Mi ez a nagy felhajtás a pénz körül?

2012-04-16

Szerző: Michel Bauwens

Az adósságmentes pénz lehet egy értelmes pénzrendszer kialakításának kulcsa.

Az internet nagy szerepet játszott abban, hogy megtanulhassunk egy új igazságot, miszerint a pénz bizony egy tervezett dolog, és hogy nagyon nem mindegy, hogy milyenre tervezzük. (EPA)

Chiang Mai, Thaiföld – A 2008-ban kipattant világválság kapcsán általában két érvrendszert hoznak fel válaszként arra a kérdésre, hogy “most akkor hogyan tovább?” Az egyik első pillantásra igen kézenfekvőnek tűnik: meg kell változtatnunk a pénz áramlását kezelő pénzrendszert. Persze itt a legnagyobb vita épp arról folyik, hogy pontosan miként is kellene megváltoztatni azt.

Zajlik azonban egy ennél mélyebbre hatoló diskurzus is az autonóm média és a produktív közönség berkeiben, melynek alapkérédse a következő: “Nem lehet, hogy magát a pénzt kellene megváltoztatni?” Ez a vita nem kifejezetten a pénzrendszerről szól, hanem magának a pénznek a természetéről, “tervezettségéről”, tulajdonságairól és mibenlétéről.

“De hát a pénz csak pénz, nem?” – kérdezhetné most a laikus, de bármily’ meglepő is, a válasz bizony “Nem”. Paradox módon ugyanis, bár ez a vita már a net megjelenése előtt is folyt, a net mégis nagy szerepet játszott abban, hogy megtanulhassunk egy új igazságot, miszerint a pénz bizony egy tervezett dolog, és hogy nagyon nem mindegy, hogy milyenre tervezzük.

Megtanulhattuk ezt már csak azért is, mert még az olyan elosztott hálózatoknak is, mint amilyen a közösségi média és maga az internet, ahol mindenki azonnali összeköttetésbe léphet mindenki mással, megvan a maga láthatatlan, különböző küszöbökből álló architektúrája, amely nagyban megkönnyít bizonyos dolgokat (például ismerősök bejelölését és visszaigazolását a Facebookon) és nagyban megnehezít másokat (például a magánszférád biztonságának megőrzését a Facebookon).

Még az olyan elosztott hálózatoknak is megvan tehát a maga láthatatlan, a háttérben meghúzódó szerkezete, amelyeknél még csak a “mi” és az “ők” fogalmát sem igazán határolhatjuk körül. És ennek a szerkezetnek is megvan a maga – nem is csekély – szerepe, amely rendkívüli befolyással bír a rendszer működését vezénylő szabályokra éppúgy, ahogy a mi viselkedésünkre is abban a rendszerben. És ez az a lecke, amit megtanultunk a pénzzel kapcsolatban is: hogy az nem csupán egy semleges, hanem egy nagyon is tudatosan megtervezett fizetőeszköz, melynek célja, hogy egyeseket előnyhöz, másokat pedig elkerülhetetlenül hátrányba juttasson. Nevezhetjük ezt akárminek – a protokoll hatalmának vagy értékérzékeny tervezésnek -, a lényeg mindenképp ez a tényállás maga, és ennek a jelentősége!

És akkor idézzünk most eszünkbe egy másik, legalább ilyen érdekes tényállást is, miszerint a legtöbb hagyományos társadalom és vallás – az iszlám például mind a mai napig is – súlyos bűnnek tekinti a kamatra kiadott kölcsönt. No de miért is? Ennek bizony igen egyszerű az oka: ha kamatot számítasz fel egy statikus, premodern társadalomban, akkor többet kell visszafizetned, mint amennyit kölcsönvettél, erre pedig csak úgy biztosíthatod a fedezetet, ha valaki mástól vagy másoktól veszel el pénzt – ezzel pedig szétrombolod a nem gyarapodó társadalmak közösségi szerkezetét.

Ezért tiltja a kamatot az iszlám és ezért iktatták be a zsidók a mózesi törvények alapvetései közé a Jubileumot, amely minden adósságot eltöröl a táblákról (Clean Slate Edicts) és felszabadítja az adósrabszolgákat. A kapitalizmus aztán felszámolta ezeket a tilalmakat és a gyarapodással “oldotta meg” a társadalmi válságot. És valóban: mára a gazdaság soha véget nem érő bővítése-gyarapítása lett a kamatos kölcsön visszafizetésének az egyedüli elfogadható módja (feltételezve, hogy mások közvetlen megrablását nem tekintjük elfogadhatónak).

Ezért elkerülhetetlen létszükséglete a kapitalizmusnak a gazdaság folyamatos bővítése. Senki, akinek valamennyi adóssága is van, nem állhat le egy pillanatra sem – és manapság ugyan kinek nincs egyáltalán semennyi adóssága? A gazdasági növekedés tehát a legfőbb parancsolat mind közül, az abszolút legfontosabb imperatíva. A kamatos kamat azonban még így is megsérti a matematika és a fizika törvényeit, így a megfizethetetlen adósságokat jobb híján periodikus, nagyszabású rendszerösszeomlásokkal és hasonlóan nagyszabású tőkeáttétel-leépítéssel kell eltörölni.

No és hogy akkor mi történik, ha a társadalom gazdaságilag túlburjánzik és már most is másfélszer annyi erőforrást él fel, mint amennyit a Föld termelni képes? Nos, ebben az esetben a kamatos kamat egyenesen az emberi faj túlélésének és fennmaradásának egy rendkívül komoly gátjává válik, mivel a kamatalapú pénz már a puszta létével és keringésével is közvetlenül a bioszféra rombolásához vezet. A kapitalizmus, az adósság és a kamatalapú pénz egymással szorosan összefonódó tényezők. Ezt illetően a legfontosabb lecke tehát az, hogy a “kamat” egyáltalán nem egy természetes, történelmi jellemzője a pénznek.

Negatív kamat

Valójában a hagyományos “premodern” társadalmak egyik fontos jellemzője épp a negatív kamatos pénz használata volt, amelynek az értékvesztése a természetes erőforrások fogyását tükrözte (és persze maga a “fizikai” természetű pénz is ki volt téve az idő vasfogának). Bernard Lietaer új könyve, a New Money for a New World (Új pénz egy új világnak), melynek egy részét volt szerencsém még kézirat formájában elolvasni, az egyik fejezetében tesz egy igen érdekes kitérőt a 14. század előtti Európába – abba az időszakba, amikor is Európa népessége mindössze három évszázad alatt a duplájára nőtt.

Lietaer szerint az európai középkor “Brakteaten” rendszerében 4-6 évente mindenkinek vissza kellett szolgáltatnia a pénzét, és valamivel kevesebbett kapott vissza helyette – például négy érmét az öt helyett, amit eredetileg visszaadott. Ez a rendszer gondoskodott arról, hogy ne legyen túl kifizetődő a pénz puszta felhalmozása, és inkább a produktív befektetésre, termelésre vagy kölcsönzésre ösztönözte a tehetősebbeket; jelentős részben ennek is volt köszönhető a korszak viszonylagos gazdasági jóléte.

Lietaer rámutat arra is, hogy ebben az időszakban a földművesek ötnapos munkahétben dolgoztak, és száznál is több vallási ünnep biztosított rendszeres munkaszüneti napokat, az Úr napjától a kék hétfőn át a család napjáig, és így tovább. A korabeli temetőkben feltárt csontvázak tanúsága szerint a nők is igen magasra nőttek, ami a rendkívül jó egészség egyik árulkodó jele. A kathar eretnekség leverését követően azonban a francia király újra bevezette a központosított királyi pénzt és a kamatot. Ez pedig, kerekíti le a történetet Lietaer, katasztrofális következményekkel járt, és a 14. század már egyenesen szörnyűségesnek bizonyult.

Lietaer egyébként igen érdekes elmélete szerint a középkor fénykorának nem is annyira a pestis vetett véget, hanem sokkal inkább a központosított pénz mindent fenekestül felforgató, a társadalom szerkezetét szétszaggató hatása, ami pedig közvetve nagyban elősegítette a pestis elterjedését is. A banki és a kereskedelmi szektorok társadalmi nyomása ekkorra már úgy megerősödött, hogy az Egyház is fokozatosan feladta az uzsorával szembeni ellenállását. Mi több, amint arra Jacques Le Goff történész is rámutat, még a purgatórium koncepcióját is kitalálták annak érdekében, hogy “kifizettethessék” a bankárokkal a bűneiket, mondván, hogy ezáltal megválthatják vagy legalábbis lerövidíthetik a túlvilági bűnhődésük idejét.

Ezzel együtt a francia király döntése jól szemlélteti a pénz tervezettségének egy másik fontos részletét, jelesül a kibocsátók személyének jelentőségét is. Az épp csak kibontakozó, a vesztfáliai rendszert megalapozó nemzetállamoknak le kellett számolniuk a helyi pénzekkel és az államra kellett ruházniuk a pénzkibocsátás kizárólagos jogát.

Mára azonban a pénzkibocsátás nagyrészt átkerült a magánszektorba. Nem csak hogy az állam pénze adósság útján kerül kibocsátásra, de a forgalomba hozott pénz legnagyobb részét emellett banki tőkeáttétellel hozzák létre. A pénz legnagyobb részét úgy kölcsönzik ki a gazdaságba: így “hozzák létre” azt a magánbankok, a kamatos kamat általánosításával.

Így vált a hitel a vagyon fordított újraelosztásának legfőbb eszközévé, az 1% által a 99%-ra kivetett adóvá. Margit Kennedy gazdasági szakértő kiszámolta, hogy a különböző áruk árának nem kevesebb, mint 45%-át teszi ki ez a tőkeköltség. Amint azt Steve Keen, Michael Hudson és más közgazdászok is szemléltették, a 2008-as rendszerösszeomlás alapvetően egy hitelválság – az államoknak, vállalatoknak és háztartásoknak a hiteleik visszafizetésére való általános képtelensége. Ebből következik tehát az is, hogy az adósságok eltörlése nélkül a gazdaságot sem indíthatjuk újra.

Monetáris lázadás?

Azonban nem csak a régi időkben alkalmazták sikerrel a negatív kamatot, amikor még egyenesen ez volt az általános norma: híres “modern” variáció ugyanerre a témára a wörgli csoda, amikor is Wörgl leleményes polgármestere, Michael Unterguggenberger a bőség és prosperitás egy valóságos kis szigetét hozta létre a harmincas évek Ausztriáját sújtó gazdasági válság és hiperinfláció kellős közepén egy helyi pénz, a wörgli Schilling bevezetésével.

Röviden, Unterguggenberger úgynevezett “munkatanúsítványokat” bocsátott ki, amelyek minden hónappal egy százalékot veszítettek az értékükből. Az ily módon ösztönzött gazdasági pezsgésnek és fellendülésnek Európa és Amerika makroökonómusai is a csodájára jártak, Wörgl pedig valóságos közgazdasági zarándokhellyé vált. A sikeres kísérletnek aztán a nemzeti pénz feletti monopóliumának, hatalmának és ellenőrzésének elvesztésétől rettegő osztrák jegybank vetett csúfos véget.

Egyvalamit tehát biztosan kijelenthetünk: nem csak a pénzügyi rendszerrel van baj, hanem annak a mainstream pénzmechanizmusával is. Mivel pedig ez a tényállás egyre többeknek jut tudomására, ezért mostanában helyi-regionális, nemzeti és globális szinten is egymást érik az alternatív pénzek létrehozására és beindítására irányuló kísérletek. Mi több, mivel az emberek már ráuntak arra várni, hogy majd csak rendbeteszik az illetékesek felülről a dolgokat, ezért maguk is egyre szorgosabban veszik ki a részüket a monetáris biodiverzitás gazdagításából.

Eddig is sokat hallhattunk már a LETS-ekhez és az időbankokhoz hasonló helyi kiegészítő pénzekről – újabban azonban ezek kifejezetten robbanásszerű fejlődésnek indultak még az olyan fejlődő országokban is, mint például Brazília – amely folyamatot tovább erősítik a különböző tanulmányok és felmérések is, amelyek egymástól függetlenül mutatnak rá arra a tényre, hogy a helyi pénzek bizony valóban hatékonyan szigetelik el a helyi gazdaságokat a világgazdaság felpörgési és összeomlási ciklusaitól; ezen felbuzdulva 2008 óta egyre több közösség hoz létre és indít be saját, helyi pénzt.

Ivan Tsikota fehérorosz közgazdász is rámutatott, hogy “minden kiegészítő [pénz] kiszélesíti a munkahelyteremtési lehetőségeket, fokozza a jólétet és elérhetőbbé teszi a hiteleket. A kamatmentes bankok elemzéséből arra következtethetünk, hogy az ilyen jellegű pénzügyi intézmények hathatósan elősegíthetik az erőforrások hatékonyabb elosztását.”

Új szoftverek

Egyre több digitális és netes csomag áll rendelkezésre az ilyesféle koncepciók megvalósításához. Egyetlen gyenge pontjuk a skálázhatóság – ezért is maradtak meg egyelőre csak regionális szinten (lásd például a német Regiogeld-kísérletet).

Valamivel több sikerrel és jóval gyakoribb emlegetettséggel büszkélkedhet az immár 80 éves múltra visszatekintő, mintegy 90.000 svájci kisvállalkozást egy közös hitelrendszerbe tömörítő WIR, mely már többször bizonyította a világgazdaság ciklusaival szembeni ellenállóképességét: ha a világgazdaság meggyengül, úgy a WIR-tagok egyszerűen fokozzák a WIR-es – saját pénzes – belső aktivitásukat, a világgazdasági környezet kihívásai dacára is mozgásban tartva így a helyi, svájci gazdaságot.

Amint arra Thomas Greco pénzügyi szakértő is rámutatott, “a WIR hosszú időn át bizonyította a hitelek eladók és vásárlók közti közvetlen elszámolásának hatékonyságát a hagyományos, banki kibocsátású adósságpénzzel szemben.”

Saját tanulmányában a FEASTA egykori tagja, a néhai Richard Douthwait is arra a következtetésre jutott, hogy “Mindent egybevetve, a WIR a nemzeti pénzék két súlyos hiányosságát is kiküszöböli: egyrészt soha nem lesz belőle túl kevés, másrészt pedig mivel nem számolnak fel érte kamatot, ezért a használata sem idéz elő gazdasági növekedéskényszert. És nem is másoktól kell beszerezni vagy kikölcsönözni ahhoz, hogy használni lehessen.”

Persze azért van némi mozgás nemzeti szinten is, köszönhetően az olyan szabadúszó közgazdászoknak, mint például Ellen Brown, a közösségi bankolás szószólója, vagy – egyebek mellett – James Galbraith, Steve Keen és Michael Hudson, a Modern Monetary Theory (modern monetáris elmélet) támogatói. Gondolatmenetük közös nevezője, hogy a közösségi hatóságoknak fel kellene hagyniuk az adósságalapú pénzkibocsátással, és hogy a meglévő pénzt nem spekulatívan, hanem produktívan kellene befektetni.

Bőséggel állnak rendelkezésre történelmi bizonyítékok arra nézve, hogy az ilyen jellegű pénz létrehozása nem idéz elő inflációt, és hogy az ilyen eljárások kulcsszerepet játszottak a különböző országok különböző válságokból való kilábalásában (amelyre Argentínát említhetjük a legfrissebb példaként). Az izlandi gazdaság is egyszerűen annak köszönhette a feltámadását, hogy az izlandiak nem voltak hajlandóak mentőövet dobni a bankjaiknak. Bár követnék a példájukat a görögök is!

Adósságmentes pénz

Mind közül a legnagyobb fejleménynek azonban még így is egy működőképes, társadalmilag független, adósságmentes pénz, jelesül a Bitcoin létrehozása bizonyulhat.

Ez a 2009. január 4-én indított pénz mára egy valóban impresszív ökoszisztémát épített ki maga köré, támogató infrastruktúrával és szolgáltatásokkal együtt. Mi több, kis léptékben már most betölt egy afféle globális tartalékpénz-szerepet. Értékét a P2P-hálózati dinamikájának köszönheti, új pénzt pedig nem adósság, hanem puszta számítási tevékenység útján hoz forgalomba. A legkülönfélébb árukat és szolgáltatásokat vásárolhat az ember Bitcoinnal, beválthatja azt más pénzekre, kifizetheti vele az alkalmazottait, stb.

A rendszer minden nehézség nélkül működik globális léptékben is, hathatósan megoldva a többi kiegészítő helyi pénz skálázási problémáit. Jól fémjelzi így egyben a világrendünk “posztvesztfáliai” fázisába való átállását is, mely nem csak a nemzetállamok dominanciájának vet véget, de a globális kormányzást eltérítő globális magánhatalmak uralmának – így például az 1% gazdasági rendszerének – is.

Ez tehát egy valódi P2P-pénzrendszer – nevezhetjük talán a polgári társadalom árnyék-bankrendszerének is -, mely valóban egy közösségi alkotás: puszta létét, működését, hatékonyságát és sikerét is egyaránt a globális hackerközösségbe vetett társadalmi bizalomnak köszönheti, és hathatósan védi is a tagjait a globális gazdaság viharaitól.

Ha tehát valóban az adósságpénz jelenti a problémák gyökerét, akkor máris nekiláthatunk egy új, értelmes pénzrendszer kialakításának – amely nem igényel sem végtelenített gazdasági növekedést, sem pedig széles tömegek elszegényítését. Ehhez pedig nem az 1% és az intézményeik jóváhagyására és intézkedéseire kell várnunk, hanem magunknak létrehoznunk a változáshoz szükséges körülményeket minden szinten, amihez csak hozzáférünk állampolgárokként, és amelyeken most nyomban cselekedhetünk is.

Michael Bauwens teoretikus, író és a P2P (Peer-to-Peer) Foundation egyik alapítója.

Twitteren itt követheted.

A szerző a cikkben a saját nézeteit fejti ki, melyek nem feltétlenül tükrözik az Al Jazeera szerkesztőinek elveit.

Forrás: Al Jazeera

A lap szövege Creative Commons Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 3.0 licenc alatt áll, felhasználni csak forrásmegjelöléssel, és ide mutató linkkel szabad.