Eszmeiségek a bitcoin körül: Anarchia

Szerző: Errico Malatesta

A bitcoin körül időről-időre előkerülő eszmeiségeket bemutató sorozatunk második része egy igen tág, számos al- és társult irányzatot is magában foglaló, könnyen félreérthető és félremagyarázható ideológiát vesz sorra, jelesül az anarchiát.

Anarchia

Az anarchia szó a görög anarchíā (“uralkodó nélkül”) kifejezésből ered, és egy önmagát központi fennhatóság nélkül kormányzó társadalmat jelöl.

Mielőtt gondolkodók egyre népesebb tábora adta volna a nevét és támogatását az anarchikus szerveződéshez, nem csak megvalósíthatónak, de egyenesen kívánatosnak is tartva azt, az “anarchia” szót általában a káosz, zűrzavar és fejetlenség értelmében használták. Mi több, a tájékozatlanok és az anarchia igazságának elfedésében érdekeltek a mai napig is csak ennyit értenek alatta, és semmi többet.

Mindaddig, amíg szükségesnek és elengedhetetlennek vélik egy kormány fennállását és működését – azzal az előfeltevéssel együtt, hogy anélkül csak és kizárólag káosz lehet, és fejetlenség -, teljesen logikusnak és természetesnek tűnhet, hogy a kormányzat nélküliség – az anarchia – egyben rend nélküliséget is jelent.

Nem példa nélkül álló ez a jelenség a szavak jelentéstörténetében. Ahol konkrétan az egyszemélyes kormányzatban (monarchia) hisz a nép, ott a többség uralmát jelölő “köztársaság” fogalmához társul a káosz és a fejetlenség gondolata – sokhelyütt a mai napig is.

Ennek megfelelően, ha a széles nyilvánosság megérti és elfogadja, hogy nem csak hogy nem szükséges bármiféle kormányzat egyáltalán, de hogy kifejezetten veszélyes és ártalmas is a fennállása és működése, akkor máris egészen más asszociációkat idézne fel a kormányzat nélküliséget jelölő “anarchia” szó is. Így például természetes rendeződést, a szükségletek és az érdekek harmóniáját, és teljes szabadságot az egymás iránti szolidaritásban.

Sokan vélik úgy – tévesen -, hogy az anarchisták rosszul választottak nevet, mivel ezt a kifejezést a tömegek könnyen félreérthetik. A félreértés azonban nem a szóból, hanem az előfeltevésekből fakad. Nézeteik terjesztése és ismertetése során sem a nevük miatt ütköznek nehézségekbe az anarchisták, hanem azért, mert szembemennek a kormány – avagy a nagybetűs Állam – funkciójával kapcsolatos ősi, mélyen gyökerező hiedelmekkel.

Mi is az állam?

Kortársaink jelentős többségében a tudomány minden erőfeszítése ellenére is még mindig mélyen gyökerezik a metafizikai hajlam (az a tévképzet, amikor az ember valóságként él meg egy bizonyos entitásról magának alkotott elvont képet). Ennek tudható be az, hogy sokan egyfajta morális entitásnak hiszik az államot, és az azt alkotó konkrét személyektől elvonatkoztatva, azoktól teljesen függetlenül ruházzák fel azt magukban a bölcsesség, az igazság és a métlányosság tulajdonságaival.

Számukra az állam – a kormány – a társadalom erejének elvont megtestesítője, az általános érdek – elvont – képviselője, mindenki jogainak kifejeződése mindenki jogainak korlátozásaként értelmezve. Ezt a gondolkodásmódot támogatják az állam fennhatóságának megőrzésében érdekeltek, akik szerint az állam, mint olyan, túléli a hatalmat gyakorló, egymást követő konkrét személyek hibáit és gyengeségeit.

Ezzel szemben az anarchisták a kormány fogalma alatt egyszerűen azokat a személyeket értik, akik a kormányzást végzik: pártokat és pártkoalíciókat, királyokat, (miniszter)elnököket, képviselőket, stb. – mindazokat, akik törvényeket hozhatnak az emberek egymás közötti kapcsolatainak szabályozására és be is tartathatják azokat; akik kivethetnek adókat, és akik katonai szolgálatra kötelezhetik az embereket; akik megítélhetik és megbüntethetik a szabálysértőket, felügyelhetik és szentesíthetik a magánjellegű szerződéseket, monopolizálhatják a termelés és a közszolgáltatások egyes területeit – vagy akár ezek teljes egészét is, ha épp úgy látják jónak. Akik elősegíthetik vagy gátolhatják az áruk és termékek cseréjét, akik hadat üzenhetnek más országok kormányainak, vagy épp békét köthetnek azokkal; akik kiváltságokat és előjogokat adhatnak vagy vonhatnak vissza, stb.

Röviden, azok alkotják a kormányt, akik több-kevesebb felhatalmazást kaptak egy adott társadalom erőforrásainak – más szóval, az azt alkotó emberek fizikai, szellemi és anyagi vagyonának – kezelésére, és akiknek ehhez rendelkezésére is áll minden szükséges kényszerítő eszköz. Anarchista szemszögből ez a kormányzás és a hatóság alapja és veleje.

De miért is van szükség az államra?

Miért mondanánk le a saját szabadságunkról, saját kezdeményezőkészségünkről, és helyeznénk azt néhány ember kezébe? Miért ruháznánk fel őket minden hatalommal, hogy aztán bármit megtehessenek, akár akarjuk, akár nem? Olyan különleges adottságokkal rendelkeznek netalán, melyek révén jobban átlátják az ember szükségleteit, és jobban ki is tudják elégíteni azokat, mint maguk az érintettek? Annyira tévedhetetlenek és makulátlanok talán, hogy kivétel nélkül mindannyiunk sorsát bátran rábízhatjuk a nemes lelkükre?

Még ha valóban léteznének is ilyen parttalanul szívélyes, tanult és széles látókörű emberek, és még ha el is fogadjuk azt az egyébként soha nem bizonyított, és nagy valószínűséggel soha nem is bizonyítható feltevést, miszerint a kormányzás hatalmát és felelősségét mindig az arra legalkalmasabbakra testálják, ez akkor sem járulna hozzá semmivel az érintettek jótékonyságának kiterjesztéséhez, hanem sokkal inkább csak korlátozná és szűkítené a mozgásterüket azzal, hogy hirtelenjében számtalan olyan dologgal kellene foglalkozniuk, amit még csak nem is értenek, erejük nagy részét pedig a hatalmuk megőrzésére, a barátaik kiszolgálására, az elégedetlenkedők lecsendesítésére és a lázongók kordában tartására kellene fecsérelniük.

De teljesen függetlenül attól, hogy jó, rossz, bölcs vagy botor-e épp egy kormány, mi is az valójában? Ki emeli piedesztálra az azt alkotó embereket? Háború, hódítás vagy forradalom útján ragadják magukhoz a hatalmat? Ebben az esetben mi a biztosíték arra, hogy valóban az a szándékuk, hogy a lehető leghasznosabbá tegyék magukat mindenki számára? Ez puszta bitorlás. Ha pedig az alattvalóik elégedetlenek velük, csak ismételt erőszakkal rázhatják le magukról az igájukat.

Vagy esetleg egy osztály, netán egy párt választja meg őket? Ebben az esetben csak az általuk képviselt osztály vagy párt nézeteit fogják képviselni, feláldozva a többiek vágyait és érdekeit. Vagy mindenki szavazhat, általános választójoggal? Ebben az esetben csak a puszta mennyiség számít, ami pedig egész biztosan nem garantál sem méltányosságot, sem értelmet, sem pedig hozzáértést. Ez esetben azok kerülnek hatalomra, akik a legjobban meg tudják vezetni a tömegeket. És akkor arra még nem is tértünk ki, hogy az eddigi tapasztalatok rendre azt mutatják, hogy nem lehet olyan választási gépezetet kidolgozni, ami biztosítaná, hogy valóban a többséget mindenben képviselő személyek kerüljenek hatalomra.

Számtalan különféle elmélettel próbálták már magyarázni és igazolni az állam szükségességét, általában abból a kimondott vagy kimondatlan előfeltevésből kiindulva, miszerint az egyes emberek érdekei ellentétesek egymással, ezért szükség van egy külső hatalomra, ami rákényszeríti őket a többiek érdekének tiszteletben tartására, előírva számukra bizonyos viselkedési irányelveket, melyek mentén a lehető legjobban összeegyeztethetőek az ellentétes érdekek, és lehetővé válik mindegyiknek a lehető legkevesebb áldozathozatallal való, a lehető legteljesebb mértékű kielégítése.

Ha egy ember érdekei, szándékai és vágyai ütköznek valaki máséval, vagy akár a társadalom egészével, akkor ugyan ki lehetne jogosult és felhatalmazott a konfliktust gerjesztő személy megrendszabályozására, teszik fel a kérdést az autoritarianizmus teoretikusai. Ki tarthatna vissza egy ilyen személyt a közakarattal való szembeszegüléstől? Szerintük az egyén szabadságát a többiek szabadsága korlátozza – de ugyan ki állítja fel ezeket a korlátokat és kényszeríti ki a tiszteletben tartásukat? Szerintük az érdekek és vágyak természetes ellentétei teszik szükségessé az állam felépítését, és igazolják a hatalom békebírói szerepkörét, mellyel mindenki számára kijelölheti a jogok és a kötelességek határvonalait.

Így hangzik az elmélet. Ami azonban igaznak csak akkor nyilvánítható, ha valóban ellenőrizhető tényeken alapul, és meg is tudja magyarázni azokat. Tudjuk azonban, hogy a közgazdasági elméletek túlságosan is gyakran szolgálnak ehelyett inkább a fennálló helyzet igazolására – más szóval a meglévő kiváltságok védelmére, biztosítandó, hogy azoknak a rosszabbik végén lévők továbbra is elfogadják azokat.

Vizsgáljuk hát meg a tényeket.

A történelem kezdete óta egészen napjainkig az állam mindig vagy a kevesek brutális és erőszakos önkényuralma volt a sokak felett, vagy pedig egy, a hatalmat születés, ravaszság vagy erő útján magukhoz ragadók kiváltságosságát védelmezni és megőrizni hivatott eszköz. Minden esetben különösen fontos szerephez jutott a föld, melynek megfelelő felhasználásával szolgasorban tarthatták a népet, és kedvük szerint dolgoztathatták őket. Az elnyomás kétféleképpen is megvalósul: közvetlenül, nyers erő és fizikai erőszak útján, vagy közvetetten, a létszükségletekhez való hozzáférés ellenőrzésével, tehetetlenségre kárhoztatva így az érintetteket. Az előbbi biztosítja a szó szerinti értelemben vett hatalmat, vagyis a politikai előjogokat, míg az utóbbi a gazdaságiakat.

Lehetőséget kínál azonban az elnyomásra az emberek értelmének és érzelmeinek manipulálása is, például vallási vagy “tudományos” úton – mivel azonban a tudat pusztán a természet erőinek terméke, a hazugságoknak és az azokat terjeszteni hivatott testületeknek egyáltalán semmi létjogosultságuk nincs; ezek kizárólag a gazdasági és a politikai kiváltságok termékei, melyek célja az utóbbiak védelme és megszilárdítása.

Ma a birtokosokból és a kiszolgálóikból álló kormány teljes egészében ki van szolgáltatva a vagyonosoknak – olyannyira, hogy a leggazdagabbak gyakran meg is vetik őket. Rotschildnak sem kellett miniszternek vagy képviselőnek állnia – hiszen éppen elég miniszter és képviselő leste minden óhaját.

Számos országban jut névlegesen kisebb-nagyobb szerephez a proletariátus a kormány megválasztásában. Ezt az engedményt a burzsoázia két okból teszi: vagy azért, hogy biztosítsa magának a társadalmi hátszelet az arisztokráciával vagy a királysággal szemben vívott harcában, vagy pedig azért, hogy a látszólagos szuverenitás megadásával elterelje az emberek figyelmét az önfelszabadítás gondolatáról. Teljesen függetlenül attól, hogy a burzsoázia tervezte-e az univerzális választójog megadását, vagy sem, ez a jog mindenféleképpen puszta illúziónak bizonyult, melynek egyedüli előnye a burzsoázia hatalmának megszilárdítása azáltal, hogy lecsendesíti a proletariátus legharcosabb tagjait a hatalom saját kezükbe ragadásával kecsegtető délibábos reménnyel.

A kormány tehát még – sőt, mondhatnánk, főleg – univerzális választójog esetén is a burzsoázia zsandárja és kiszolgálója marad. Ez nem is lehetne másként, elvégre ha a kormány szembefordulna a burzsoáziával, ha a demokrácia túllépne az emberek puszta megtévesztésén, úgy a fenyegetett burzsoázia azonnal fellázadna, bevetve a vagyona által biztosított minden hatalmát és befolyását a kormány rendreutasítása és engdelmességre nevelése érdekében.

Mindig és mindenkor, bármilyen néven is futott épp a kormányzás, bárhonnan is eredt és bárhogyan is szerveződött, legfontosabb feladata a tömegek elnyomása és kihasználása volt, valamint az elnyomók és a bitorlók védelme. Létfontosságú szervei és ismertetőjegyei a zsandár és az adószedő, a katona és a börtönőr, mindig kiegészülve a hazugságokat terjesztő pappal vagy professzorral, akiket a kormány fizet és védelmez a nép mentális terelése, valamint rabigájuk zokszó nélküli viselésére bírása érdekében.

Egyetlen kormány sem maradhatna fenn sokáig, ha nem rejtené el valódi természetét valamiféle közhasznúság látszatának álcája mögé: nem biztosíthatja a kiváltságosak életének védelmét és tiszteletét, ha nem tesz úgy, mintha mindenki másé számára is igyekezne biztosítani ugyanezt; nem fogadtathatja el egyesek kiváltságait anélkül, hogy ne hangoztatná az általános emberi jogok védelmének fontosságát is. Ahogy Kropotkin fogalmaz, “A törvény” – mely jelen esetben a törvényhozókat, tehát a kormányt jelöli – “az ember társadalmi érzelmeire apellálva, könnyen elfogadható erkölcsi elvek és szabályok útján rendelte a többséget ama kisebbségi kifosztói szolgálatára, melyek ellen egyébként fellázadt volna.”

Egyetlen kormány sem kívánhatja a társadalmi rend felbomlását, mivel azáltal – az uralkodó osztállyal együtt – elveszítené a kihasználható áldozatait. Nem engedheti meg a társadalomnak a külső beavatkozás nélküli önszabályozást, mivel ez esetben a nép igen hamar felismerné a kormány teljes feleslegességét (eltekintve persze az embereket éhségben tartozó birtokosok védelmétől), és nekilátna, hogy megszabaduljon a kormányoktól és a birtokosoktól.

A proletariátus egyre égetőbb és sürgetőbb követeléseivel szembesülve a kormányok ma igyekeznek belekontárkodni a munkáltatók és a munkavállalók ügyeibe – azzal a céllal, hogy kisiklassák a munkásmozgalmakat és néhány megtévesztő reformmal meggátolják a szegényeket a szükségleteik – vagyis a többiekével azonos mértékű jólét – megszerzésében.

A termelésben bekövetkezett óriási robbanás, a csak és kizárólag a világ minden országának rengeteg emberének összefogásával kielégíthető gazdasági szükségletek, a kommunikációs eszközök, a szokássá vált utazás, a tudomány, az irodalom, a kereskedelem, de még a háborúk terjedése is egyre inkább egyetlen, egységes testté kovácsolja az emberiséget, melynek az egymással kölcsönösen szolidáris testrészei semmi többet nem akarnak a többi testrész számára is biztosított jólétnél, valamint a saját szabadságuk kibontakozásánál. A kormány felszámolása nem egyenlő a társadalmi kötelékek felszámolásával – sőt, épp ellenkezőleg: a ma csak kikényszerítetten működő, és közvetlenül csak kevesek számára előnyös együttműködés kormány nélkül szabadon, önkéntesen és közvetlenül működhet, mindenki közös hasznára és előnyére, ezáltal pedig egyre hatékonyabban és intenzívebben is egyben. Kivirágozhatna a társadalmi ösztön és a szolidaritás: mindenki megtehetne mindent a többiekért, amit csak tud, egyrészt kielégítve így az irántuk érzett szeretetét, másrészt pedig a saját jól felfogott önérdekét is szolgálva egyben.

Mindenki közös, a szükségletekkel és a szimpátiákal összhangban, spontán szerveződő együttműködéséből így egyre összetettebb rendszerek épülhetnek fel alulról, az azonnali szükségletek kielégítésétől az általánosabbak felé haladva. Így fokozatosan kialakul egy társadalmi szerveződés, melynek egyetlen célja a legteljesebb jólét és szabadság biztosítása lesz mindenki számára; amely egyetlen testvéri közösségbe kovácsolja az egész emberiséget, és amely a körülmények alakulása, a szükségletek változása és a tapasztalat tanulságai nyomán folyamatosan javíthatja és fejlesztheti is magát.

A szabad emberek – barátok – e társadalma pedig nem más, mint maga a nagybetűs Anarchia.

Ahhoz, hogy megérthessük, hogyan is működhet egy társadalom kormányzat nélkül, elég csak a jelen társadalmának mélyére néznünk, és máris láthatjuk, hogy a társadalmi élet legnagyobb, leglényegibb része már most is a kormányzati szabályozásokon kívül zajlik, és hogy a kormányzati közbeavatkozás minden esetben csak a tömegek kihasználását, a kiváltságosak védelmét, valamint – meglehetősen céltalanul – mindannak a szankcionálását szolgálja, ami nélküle, ellene vagy ellenére zajlik.

A kormány azon személyek összessége, akik megkapták vagy magukhoz ragadták a törvényhozás és a törvények betartatásának jogát – míg ezzel szemben az ügyintézők, mérnökök, stb. olyan emberek, akiknek bizonyos feladatokat kell elvégezniük. A “kormány” csak a hatalom – mindenki más kezdeményezőkészségének és szuverenitásának – egyesek kezébe való összpontosítását jelöli, míg az “ügyintézés” a munkamegosztást (a feladatok kiosztását és elfogadását), valamint a szolgáltatások szabad megállapodásokon alapuló cseréjét jelöli.

A kormányzás kiváltság, mivel jogot ad mások parancsnoklására és mások erősségeinek kihasználására a kormányzó saját vágyainak és eszményeinek megvalósítása érdekében. Az ügyintéző, a műszaki igazgató, stb. csak ugyanolyan dolgozó, mint az összes többi – feltéve persze, hogy olyan társadalomról beszélünk, ahol mindenki azonos mértékben részesül a közös javakból, ahol mindenki lehet szellemi és kétkezi munkás is egyszerre, és ahol minden feladat és kötelezettség azonos mértékben jogosít fel a közös javak élvezetére. A kormány funkciója nem tévesztendő össze az ügyintézésével, mivel alapjaikban különbözőek – annak ellenére is, hogy ma a gazdasági és politikai kiváltságok miatt könnyen összekeverhetőek egymással.

De lépjünk tovább hamar a kormány ama feladataihoz, melyeket a nem-anarchisták szerint már valóban csak és kizárólag egy kormány láthat el: a társadalom külső és belső védelméhez – más szóval a hadviseléshez, a rendfenntartáshoz és az igazságszolgáltatáshoz.

Egy kormányok nélküli világban, ahol mindenki egyként részesülhet a közös javakból, pillanatok alatt elpárolognak a különböző népek közti ellentétek, és egyszerűen nem lesz többé sem indok, sem szükség semmiféle hadakozásra.

De tegyük fel, hogy a még fel nem szabadult országok kormányai megpróbálják újból szolgasorba taszítani a magukat már felszabadított népeket. Szükségük lesz-e ez esetben az utóbbiaknak bármiféle kormányra önmaguk megvédéséhez? A hadviseléshez egyrészt megfelelő földrajzi és technikai felkészültségű emberek, másrészt pedig harcra kész tömegek kellenek. Egy kormány semmivel sem tudja fokozni sem az előbbiek felkészültségét, sem pedig az utóbbiak bátorságát és elszántságát. A történelem hűen tanúsítja, hogy a saját országának megvédése iránt valóban a szíve mélyéig elkötelezett nép legyőzhetetlen: Olaszországban mindenki tudja, hogyan dőltek le a trónok és olvadtak el a sorkatonák reguláris hadtestei az önkéntes alakulatok (egy anarchista formáció) előtt.

No és mi a helyzet a “rendfenntartással”? Az “igazságszolgáltatással”? Sokan azt hiszik, hogy zsandárok, rendőrök és bírák nélkül mindenki szabadon gyilkolhatna, erőszakolhatna és kínozhatna másokat; hogy elveik nevében az anarchisták ezt a mások életét és szabadságát megerőszakoló és romba döntő torz szabadságot akarják megvalósítani. Meg vannak győződve róla, hogy amint felszámoltuk a kormányokat és a magántulajdont, derűsen engednénk azok újbóli visszaállítását, tiszteletben tartva azoknak a “szabadságát”, akik szükségét érzik a kormányok és a birtokosok létének és tevékenykedésének. Ez valóban egy igen torz kifacsarása az eszméinknek – de persze valóban egyszerűbb egy vállrándítással elintézni azokat, semmint venni a fáradságot az észérvekkel alátámasztott megvitatásukra.

Nem azt az abszolút, elvont és metafizikai igazságot akarjuk mi megvalósítani a magunk és mások számára egyaránt, ami a gyakorlatban végül mindig a gyengék elnyomásába torkollik, hanem azt az igazi és megvalósítható szabadságot, amit az érdekek tudatos közössége és az önkéntes szolidaritás fémjelez. Meg vagyunk győződve róla, hogy egy harmonikus, kormánytól és magántulajdontól mentes társadalomban “mindenki azt akarja, ami a kötelessége”; ezért valljuk a “Tégy, amit akarsz” elvét, és sűrítjük, úgymond, ebbe az egész programunkat. Ha nem lenne az a mellébeszélés, amivel a valódi társadalmi forradalmat igyekeznek megakadályozni, még akár azt is kijelenthetnénk, hogy az Anarchia a szocializmus szinonímája.

Forrás: Anarchy.NET

A lap szövege Creative Commons Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 3.0 licenc alatt áll, felhasználni csak forrásmegjelöléssel, és ide mutató linkkel szabad.