Tartalék Bankok USA-szerte való központosításával a pénz és a papír szállítási költségei minimalizálódtak, és a Szövetségi Tartalék bankok egy az egyben le is nyelték azokat. Az ekkor még a csekkbeváltás és a pénztartalékok nyilvános infrastruktúráját megteremtő és karbantartó közintézményként működő Szövetségi Tartalék egy az egyben indokolhatatlanná tette a váltási díjakat. Ne feledjük, hogy a helyi és a regionális bankok szembeszálltak a FEDdel – amit azonban mára már sokak egybehangzó véleménye szerint nagyrészt elfoglaltak a magán-pénzügyi entitások. Ezt a tényt azonban sokkal inkább a pénzügyi, semmint a szabályozási kérdésekben érhetjük tetten. Már hallom is a kollégáim ellenvetéseit – azonban a társadalomtudományok avatottjai jól tudják, hogy az állam, a részvénypiacok, a vállalatok, valamint a nemzeti kapitalizmus és az ipari társadalom más szervezetei mindig sokfejű és sokcsápos lények megannyi belső részleggel, amelyek gyakran keresztbe is tesznek egymással vagy akadályozzák egymást. Maradjunk tehát az arányos váltás és a fizetési infrastruktúrák nyilvános funkciójánál.8 Az arányos váltást az a politikai döntés és az ehhez szükséges technikai háttér tette lehetővé, miszerint az értékátvitel eszközei ne álljanak senki tulajdonában. Senki ne rendelkezhessen a fizetések felett; A csekkek arányos váltásának kényszere megszakította a fizetés értékláncát. A fizetésipar szakijai a mai napig “virtuális” fizetőrendszerként emlegetik a készpénzt és a csekkeket, mivel senki nem rendelkezik felettük.

A bankok és a vállalati entitások nagyon gyorsan találtak új módokat arra, hogy hogyan bányászhatnak ki mégis valamicske értéket a fizetés aktusából: megszülettek a hitelkártyák, a bankkártyák, végül pedig a mobilfizetések, amelyek mind az értékátvitel aktusából igyekeznek profitálni. Ebből következően ezek a fizetési formák nem arányosak; épp ennek az aránytalanságnak az ígérete vonz egyre újabb játékosokat a fizetésiparba. A kártyavállalatok még mindig domináns helyzetben vannak; mivel pedig a legtöbb új belépő szintén a már meglévő kártyaszolgáltatásokra és -hálózatokra építi rá saját rendszereit, ezért minden valószínűség szerint úgy is fognak maradni még egy ideig. Annak ellenére is, hogy a versenytársaik heti rendszerességgel intéznek hozzájuk kihívásokat.9

Kihívásokkal kell szembenézniük továbbá a pénzügyi közvetítőknek is. Ahogy ugyanis egyre több informatikus és más nem-pénzügyi szakértő száll be a fizetésiparba, úgy kezdik egyre jobban felfeszegetni a pénz- és a bankrendszer fekete dobozait, felfedve annak a társadalmi és társadalomtechnikai szerveződését. Nem véletlenül vette be a tíz éves előrejelzésébe a szilícium-völgyi Jövőintézet (Institute for the Future) “a pénz jövőjét” is. Ha pedig az ember együtt veszi szemügyre az új fizetési formákat és a virtuális világpénzeket vagy a Bitcoint, úgy máris kezdi érezni a felgyülemlő óriási erőket – avagy a hiperbola egyre nagyob excentricitás felé nyíló ágait.

Nemrégiben tartottam egy előadást a mobilpénz témájáról mintegy 100 dizájnernek és informatikusnak egy trendi san franciscói műteremben. A vége felé a közönség egyik tagja azt kérdezte, hogy meglátásom szerint hátráltathatja-e a mobilpénz elterjedését a “kézzelfoghatatlansága”, vagyis hogy nem lehet ténylegesen kézbe venni úgy, mint ahogyan a készpénzt. Erre pedig azt feleltem, hogy legfőbb ideje egy kis történelemórának. Politikai agitátorok, művészek és az “értékálló pénz” hívei már régóta köszörülik a nyelvüket a papírpénzen épp azért, mert annyira “anyagtalan” – “közönséges papír”, ahogy arra Thomas Nast 19. századi politikai képregényei is emlékeztetnek mindannyiunkat -, de mindent egybevetve mégis elsöprő sikert aratott. Az azonban, amit a kérdező erre felelt, igen váratlanul ért: “Persze, mert azt a kormány nyomta!”. Olyan megvető hangsúllyal ejtette ki a kormány szót, amit már rég megszoktam az amerikai politikai paletta szélső jobb oldalán elhelyezkedő tévékommentátoroktól, de menő dizájnvállalatnál dolgozó hipster fiataloktól még a legkevésbé sem. Persze ettől függetlenül igaza volt: egy nemzet kormánya valóban keresztülvihet olyan dolgokat is, amiket egy magánvállalat nem, vagy csak nagyon nehezen. Ugyanakkor azonban az északi féltekén lényegében mindenütt, és a délin is sokhelyütt jelen vannak a magánentitások által alapított nemzetközi fizetési infrastruktúrák, és gigászi multinacionális vállalatok viaskodnak egymással egész régiók (lásd: Közép-Afrika) infrastruktúrájának kiépítéséért. Adott tehát az ösztönzés az állami pénz, maga az állam, a tartalékbankokból és főleg az egyre csak még több és több adósságot termelő “gonosz” részleges tartalékra épülő bankrendszerből kisugárzó elképzelt központi hatalom számára e kormányok fenntartására. Az előadás után, a fogadás alatt aztán elleptek a FED-d feloszlatását szorgalmazók és az új, időközben “valóságossá vált”, vagy legalábbis az ország néhány városában már bemutatkozott fizetőrendszerek és -eszközök kifejlesztésén dolgozók.

Egyik szabályozó cimborám egyszer már “FEDofíliával” is megvádolt. Meglátásom szerint azonban meglehetősen nyilvánvalóak az előnyei egy olyan, a közjó érdekében működő nyilvános fizetési infrastruktúrának, amelyet senki nem birtokol; nem kell ahhoz mindenestül rajongania az embernek a jegybanki rendszer és a nemzeti kapitalizmus Hart által az előző kiadásban bemutatott teljes egészéért, hogy ezt elismerje. Így legalább dokumentálható a nyilvános infrastruktúrák megléte a körülzárásuk előtt, és lehet reflektálni a közjó és a nyilvánosság szintjére és minőségére az infrastruktúrák aspektusaként.10 Mi több, egyenesen fel is hívnám tudós közösségünk tagjainak figyelmét a fizetés folyamatára. Ironikus, hogy bár Marx és Weber is írt a váltás során és a hitelrendszerben felhasznált bankjegyekről, de mégsem észrevételezte egyikük sem, hogy az ilyen bankjegyek aránytalan váltása óriási nem-váltás- és nem-adósság-alapú profitforrást jelent. Lehet, hogy fejlesztenünk kell a díjakkal, adókkal és sarcokkal kapcsolatos szókészletünket; elvégre ahogy arra a muszlim bankárok is emlékeztetnek, nem csak uzsora létezik a pénz világában. A nemzetek gazdagságában Adam Smith is kitért röviden az amszterdami bankok számlanyitási, átutalási és egyé szolgáltatásaikhoz fűzött díjaira. Megjegyezte, hogy bár e díjak révén a bankok tekintélyes összegeket gyűjtöttek össze, számukra ez mégis inkább csak egy “véletlen”, a működési rendszerükből fakadó plusz bevételi forrás volt csupán. Meglátása szerint az ilyen díjak kivetésének a “közhasznúság” érdekeit kell szolgálniuk. Aláhúzandó, hogy ez a bevétel az államkincstárba vándorolt, nem pedig a bankhoz (Smith 1776, IV.3.29).

Keith Hart írásában rámutat, hogy “rohamtempóban kerül újra reflektorfénybe” a pénz pluralizmusa (2011:8). Megjegyzi továbbá azt is, hogy “ahány közösség van, annyi pénz fog kelleni. A digitális forradalom már elkezdte lefektetni ennek az alapjait” (9. old.), és nagyon is igaza van. A “már jól ismert összetevőknek” is vannak azonban különböző mintázatai, hasonlóságai és konfigurációi. Az embernek valahogy még akkor is az az érzése támad, hogy valahol látta már ezt a táncot, ha valójában még meg sem született akkor, amikor utoljára eltáncolták.11

Gravitációs parittya-hatásnak azt nevezzük, amikor egy test egy másik test erőteljesebb gravitációs vonzásába zuhan úgy, hogy körbelendül akörül, ezáltal felgyorsul, majd hiperbola-görbe mentén száguld el az űrbe. A csillagászok ezt a hatást használják fel az űrszondák felgyorsítására és a Naprendszer távolabbi régióiba való eljuttatására. A jegybank-rendszer fókuszpontjának és világvége direktrixének húzóerői közti pénzügyi kísérletek feszültsége hasonlóképpen lőhet ki minket is teljesen ismeretlen, új körülmények közé. Nevezzetek FEDofilnak vagy őrültnek, ahogy tetszik! Álljunk be a dobosok közé, és lássuk, hova jutunk!

Köszönetnyilvánítás: Ezúton szeretnék köszönetet mondani Nigel Doddnak, amiért felkért ezen esszé megírására, valamint Keith Hartnak, Tom Boellstorffnak, Julia Elyacharnak, Stefan Helmreichnak, Taylor Nelms-nek, Lana Swartz-nak, Jerry Fannek és Scott Mainwaringnak a korábbi változatokhoz fűzött megjegyzéseikért és javaslataikért. Minden fennmaradó hibáért egyedül engem terhel minden felelősség. Külön köszönetem Scottnak és Lanának, amiért elkísértek a Bitcoin világába, és különböző blogokhoz és tweetekhez irányítottak útközben, valamint a jelen esszé által leírni szándékozott pénzvilágban mozgó informátoraimnak. A mobil pénzügyi szolgáltatásokkal kapcsolatos kutatást a Nemzeti Tudományos Alapítvány Jogi és Társadalomtudományi Programja (SES 0960423) támogatta. A szerző a Bill és Melinda Gates Alapítvány támogatását élvező Pénz, Technológia és Pénzügyi Bevonás Intézetének igazgatója. A jelen írásban foglalt meglátások, észrevételek, következtetések és ajánlások szigorúan a szerző sajátjai és nem feltétlenül tükrözik a Nemzeti Tudományos Alapítvány vagy bármely más szervezet nézeteit.

Bill Maurer az antropológia és a jog professzora, valamint a Pénz, Technológia és Pénzügyi Bevonás Intézetének (IMTFI) igazgatója az Irvine-i Kaliforniai Egyetemen. Kultúrantropológus, aki a jogot, a pénzt és a pénzügyeket tanulmányozza, különös tekintettel a pénz új és kísérleti formáira és azok jogi következményeire. Szerzője a következő könyveknek: Recharting the Carribean: Land, Law and Citizenship in the British Virgin Islands (1997), Pious Property: Islamic Mortgages in the United States (2006), and Mutual Life, Limited: Islamic Banking, Alternative Currencies, Lateral Reason (2005).

Végjegyzetek

1 Elérhető a http://www.meetup.com/LBTimeExchange/events/18162791/ címen. 2011. június 6-ai állapot alapján.

2 A bűnösök védelme érdekében némileg megváltoztattam a pontos megfogalmazást.

3 Azoknak, akik hisznek az ilyesmiben, van itt még egy “szélsőséges adatvédelmi” utópia is.

4 Kevesebb, mint egy héttel a pletyka felröppenését követően Charles Schumer new yorki szenátor vizsgálatot követelt a feltételezett online drogpiac ellen, és azt állította, hogy a BTC-használat ezen a piacon “a pénz forrását, valamint a drog eladójának és átvevőjének személyazonosságát elfedni hivatott pénzmosás egy formája.” (http://www.nbcnewyork.com/news/local/123187958.html). 2011. június 6-i történet. A drogpiacról eredetileg a Gawker írt június 1-n (http://gawker.com/5805928/the-underground-website-whereyou-can-buy-any-drug-imaginable). Érdekesség, hogy a Schumer-történet kapcsán egy kommentátor a következő megjegyzést tette: “Kriptopénzért árulnak drogokat? Betiltani a kriptopénzt! De úgy hallom, a dealerek készpénzért is árulják a drogokat. Betiltani a készpénzt is!” (lásd előző link).

5 A Bitcoin körüli közösségekben nem szokatlanok a társadalmi nemmel és a neurodiverzitással kapcsolatos becsmérlő és önelítélő megjegyzések.

6 Itt “ipari” zsargont használok, amely az ipar különböző érdeklődési és tevékenységi területeire “világként” hivatkozik, lásd pl. mobilvilág, IT-világ, a fizetések világa.

7 Már a Card Case előtt is számos kiskereskedő és élelmiszerárus élt a Square nyújtotta lehetőségekkel, mint a teljes kasszaterminál olcsó alternatívájával.

8 Lana Swartz megjegyzése szerint itt igazi “hálózatsemlegesség-őrültnek” tűnök. És valóban.

9 A szabályozók is változtatnak: az európai Egységes Eurófizetési Térség (SEPA) a hálózat fenntartásához és üzemeltetéséhez elengedhetetlenül szükséges minimumra csökkenti a bankkártya-tranzakciók díjait, lényegében arra kényszerítve így a bankhálózat-szolgáltatókat, hogy egyre inkább közhasznú jelleggel működjenek. Az USA Kongresszusa pedig tovább vitatja a gazdasági válságra adott válaszként elfogadott Dodd-Frank Wall Street Reform and Consumer Protection Act-hez javasolt Durbin Amendment módosító indítványban foglalt új váltási szabályokat.

10 Julia Elyachar a nyilvánosság ezen aspektusát kutatja, és le is írta a nyilvános infrastruktúrák egy bizonyos fajtájának kommunikációs ösvényeit (Elyachar 2010).

11 Miután egy bibliai ihletésű pénz-összeesküvés-elméleteket taglaló weboldalra irányítottam őket, Keith Hart és Jane Guyer mindössze két nap különbséggel küldött válaszüzeneteikben biztosítottak a pénzőrület szinte abszolút elterjedtségéről: “Hát nem pénzőrült mindenki manapság?” – kérdezte Guyer; “Talán én is pénzőrült vagyok” – merengett Hart.

* Ez a végjegyzet már a Newsletter publikálása után érkezett: jelen cikk nyomdába adásával egyidőben az MtGox hackertámadás áldozata lett; óriási eladási hullám kezdődött, legalább 9 millió dollárt csaltak el a felhasználóktól, felfüggesztették a kereskedést, a Bitcoin árfolyama pedig magába zuhant. 2011. július 2-ára 15$ körül stabilizálódott újra az árfolyam. A Bitcoin és az MtGox láthatólag túlélték a támadást.

Hivatkozások

Brown, Thomas P., 2009: 2009: Keeping electronic money valuable: the future of payments and the role of public authorities. In: Robert E. Litan and Martin Neil Baily (eds.), Moving Money: The Future of Consumer Payments. Washington, D.C.: Brookings, 127-139.

Calcanis, Jason és LAUNCH, 2011: L019: Bitcoin P2P currency: the most dangerous project we’ve ever seen. In: LAUNCH.is blog, May 15, 2011. Hozzáférhető itt: http://launch.is/blog/l019-bitcoin-p2p-currency-the-most-dangerous-project-weve-ev.html .

Cohen, Adam, 2011: Is the cryptocurrency Bitcoin a good idea? In: Quora.com, May 16, 2011. Hozzáférhető itt: http://www.quora.com/Bitcoin/Is-the-cryptocurrency-Bitcoin-agood-idea .

Ehrbeck, Tilman and Michael Tarazi, 2011: Putting the Banking in Branchless Banking: The Case for Interest-Bearing and Insured E-Money Savings Accounts. In: The Mobile Financial Services Development Report. Washington, D.C.: World Economic Forum, 37-41.

Elyachar, Julia, 2010: Phatic labor, infrastructure, and the question of empowerment in Cairo. In: American Ethnologist 37(3):452-464.

Guyer, Jane, 2010: Prophecy and the near future: thoughts on macroeconomic, evangelical, and punctuated time. In: American Ethnologist 34(3):409-421.

Hart, Keith, 2011: The financial crisis and the end of all-purpose money. In: Economic Sociology. The European Electronic Newsletter 12(2):4-10.

Kendall, Jake, Phillip Machoka, Clara Veniard and Bill Maurer, 2011: An Emerging Platform: From Money Transfer System to Mobile Money Ecosystem. UC Irvine School of Law Research Paper No. 2011-14. Hozzáférhető itt: http://ssrn.com/abstract=1830704

Levitin, Adam, 2007: Payment wars: The merchant-bank struggle for control of payment systems. In: Stanford Journal of Law, Business, and Finance, Vol. 12. Hozzáférhető itt: http://ssrn.com/abstract=981637

Maurer, Bill, 2011: Regulation as retrospective ethnography: mobile money and the arts of cash. In: Banking and Finance Law Review 27(1), nyomtatásban.

Maurer, Bill, 2005: Mutual Life, Limited: Islamic Banking, Alternative Currencies, Lateral Reason. Princeton: Princeton University Press.

Roy, Ananya, 2010: Poverty Capital: Microfinance and the Making of Development. New York: Routledge.

Smith, Adam, 1776: An Inquiry into the Nature and Causes of the Wealth of Nations. New York: The Modern Library, 1937.

World Economic Forum, 2011: The Mobile Financial Services Development Report. Washington, D.C.: World Economic Forum.

Zerzan, Andrew, 2010: A perspective on e-money in Central Africa. Előadva a Mobil Pénzpolitikai Fórumon (2010. november 30. – december 1.), Nairobiban (Kenya) (a szerző rendelkezik egy saját példánnyal).

Forrás: Economic Sociology – The European Electronic Newsletter, 2011. július, 12. kötet, 3. szám

A lap szövege Creative Commons Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 3.0 licenc alatt áll, felhasználni csak forrásmegjelöléssel, és ide mutató linkkel szabad.