Komédia, adó és Bitcoin

Szerző: Andrew Williams

Kisebbfajta médiabotrány alakult ki nemrégiben Jimmy Carr, a híres brit komikus körül “legális adócsalás” (egy jogi kiskapu kiaknázása) miatt. Az eset kapcsán még David Cameron brit miniszterelnök is megszólalt, elmarasztalva Carrt, Carr pedig utóbb nem győzött bocsánatot kérni Twitteren.

Carr azonban – természetesen – messze nem az egyetlen, sőt, egyre gyakoribbak az ilyen trükközések a szigetországban. A befizetendő adójukat legálisan mérsékelni igyekvő tehetősebb polgárok rutinszerűen használnak offshore kerülőket – a kulcsszó pedig itt a “tehetősebb”, mivel messze nem mindenki engedheti meg magának ezt a megoldást, sőt. Csak a megfelelő jogi alapok megteremtése legkevesebb hétezer font induló költséggel jár, és lehet még ennél sokkal több is – és ehhez jön még számos további, hasonlóan borsos járulékos költség is az új megoldásra való átállás jogi részletei miatt.

A brit média természetesen óriási ballépésként, közbizalommal való visszaélésként, etikátlan és méltánytalan eljárásként mutatta be Carr trükközését – pedig van ennek az esetnek egy másik vetülete is. Közhely, hogy a világ tele van egyenlőtlenségekkel. Ha például Carr arra fordította volna a vagyonát, hogy a gyermekei számára biztosítson jobb tanulási lehetőségeket, úgy az ellen nyilván nem tiltakozott volna szinte senki.

Mi több, az adócsalásnak megvannak a maga régi, “nemes” brit hagyományai; talán a III. Vilmos uralkodása alatt, 1696-ban kivetett ablakadó esete a legtanulságosabb: a kiindulópont az volt, hogy a kormány mégse nézhet bele az emberek vagyoni helyzetébe, hiszen ez elképzelhetetlenül durva bevatkozás lenne a magánszférájukba – viszont az eladások utáni adó meg mindenkit egyformán érint, de a kormány mégis meg akarta adóztatni valahogy a gazdagabbakat. Ezért találták ki azt, hogy a gazdagabbaknak nyilván nagyobb házuk van, a nagyobb házon pedig több az ablak, tehát akkor vessünk ki ablakadót.

A terv azonban teljes kudarcba fulladt, mivel a háztulajdonosok egyszerűen befalazták vagy egyéb módon eltakarták az ablakaikat, a közvélekedésben pedig úgy csapódott le az egész, hogy itt valójában a napfényt és a friss levegőt adóztatták meg. Valahogy azonban mégis kihúzott 156 évet ez az adónem, és csak nem sokkal a személyi jövedelemadó 1842-es bevezetése után törölték el. Azonban a személyi jövedelemadó is mindmáig széles körben vitatott.

Ron Paul például, az USA egyik republikánus elnök-aspiránsa rendszeresen kritizálja a személyi jövedelemadót. Nézete szerint annak a teljes felszámolása sokkal több problémát oldana meg, mint amennyit okozna. Mint mondja, eleve nem produktív hadseregnyi bürokráciát és végrehajtó rendszert működtetni egy egyébként is betarttathatatlan rendszer betarttatása érdekében. Nézete szerint az adóhivatalok egy teljesen felesleges feladatot végeznek el, és nyelnek le azért cserébe rengeteg pénzt, mivel a gazdag amerikaiak úgyis minden további nélkül megengedhetik maguknak a kiskapuk útján való legális adócsalást – ahogyan tette azt Jimmy Carr is a briteknél -, a szegényebbek viszont nem, és így az eredetileg épp a szegényeket megsegíteni és a gazdagokat megadóztatni hivatott személyi jövedelemadó végül mégis a visszájára fordul, és pont az ellenkezőjét éri el az eredeti céljának.

Ahogyan Carr is fogalmazott: “Beszéltem egyszer egy pénzügyi tanácsadóval, aki azt kérdezte tőlem, hogy szeretnék-e teljesen legálisan kevesebb adót fizetni, én meg rávágtam, hogy hát persze, ki ne szeretne legálisan kevesebb adót fizetni?” Mint mondta, szépen el is magyaráztak neki mindent, és hogy az adóhatóságnak is töviről hegyire le lesz jelentve minden a legapróbb részletekig, senki nem köthet bele semmibe. Nos, jogilag valóban teljesen tiszta is volt az ügy. A nyilvánosság viszont már más kérdés.

Ha tehát ilyen sokan élnek a különböző törvényes adócsalási lehetőségekkel, akkor tulajdonképpen miért is lett egyedüliként kipellengérezve emiatt Jimmy Carr? Talán azért, mert korábban egy műsorában még maga is gúnyt űzött az ilyen módszerekkel élőkből, köztük például a Barclays Bankból, amely kemény 1%-os adót fizet az államnak. Most azonban saját magára ütött vissza a tréfája (Carr egyébként is gyakran veszi célkeresztbe a bankokat; egy példa itt alant is látható).

Hogy végül hogyan ítéli meg most mindezt az olvasó, az természetesen egyedül csak rajta áll. És hogy a bitcoin hogy jön itt a képbe? Nos, csak úgy, hogy a bitcoin teljesen független minden jogi környezettől, és teljességgel ingyenes is. A bankrendszer erősen szabályozott ipar, lényegében monopolizált, igazi választási lehetőséget nem kínál az embereknek és óriási összegeket kér például egy tengerentúli bankszámlanyitásért, így ezt valóban csak a leggazdagabbak engedhetik meg maguknak, és valóban csak nekik is érdemes – míg a bitcoint szabadon használhatja bárki, és teheti meg vele maga is ugyanazt, amire eddig csak a legvagyonosabbaknak volt lehetőségük. Ha például az ember bitcoinban fizet az alkalmazottainak, úgy nem csak hogy a költségeit csökkenti, de még kiegyenlítettebbé is teszi a viszonyokat mindenki számára. Jelen cikk szerzője szerint Jimmy Carr egyszerűen élt egy olyan lehetőséggel, amivel csak kevesen élhetnek. Ha azonban a bitcoin kiegyenlíti a viszonyokat, akkor általa mindenki más is élhet vele.

Forrás: Bitcoin Media

A lap szövege Creative Commons Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 3.0 licenc alatt áll, felhasználni csak forrásmegjelöléssel, és ide mutató linkkel szabad.