Szerző: Warren Coats

A gyors technikai fejlõdés és a továbbra is folyamatban lévõ pénzügyi válság a pénz jövõjének jelentõs átalakításával kecsegtet. Ahhoz azonban, hogy elmélyedhessünk a kristálygömb látomásaiban, előbb arról kell megállapodnunk, hogy pontosan mi is az a pénz.

A pénz egy fizetőeszköz. De ugyanez elmondható a cserekereskedelemben felhasznált árukról és szolgáltatásokról is – vagyis amikor közvetlenül azt adod a másiknak, amit ő szeretne, közvetlenül azért, amit te szeretnél.

Ez utóbbi folyamat persze elég nehézkes, mert igen ritka az az eset, amikor úgy talál egymásra két ember, hogy pontosan azt tudják felkínálni egymásnak, amire épp szükségük van. Ezt a kellemetlenséget iktatja ki a képletbõl az általunk ismert pénz. Ez azonban csak olyan pénzzel lehetséges, amit vagy tényleg és szó szerint mindenki, vagy legalábbis nagyon-nagyon sokan elfogadnak fizetésképp.

Emellett a pénz érték- – tehát vagyon- – megőrző eszköz is egyben. De értékmegőrzőként funkcionálhat minden más tartós árucikk vagy pénzügyi eszköz is. Értékmegőrzés terén a pénz legnagyobb előnye a likviditásában rejlik, vagyis abban, hogy azonnal, minden további nélkül felhasználhatjuk azt valaminek a kifizetésére. Így tehát elmondhatjuk, hogy bár a pénz egy rendkívül kényelmes, olcsó fizetőeszköz és hasznos értékmegõrzõ, egyedinek azonban egyik felhasználási cél esetén sem nevezhető.

A pénznek csak egyetlen olyan, valóban egyedi és megkülönböztető funkciója van, amire semmi mást nem használunk helyette, ez pedig a könyvelési egység szerepe. Árukat és szolgáltatásokat egyaránt pénzegységekben és -mennyiségekben árazunk be, nagyban megkönnyítve és leegyszerûsítve így az általunk kereskedett áruk és szolgáltatások (ide értve még a béreinket is) árának meghatározását és összevetését.

Pénzegységekben (dollárban, euróban, stb.) mérjük a vagyont és az üzleti tevékenységeket is – a bevételeket és a kiadásokat. Az árak igen sok információt sűrítenek magukba: az adott termék vagy szolgáltatás előállítási/végrehajtási költségeit például éppúgy, ahogyan azt is, hogy mennyire is kell akarnunk azt ahhoz, hogy hajlandóak legyünk áldozni rá. Azonban ehhez is – a könyvelési egységként való felhasználáshoz – elengedhetetlen a pénz univerzális, vagy legalábbis nagyon-nagyon széleskörű elfogadottsága.

A pénz jövőjén elmélkedve tehát fontolóra kell vennünk a következõ kérdéseket is: a.) hogy hogyan állapítjuk meg a pénz értékét (vagyis a vásárlóerejét), és hogy az miként változhat még a jövőben és hogy b.) pontosan hogyan bonyolítjuk le a pénzbeli fizetéseket, és hogy ez miként változhat még a jövőben.

Kevés dolgot értettek és magyaráztak félre annyira és olyan sokszor a történelem során, mint a pénzt. A pénz például nem hitel, bár tény, hogy a kereskedelemben a pénz mellett gyakran kap szerepet a hitel is. A pénz egy eszköz azoknak a kezében, akik rendelkeznek vele (és ezáltal a szállító kötelezettsége is egyben), míg a hitel az azt nyújtó személy eszköze (és az azt felvevõ kötelezettsége).

A hitelre úgy gondolunk, mint a pénzünk kölcsönbe adására – éppúgy, ahogyan a kereskedelemre is úgy gondolunk, mint a tulajdonunkat képezõ holmik vagy épp az általunk nyújtott szolgáltatások eladására, értékesítésére. Ez azonban csak az egyik fele a tényleges tranzakciók teljes egészének.

Elvégre ha kölcsönt veszünk fel, úgy azzal van egy célunk: meg akarunk venni valamit, vagy be akarunk fektetni valamibe. Ha a pénzt kivesszük a képletből, úgy máris tisztábban láthatjuk a hitelt is – úgy, mint konkrét erőforrások határozott időre való kölcsönbe adását (így például lehet kölcsönözni autót, oktatást vagy lakhatást is) más erőforrások használatáért cserébe. Magát a pénzt nem fogyasztjuk. A pénz csupán a közvetítő eszköz szerepét tölti be a kölcsönzés és a kereskedelem folyamatában egyaránt.

A pénz tehát kézről kézre járja be az egész gazdaságot anélkül, hogy bárki is ténylegesen fogyasztaná. Közgazdászok beszélnek néha a pénz forgási sebességérõl, de ezt nem szabad összetévesztenünk a termelés, a bevételek, vagy épp a kiadások áramlásával.

Ha gyorsítjuk a pénz forgását, az csak annyit jelent, hogy változatlan pénzmennyiséggel több mindent vásárolhatunk, de ettől még semmivel sem gyarapodott a ténylegesen rendelkezésre álló, megvásárolható áruk és szolgáltatások kínálata. A gyorsabb pénzforgás sokkal gyakrabban függ össze a termelés, a bevételek, vagy épp a kiadások csökkenésével, mint a gyarapodásukkal.

Az infláció költségesebbé teszi a pénz magunknál tartását (az inflációt tehát értelmezhetjük a pénz vásárlóerejét csökkentő adóként és egyszerû plusz költségként is, mivel az infláció növeli a piaci kamatlábakat), tehát inkább az elköltésére ösztönöz, gyorsítva így annak a forgását. Ez ugyanígy igaz minden más, a pénz magunknál tartására kivetett adóra is (fekbér).

Hiperinfláció esetén a forgási sebesség nyaktörőre gyorsul a pénz valós értékének visszaesésével (a forgás fordítottja). A mesterségesen keltett és fenntartott pénzhiány és a magasba szökött infláció torzító hatásai csökkentik a tényleges termelést.

Extrém példát szolgáltat a hiperinflációra a közelmúltból Zimbabwe 2009-es esete: a jagybank három év alatt elõbb 15 nullát vágott le a pénzéből, majd újra hozzá is adott 12-t, míg végül már egyszerûen nem tudott még több papírt vásárolni a további pénznyomtatáshoz. Eközben azonban az embereknél ténylegesen kint lévõ teljes pénzmennyiségnek a dollárhoz viszonyított értéke 2009 végére 64%-kal esett vissza, mielõtt teljesen kifulladt és megszûnt volna létezni a pénzük. Ekkorra ugyanis annak a forgási sebessége már majdhogynem végtelenné vált.

Lehet azonban más oka is annak, hogy kevésbé van szükség a pénz magunknál tartására: így például az, ha fejlődnek és gyorsulnak a fizetési/pénzmozgató csatornák. Ha például a havi fizetésemet automatikusan elhelyezik egy pénzpiaci befektetési alapban, amelyből úgy fizethetek bármikor, bárkinek bármennyit, hogy eközben csak alig néhány másodpercig kell ténylegesen magamnál tartanom a pénzemet, úgy az még nem jelenti azt, hogy ténylegesen szinte nullára esett volna vissza a pénz iránti igényem (holott ezáltal valóban jelentõsen felgyorsulna a pénz forgása).

Nyilvánvalóan a pénz legfontosabb egzisztenciális jellemzője az értéke (vagyis a vásárlóereje), valamint annak a stabilitása és/vagy az idők folyamán való további alakulásának a kiszámíthatósága. Vajon javul vagy romlik-e a jövőben a nemzeti pénzek – a jelenleg rendelkezésre álló egyedüli komoly pénzek – stabilitása? Vajon nagyobb vagy alacsonyabb lesz-e a jövőben az értékük alakulásában mért inflációjuk?

Milyen intézkedések, eljárások, piaci vagy jogi fejlemények befolyásolják majd az állami pénzek értékét? Nagyon sok a lehetõség: inflációtervezés, arany- vagy más árucikk-alapú fedezeti szabványok, a magánpénzek nyomán kialakuló piaci verseny a pénzek között, vagy akár a pénz teljes mellõzése a cserekereskedelmet hatékonyabbá tevő technikai megoldások révén…?

A pénz értékének lehorgonyozásához szorosan hozzá tartozik még a fizetési technológiák fejlõdése is, mivel ezek révén lényegesen kevesebb pénz magunknál tartásával is lebonyolíthatunk ugyanannyi idő alatt ugyanannyi, vagy akár még több fizetést is, mint azelõtt. Jelen cikk is e kérdésekre keres válaszokat.

A pénz értékének jövője

Ahhoz, hogy bármiféle “pénzt” fel lehessen használni a cserekereskedelem áramvonalasításához, előbb mindkét félnek meg kellett bíznia annak a valaminek az értékében és stabilitásában, amit pénzként szándékoztak használni. Ezért az első pénzek olyan árucikkek voltak, amelyek – a pénzként való használatukon túl – egyéb célokra is felhasználhatóak voltak (réz, ezüst, arany).

Dél-Szudánban például a mai napig is ilyen kettős szerepet töltenek be a tehenek. Amikor kezdetét vette az arany- és ezüstérmék veretése, a súlyuk és az értékük szabványosítása, a közönségnek meg kellett bíznia abban, hogy a pénzt kibocsátó uralkodó valóban annyi nemesfémet tettet az érmékbe, mint amennyit azoknak a névértéke jelez. Persze egyesek csaltak.

Amikor megjelentek a beváltható papírpénzek, a közönségnek abban kellett megbíznia, hogy a pénz kibocsátója elegendő aranyat vagy ezüstöt tart a raktáraiban ahhoz, hogy kivétel nélkül minden egyes papírpénzt be tudjon váltani – vagyis abban, hogy be tudja és be is akarja tartani az ígéretét. Erre persze a legtöbben nem voltak képesek.

Amikor Nixon 1971-ben bezárta az aranyablakot, véget vetve így az ilyen vagy olyan formában azelőtt évszázadokon át fennálló aranyfedezet intézményének, az újonnan megjelenő papírpénzeket már egyáltalán semmire nem lehetett beváltani; csak az adók befizetésére és más, az állam iránt fennálló kötelezettségek teljesítésére lehetett felhasználni a megharázott egységek szerint.

Ezeknek a beválthatatlan papírpénzeknek az értéke attól függött, hogy az azt kibocsátó jegybankok hogyan kezelték a pénzkészletet. Persze valamennyi jegybank csökkentette a pénze értékét túlzott kibocsátás útján (infláció);  egyesek jobban, mások kevésbé.

A kereskedelmi bankok megjelenésével a fizetési kötelezettségeik törlesztéséhez a banki befizetést elfogadóknak a bank fizetőképességében kellett megbízniuk, és ezáltal abban, hogy a betétet szükség esetén aztán bármikor vissza is válthatják jegybanki bankókra (vagy érmékre). Egyesek itt is elbuktak.

Az Egyesült Államok szabadbankolási korszakában (1837-63) mûködő bankok által kibocsátott pénzeket rögzített mennyiségű aranyra vagy ezüstre lehetett beváltani. A különbözõ bankok bankóit elfogadóknak így abban kellett megbízniuk, hogy az azt kibocsátó banktól valóban meg is kapják majd azokért a beígért arany- vagy ezüstmennyiséget.

A távolabbi bankok bankóit általában kedvezményesen kezelték. Minden bank bankjegyei azonos könyvelési egységet képviseltek: egy, azonos mennyiségű érmére beváltható amerikai dollárt, megteremtve így egy pénzrendszer esszenciális alapját. És bár a mai jegybanki pénzek esetében a fizetésképtelenség veszélye már nem fenyeget, az értékvesztésé (inflációé) annál inkább.

A pénz történelme tehát igencsak zivataros volt, de nélküle értelemszerűen nem is jöhetett volna létre az eleve általa teremtett vagyon és gazdagság, valamint maga a modern kereskedelem.

A pénz értékébe vetett bizalom továbbra is az egyik legfontosabb alapköve a pénz elfogadásának, használatának és használhatóságának. Következésképp bármilyen jövőbeli pénz elfogadottságának és használhatóságának is kulcsfontosságú előfeltétele lesz valamilyen, annak az értékét biztosító stabil és hiteles horgony megléte.

Egy ilyen horgonynak világosan meg kell határoznia a pénzkészlet viselkedésének szabályait, hasonlóan például Milton Friedman folyamatos bővülést előíró, inflációcélzó szabályához, vagy épp az aranyra, ezüstre vagy adott mennyiségű árucikkekre való beválthatóság lehetőségéhez.

Nemzeti pénzek

Bármire is használunk pénzt (fizetésre, értékmegőrzésre vagy könyvelési egységként), ahhoz 99,9%-ban a nemzeti jegybankok által kibocsátott pénzt használjuk.

Az Egyesült Államok dollárját a Szövetségi Tartalék bocsátja ki – dollárok tehát technikailag az ő bankóik. A Kajmán-szigetek-i kajmán dollárt pedig a Kajmán-szigetek Pénzügyi Hatósága bocsátja ki.

E jegybanki pénzek esetében az értékük jövőbeli alakulásának kérdése így lényegében azonos az azokat kibocsátó jegybankok jövőbeli viselkedésének kérdésével. A kajmán dolláréhoz hasonló, más pénzekhez kötött pénzek esetében pedig annak a jegybanknak a viselkedésének kérdésével, amelyik azt a pénzt bocsátja ki, amelyikhez kötve vannak (mint ahogyan például a kajmán dollár az amerikai dollárhoz).

A nemzeti pénz kibocsátásának monopolizálását a Bank of England kezdte 1694-ben – ennek pedig meglehetõsen egyenetlen következményei lettek. A legtöbb állam – ha nem az összes – elvárta a pénzügyi támogatást a jegybankjától, ez pedig – az ebből következően megnövekedett pénzkibocsátás miatt – gyakran eredményezett igen erőteljes inflációt.

Hosszú időn át, amíg a pénzek aranyhoz vagy ezüsthöz voltak kötve, a piac hathatósan tudta korlátozni és fegyelmezni a jegybanki pénzkibocsátást. Azonban az aranyfedezet 1970-es évekbeli összeomlását követően az alternatív fegyelmező tényező utáni kutatás széles körben a “független” jegybankok kialakulásához vezetett.

A modern törvények (általában) a pénz értékének (az árstabilitás) megőrzésére kötelezik a jegybankokat, és védelmet biztosítanak számukra az állami befolyástól annak érdekében, hogy valóban teljesíthessék is ezt a feladatukat. A Szövetségi Tartalék ráadásul az árstabilitás mellett a teljes foglalkoztatottság megvalósítását is köteles szolgálni. Az államnak való kölcsönzés általában tiltott.

Az elmúlt évtized során rendkívül népszerűvé vált az inflációcélzás, mivel ez egyszerre kényszeríti ki a pénzügyi fegyelmet és biztosítja az éppen aktuális gazdasági helyzetre való lehető legjobb reagáláshoz szükséges rugalmasságot is. Mivel a pénzügyi intézkedések hatásai csak egy-két éves csúszással csapódnak le az árakban, ezért a mai inflációügyi döntések meghozatalánál mindig egy egy vagy több évvel későbbi, jövőbeli inflációértéket (általában 2 százalékosat) kell megcélozni.

Ez persze nem könnyû, de mégis egy viszonylag világos keretet biztosít a döntéshozatalhoz. A 2007-8-as pénzügyi válságot megelőző két évtized inflációcélzó gyakorlatának meg is volt a hatása: stabil árakat és erőteljes gazdasági növekedést eredményezett.

Ennek azonban 2008-ban vége szakadt – részben azért is, mert az inflációcélzó illetékesek nem tudták megfelelően felmérni a pénzpolitikai döntéseiknek a pénzügyi eszközök (részvények, ingatlanok, stb.) áraira gyakorolt hatását.

Következésképp a jegybanki pénzek jövőbeli fejlődésének egyik lehetséges irányát az inflációcélzó keretszerkezet további fejlesztése és pontosítása jelenti annak érdekében, hogy jobban figyelembe lehessen venni a pénzügyi eszközök árainak alakulását is.

Igen nagy kihívást jelentenek a jegybanki pénzek jövőbeli stabilitására nézve a számos fejlett országban felgyülemlett és továbbra is egyre gyarapodó magánszektorbeli deficitek és adósságok – valamint a jegybankokra az ezek egy részének finanszírozásárának (felvásárlásárának) kikényszerítése érdekében nehezedő nyomás.

Fegyelemkikényszerítés szempontjából nem elképzelhetetlen a beváltható pénzekhez való jövõbeli visszatérés sem. Az arany hagyományosan jónak bizonyult ebben a szerepkörben, és a gyengéit is jól ismerjük. Az előnyei közül pedig még külön kiemelkedik az egyszerűsége is.

Manuel Hinds, El Salvador egykori pénzügyminisztere az aranyfedezethez való visszatérés egyik elkötelezett híve. De elképzelhetőek az arany mellett más, szélesebb körű árucikk-alapú értékhorgonyok is.

Nemzetközi tartalékpénzek

Az aranyfedezet összeomlása óta késhegyre menő viták dúltak a piac által meghatározott (lebegő) árfolyamú nemzeti pénzek és az aranyfedezet által biztosítotthoz hasonló egyetlen, egységes világpénz hívei között.

Kézenfekvõ persze, hogy ahol a jegyankok nem hajlandóak a határokon átívelő együttműködésre a nemzetközi kereskedelem és stabilitás biztosítása érdekében, ott a lebegő árfolyam preferálandó (pénznacionalizmus).

Egy egységes világpénz azonban jobban fellendítené a globális kereskedelmet (részben az átváltási-/árfolyamkockázatból fakadó bizonytalansági tényezők felszámolásával), és jóval komolyabb pénzügyi és monetáris fegyelemre is kényszerítené a nemzeti kormányokat.

Mi több, a domináns amerikai dollár könyvelési egységként és tartalékpénzként való globális használatának veszélyei már egyre jobban felismerhetőek; világszerte egyre kockázatosabbá teszi az amerikai dollárt felhalmozók hétköznapjait az a tény, hogy az USA nem hajlandó a globális stabilitás igényeihez igazítani a belföldi monetáris és fiskális politikáját.

Néhány éven át jómagam is agitáltam az IMF tartalékpénze, a Special Drawing Right (SDR) használatának népszerűsítése mellett oly módon, hogy négy különböző pénz helyett inkább széles körben kereskedett árucikkekben határozzuk meg annak az értékét.

Így a kajmán dollárhoz hasonlóan lehetne megvásárolni az új Real SDR-t is az IMF-től elsődleges pénzügyi eszközök ellenében, a meghatározott érték szerinti áron, az IMF pedig kötelezettséget vállalna ugyanezen ár ugyanilyen pénzügyi eszközökben való kifizetésére.

Ezt a felvetést részletesebben megvitatták már a Cayman Financial Review 18. számában (2010 elsõ negyedéve), újabban pedig a Central Banking Journal XXII.2 (2011) számában is.

Egy ilyen, nemzetközi megállapodás útján létrehozott tartalékpénz igen hatékony kiegészítője – vagy akár egy az egyben leváltója – is lehet a nemzetközi tartalékpénzként és számos nemzeti pénz horgonyaként használt dollárnak és eurónak.

Fizetési módozatok

A pénz jövőjében annak a konkrét felhasználási módozatai terén számíthatunk a legnagyobb változásokra. A Charles Dickens korának utazói által használt hitellevelek, valamint az előző nemzedék pénzutalványai és utazócsekkjei átadták helyüket a mára már szinte mindenütt jelenlévő bank- és hitelkártyáknak, amelyek azonban sok kereskedőnek még mindig túl drágák ahhoz, hogy elfogadják azokat. Ezért fejlesztették ki már eddig is és fogják még ezután is kifejleszteni a netalapú fizetési eszközök egyre újabb nemzedékeit, a költségek további csökkentése és a fizetés folyamatának még kényelmesebbé tétele érdekében.

Az ilyen új megoldások legsikeresebbike vitathatatlanul a PayPal, viszont egyre több a kihívója. A PayPal és az ahhoz hasonló rendszerek nemes egyszerűséggel megkerülik a bank- és hitelkártyakibocsátók hálózatait: saját, zárt rendszert mûködtetnek, amelyben egyszerűen átírják az utalt összegeket az egyik felhasználójuk egyenlegéről a másikéra.

És bár e korlátozás révén kevesebb mindenre is lehet felhasználni õket (elvégre nem mindenki tagja még a PayPal rendszerének sem), ugyanemiatt azonban lényegesen olcsóbbak is. A PayPal-egyenlegére bármikor utalhat az ember – teljesen online – bármennyi pénzt a bankszámlájáról vagy a hitelkártya-egyenlegéről is. A hagyományos bankrendszer itt csak be- és kilépési (be- és kifizetési) pontként szolgál. Tényleges készpénz sehol nem szerepel a folyamatban.

A fizetési módozatok terén zajló technikai fejlõdés egyik legizgalmasabb szegmensét a net helyett a mobiltelefonokra alapozó fizetőrendszerek képviselik. A kenyai és a Fülöp-szigeteki vezetõ mobilfizetési rendszerek valóságos diadalmenetben bontakoztak ki és terjedtek el villámgyorsan; mára a népesség jóval nagyobb hányadát szolgálják ki, mint a bankok (a kenyai fejleményekről már a Dailycallerben is beszámoltam).

Ezek a rendszerek is a már meglévő nemzeti pénzeket kezelik, viszont teszik ezt sokkal egyszerûbben és olcsóbban minden más korábbi megoldásnál. A PayPalhez hasonló, tisztán netalapú rendszerekkel ellentétben a mobilfizető rendszerek konkrét ágenseket (lényegében a banki pénztárosablakok megfelelőit) használnak a be- és kifizetésre, a bankokhoz hasonlóan összekötve így a képszénz és a befizetések világát, viszont azokénál sokkal szélesebb közönséget szolgálnak ki sokkal olcsóbban.

És bár mindegyik rendszer zárt, a legtöbb országban mégis megoldották az átjárhatóságot (a különböző rendszerek közti fizetést), így minden további nélkül lehet indítani egy fizetést az egyik szolgáltatótóhoz regisztrált mobilról és fogadni azt egy másiknál lévőn – éppúgy, ahogyan a hagyományos hívásokat is.

Az Egyesült Államokban – de a legtöbb másik országban is – a fizetõrendszerek mind magántulajdonban állnak, a jegybankok bankközi rendezőrendszereinek kivételével (USA: Fedwire, EU: TARGET). A fizetőrendszerek világában nem létezik a jegybankok könyvelési egységként használt, úgynevezett alappénzének természetéből fakadó monopólium.

Következésképp a magánvállalkozók közti verseny egymás után termeli az egyre újabb, fejlettebb és innovatívabb fizetési módszereket. A PayPal például 2009-ben nyitotta meg a kifinomult kódját más fejlesztõk előtt, akik így gyorsan kitermeltek több ezer különbözõ, a PayPal platformjára épülő rendszert, köztük például a Twitter-alapú Twitpay-t. Ezek legtöbbje persze el fog bukni, de a fennmaradó néhány akár teljesen meg is reformálhatja a fizetés általunk ismert világát.

A készpénzt (bankjegyeket) személyesen (kézből kézbe) kell átadni; a fizetőeszközként való használhatósága annak függvénye, hogy az átvevő fél hajlandó-e elfogadni azt – akinek ennek megítélésekor egyfelől azt kell megítélnie, hogy valódi (nem hamis) pénzt kap-e, másfelől pedig azt, hogy az vajon megőrzi-e az értékét addig, amíg majd ő maga is el nem költi azt valami másra.

Minden kifinomultabb fizetési módszer használatához szükség van azt elfogadni és használni hajlandó felhasználók egy hálózatára (amelyet egyaránt alkotnak egyének és vállalatok). Ha az az online kereskedõ, akinek fizetni szeretnél, nem jeleníti meg a PayPal-es fizetés elfogadását jelző logót az oldalán (pl. a Visa és az Am Ex logója mellett), akkor nála egyszerűen nem használhatod sem a PayPal-t, sem más hasonló szolgáltatásokat.

A bármely fizetőeszköz és -rendszer használatához szükséges bizalom kiépítéséhez elsősorban a résztvevők jogait és kötelességeit kell világosan és egyértelműen tisztázni. Aki átvesz egy csekket (banki utalványt), az mindaddig nem lehet biztos az őt megilletõ fizetség felől, amíg be nem mutatta azt az aláíró bankjánál.

Egy PayPales fizetést fogadó személy azonnal lehívhatja a PayPaltől az őt megillető fizetséget a megfelelő pénznemben. A hivatali pénzügyi szabályozó testületekkel ellentétben az ilyen rendszerek magánfejlesztői számára élet és halál kérdése, hogy a lehető legjobb rendszert rakják össze és üzemeltessék, így természetesen mindent meg is tesznek ennek érdekében.

Bármely fizetési módszer elfogadása szempontjából kulcsfontosságú tényező tehát a bizalom. Ha az átutalásra kerülő pénz még a folyamat legvégén sem “változik át” dollárrá, euróvá vagy valamilyen másik nemzeti pénzzé, úgy máris sokkal nagyobb kihívás találni olyasvalakit, aki hajlandó elfogadni azt. Ezzel a már-már szinte leküzdhetetlen akadállyal kell szembenézniük a magánpénzek kibocsátóinak.

Magánpénz

Az aranyfedezethez való visszatérést szorgalmazókat, valamint az aranyfedezetû magánpénzekben való üzletelés jogának híveit (amelyre 1977 óta van újra lehetõség az USA-ban) általában az a vágy motiválja, hogy egy biztonságosabban lehorgonyzott értékû pénzt használhassanak.

Az immár a résztvevői számára nyereségesen folyósított és a Global Standard System által felváltott e-gold egy meghatározott mennyiségû aranyra vagy nemzeti pénzekre beváltható digitális pénz. Az alapítója, Douglas Jackson részletesebben is kifejti a magánpénzekkel kapcsolatos nézeteit.

A mintegy 20.000 Hub Culture-tag által használt Ven digitális pénz szintén egy jól meghatározott horgonyt használ: több pénz, árucikk és határidős szén-dioxid ügylet piaci értékéhez képest rögzíti magát; hasonlóan szilárd rendszert használ a Terra kereskedelmi referenciapénz (TRC) is.

A légitársaságok pontrendszereihez és a Facebook kreditjeihez hasonlóan a magánpénzeknek ez a csoportja is mindig valamilyen érdekcsoporthoz kötõdik, vagy valamilyen társadalmi vagy politikai érdekkel hozható összefüggésbe. Azáltal például, hogy a szén-dioxidot is beveszi a meghatározó tényezõi közé, a Ven máris “zöld” pénzzé vált – és a Hub Culture közösségi háló része is egyben.

A saját Real SDR-emez hasonlóan a Terra is egy viszonylag stabil valós értékű (valós dolgokhoz kötött) globális fizetőeszköz (pénz) és könyvelési egység kialakítására törekszik. A saját javaslatommal ellentétben azonban a Terrát meghatározott valós dolgok fedeznék, amelyek tárolásáért és kezeléséért természetesen egy bizonyos díjat is felszámítanak (fekbér).

Ha már egyszer becserélt az ember egyet vagy többet a meghatározott valós dolgok közül Terrára, úgy onnantól kezdve a Terra is ugyanúgy keringhet a zárt rendszere tagjai között, mint a nemzeti pénzek. Az évi 3,5-4%-os fekbér igen magas, de szükséges a tárolási és kezelési költségek fedezésére.

A 2%-os visszaváltási díj pedig a túl gyakori visszaváltásoknak hivatott elejét venni.

A fekbér hathatósan csökkenti a Terra-felhalmozási kedvet, gyorsítva így annak a forgását. A Terrát fedező holmik készletének állandó gyarapodása és csökkenése ellenciklikus (stabilizáló) hatással lehet az árakra és a gazdasági aktivitásra. Egyesek szerint a gyors forgás is további költekezésre ösztönöz.

A fekbér azonban csak egyszeri alkalommal gyorsítaná a forgást. Ellenciklikus hatása ennek valójában csak akkor lenne, ha a fekbért szisztematikusan elosztanák az üzleti ciklusok mentén. A jegybankok is ezt próbálják megvalósítani a pénzkészlet-bővítés ütemének folyamatos állítgatásával (ahelyett, hogy az iránta fennálló keresletet vagy a forgási sebességet próbálnák befolyásolni).

Friedrich Hayek, Nobel-díjas közgazdász az 1970-es évek közepén azt állította, hogy a pénz kezelése tekintetében monopol-helyzetben lévő jegybankok túlzott pénzkibocsátásra (és ezáltal infláció-gerjesztésre) való hajlamát csak egyféleképpen lehet mérsékelni, jelesül a monopólium feloldásával és a verseny beindításával a pénzek terén is.

E javaslatával azonban a legfőbb célja egyszerűen annyi volt, hogy az állampolgárok használhassák más országok nemzeti pénzét is abban az esetben, ha a sajátjukét félrekezelték. Jelenleg a legtöbb ország állampolgárainak valóban meg is van a joguk erre.¹ E javaslatával azonban egyben a versengő magánpénzek beindítása iránti érdeklődést is fokozta.

A magánpénzek iránti rajongás hátterében sok esetben egy, az államtól való függetlenségedés, a névtelenség és/vagy egy közösségi(bb) alapú rendszer megteremtésére vonatkozó lehetőség már-már szinte vallási jellegű hevülettel való keresése áll. Ezeknek az úgynevezett magánpénzeknek egy jelentős hányada pedig valójában nem is több az internet és a modern technológia átal hatékonyabbá tett hitel- vagy cserekereskedelmi rendszereknél.

Jó példák erre az olyan helyi kereskedelmi rendszerek (LETS), mint például az Ithaca (New York) HOURS és a michigani Grand Traverse-ben használatos Bay Bucks. Lényegileg mindkettő arról szól, hogy bankjegykibocsátás révén nyújtanak hitelt a rendszerük tagjainak.

Paul Glover, az Ithaca HOURS alapítója a következőképpen fogalmazott: “Ithaca HOURS-ja valós pénz, amit valós emberek, valós idő, valós képzettség és valós eszközök fedeznek. Míg ezzel szemben a dollárnak már nem arany- vagy ezüst-, hanem egyenesen negatív fedezete van: 8,4 ezermilliárd dollárra rúgó államadósság.”

A magánalapítású hitel- és cserekereskedelmi rendszerek – a WIR kivételével – általában viszonylag rövid életűek. A WIR egyrészt a német “Wirtschaftsring” (= gazdasági kör) első három betűjére utal, másrészt pedig szintén németül azt is jelenti, hogy “mi”. A WIR-t Svájcban indították be 1934-ben, a nagy gazdasági világválság csúcsán, annak érdekében, hogy hitelt nyújthassanak a rendszer tagjainak. Ez egy tisztán könyvelési alapú rendszer volt, ami egyáltalán semmiféle bankjegyeket nem használt.

Mára a WIR teljes jogú és értékű, minden engedéllyel rendelkező bankká nőtte ki magát, és ami azt illeti, soha nem is különbözött túlságosan egyetlen másik kölcsönös avagy kooperatív banktól (vagyis a betéteseik által tulajdonolt takarékbankoktól és hitelszövetkezetektől). A WIR hiteleit svájci frankban jegyezték, és soha nem is volt célja egy magánalapítású, az állami pénzzel versengő könyvelési egység beindítása.

A The End of Money and the Future of Civilization (= A pénz vége és a civilizáció jövője) c. könyvében Thomas H. Greco Jr. a következőképpen fogalmaz:

A hitelkezelés kulcsfontosságú tényezője egy fenntartható, helyi ellenőrzés alatt álló közösségi gazdaság kialakításának és a magas életszínvonal és életminőség megőrzésének és biztosításának […]. [E hitelkezelők] vonzereje leginkább ideológiai alapon nyugodott.
A kiegészítő pénzeket általában a társadalmi igazságosság, a gazdasági egyenlőség, a helyi önrendelkezés és a környezet helyreállítása eszközének tekintik.

Ezzel szemben a “Bitcoin” egy teljesen külön állatfajta. Tényleges magánpénz a szó legteljesebb értelmében, és a saját könyvelési egysége is egyben. Semmi egyéb értékhorgonya nincs, mint a felhasználói által biztosított folyamatos kereslet iránta, valamint a készlete bővítésének kristálytisztán meghatározott, át- és előrelátható rendszere.

Megőrizni hivatott továbbá a felhasználói névtelenségét is. Jó példája annak, hogyan lehet a P2P-technológia alkalmazásával létrehozni egy valóban teljesen decentralizált (mindenféle központi feljegyzést nélkülöző) elektronikus pénzt.

A The Economist 2011. október 21-ei cikke szerint a Bitcoin “értéke a júniusi, bitcoinonkénti 33$ körüli csúcsértékről mindössze 2,51$-ra zuhant vissza. Világszerte mindössze hat étkezde (három New Yorkban és három Németországban)” fogadja el, valamint néhány tucat más vállalkozás. Jól meghatározott értékhorgony nélkül egyetlen magánpénznek sincs túl sok esélye a sikerre.

A nemzeti pénzekben jegyzett bankbetétek jelenleg is szerepelnek a hivatalos pénzügyi statisztikákban (M1, M2, stb.), így ezt most már csak a többi olyan szolgáltatónál, mint például a PayPal, elfekvőben lévő nemzeti pénz-befizetésekkel kellene kiegészíteni.

Ezeket azért fogadják el széles körben fizetség és tartozások törlesztése gyanánt, mivel végső soron nem mások, mint egy jegybank pénzére vonatkozó követelések. A valódi magánpénzeknek azért is igazán nehéz elterjedniük, mert nemzeti pénz helyett valami máshoz vannak kötve (arany, meghatározott holmik vagy árucikkek, bizalom), és ebből következően (egyelőre) kevéssé is kényelmes a használatuk.

Az már ígéretesebb megközelítés lenne, ha a (jegybankok által kibocsátott) nemzeti pénzeket kötnék újra aranyhoz, SDR-hez vagy valamilyen más árucikkhez; így ezeket is szélesebb körben használhatnák és értékelhetnék – ami pedig kulcsfontosságú tényező bármilyen pénzként használandó holmi esetében.

Ahogy azonban arra már fentebb is utaltam, a versengő magánvállalkozók alkotókészsége szinte bizonyosan számos új és még jobb fizetési módszert szül majd, amelyek egy része újabb komoly meglepetésekkel is szolgál majd. Egy évszázaddal ezelőtt például még senki nem is álmodott mobilfizetésről, részben már csak azért sem, mert még a mobilokat sem álmodta meg senki.

Végeredményben persze, a lánc legvégén az ilyen fizetéseket is szinte biztosan jegybanki, nemzeti pénzben rendezik majd, amely maga is remélhetőleg már újra valami stabil és kiszámítható értékű dologhoz lesz kötve addigra.

Végjegyzet

¹ A Mont Pelerin Society 1976-ban, a skóciai St. Andrewsban megrendezett találkozója alkalmával volt szerencsém elbeszélgetni Hayekkel a pénzversennyel kapcsolatos elképzeléseiről. Egyebek mellett szóvá tettem ama meglátásomat, miszerint alábecsülte egy univerzálisan (vagy legalábbis nagyon széles körben) elfogadott könyvelési egység szerepét és jelentőségét.

Forrás: Cayman Financial Review

A lap szövege Creative Commons Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 3.0 licenc alatt áll, felhasználni csak forrásmegjelöléssel, és ide mutató linkkel szabad.