Elsevier – avagy a közvetítők nélküli tudomány és a kiadók halála

Szerző: Amir Taaki (genjix)

Négy hónappal ezelőtt szerettem volna elolvasni egy tudományos dolgozatot Ada Lovelace-ről. Nem-akadémikusként azonban azzal kellett szembesülnöm, hogy ezt az írás kizárólag fizetőfalakkal elbarikádozott oldalakról érhető el, 60$-os vagy még drágább díjak ellenében. És ez messze nem is az első vagy az egyetlen ilyen alkalom volt; gyakran előfordul, hogy szeretnék beleolvasni orvosi vagy épp fizikai szaklapokba, de ezt mégsem tehetem meg, mivel elzárják előlem ezt a tudást.

Tim Gowers, egy kiváló matematikus még januárban írt egy igen frusztrált hangvételű blogposztot egy különösen utálatos tudományos kiadóról, az Elsevierről. Kijelentette, hogy soha többé nem hajlandó semmilyen formában – még bottal sem – érintkezni velük, és alaposan kiteregette a szennyesüket:

* Az átlagot messze meghaladó, pofátlanul magas árak.
* Tisztességtelen kiadói gyakorlat: az újságaikat csak kötegelve árusítják, arra kényszerítve így az egyetemi könyvtárakat, hogy az általuk valóban megszerezni kívánt kiadvány mellett olyan másikakat is megvegyenek, amelyekre pedig egyáltalán nincs szükségük.
* Kegyetlen és kíméletlen leszámolás mindazokkal, akik megpróbálnak szembeszegülni velük. Ők a kiadói világ Microsoftja.
* Támogatják a tudományos eredményekhez való nyílt hozzáférést ellehetetleníteni hivatott Research Works Actet, valamint erőteljesen lobbiztak a PIPA és a SOPA érdekében is.

Tim Gowers kifejti egyebek mellett azt is, hogy eleinte jelentős nyomás nehezedett rá a közössége felől, amiért erkölcsi ítéletére hivatkozva megtagadta a kollégái munkásságának további felülvizsgálatát és bírálatát. Ezért is tett nyilvános állásfoglalást a blogposztjában, amelyre aztán már bármikor hivatkozhatott.

Ennek nyomán, a hasonlóan nyilvános állásfoglalás lehetőségének más tudósok számára is könnyen és gyorsan való biztosítása érdekében (hogy nekik is legyen hivatkozási alapjuk, és senki ne állíthassa róluk azt, hogy egyszerűen csak ki akarnak bújni a kötelességük alól) rövidesen létre is hozták a The Cost of Knowledge weboldalt is annak érdekében, hogy összegyűjthessék az Elsevier ellen tiltakozó tudósokat; mára már 9.000-nél is több aláírás jött össze – az Elsevier pedig veszettül kapkodva gyártja egymás után a nyílt leveleket, és kétségbeesésükben már a Research Works Actnek is hátat fordítottak. Nem is csoda: Tim Gowers-nek köszönhetően ez a kártékony élősködő-szervezet óriási nyomás alá került és nagyon rossz sajtót kapott.

A jelenlegi tudományos publikációs modell használhatatlanná vált, állítják a nyílt hozzáférésű publikálás (open access publishing) hívei. Meglátásuk szerint az adófizetők pénzéből finanszírozott tudományos kutatások valamennyi eredményének teljes egészében nyilvánosnak, szabadon és ingyenesen hozzáférhetőnek kell lennie.
– Guardian

Gyakran látok nyilvános vitákat a társadalom számára kiemelten fontos témákról – én azonban mégis csak másodkézből származó forrásokból, így például a különböző hírorgánumok tudósításaiból tájékozódhatok; azt pedig, hogy ezek mennyire precízek, tényszerűek és megbízhatóak, jól tudjuk a Bitcoinnal kapcsolatos tapasztalataink révén. A tényleges tudományos tartalmakat továbbra is fizetőfalak mögött, képletes páncélszekrényekben rejtegetik. Maguk a tudósok ezzel a tényállással általában nem szembesülnek, mivel az egyetemeik nyelik le ezeket a költségeket. Így tehát ez a rendszer két csoportra osztja az embereket: azokra, akik hozzáférhetnek a tudományos forrásmunkákhoz és azokra, akik nem. Koszos, bunkó plebejusnak érzem magam.

Egy egyetemi kapcsolatom révén végül sikerült megszereznem azt az Ada-dolgozatot, de rengeteg időt és energiát kellett elfecsérelnem erre, amit egyébként fordíthattam volna jóval produktívabb és gazdaságilag is hasznosabb tevékenységekre, mint a tudás titoknokaival való iszapbirkózásra.

Egy sor fontos kérdésben kell fontos döntéseket hoznunk: klímaváltozás, energiatermelés, klónozás, őssejt-technológia, GM-ételek – megfelelő tájékozottság nélkül azonban nem hozhatunk megfelelő döntéseket. A megfelelő tájékozottság előfeltétele pedig az e területek mindegyikével kapcsolatos tudományos eredményekhez való korlátlan hozáférés lehetősége.
– Stephan Curry, az Imperial College London strukturális biológusa

Tudósok írják a dolgozatokat, tudósok bírálják, minősítik és válogatják össze a publikálandó műveket; a kiadó egyáltalán semmit nem csinál azon túl, hogy ad egy rangos nevet az egészhez – és végül mégis tőlük kell újra meg is venniük a tudósoknak a saját munkájuk eredményeit.

Az Egyesült Királyság kormánya 2,2 milliárd dollárnak megfelelő fontot oszt szét évente az egyetemei között, amelynek egytizede (220 millió dollár) a kiadókhoz áramlik. Így, hogy az elsődleges feladatkörüket az adófizetők pénzéből finanszírozzák, nem is csoda, hogy a recesszió ellenére is 35%-os vagy még nagyobb növekedést tudnak felmutatni. Nyilvánvaló tehát, hogy ennek az iparnak a működése nem hatékony, és megérett az idő a változásra. A három legnagyobb kiadó, az Elsevier, a Springer és a Wiley együttesen a tudományos folyóiratokban publikált összes cikk 42%-át mondhatják a magukénak, a világ összesen mintegy 20.000 tudományos folyóiratával együtt. Monopol-eljárásokkal ugráltatnak rangos tudományos intézményeket, nem ritkán akár 30.000$-t is felszámítva egyetlen folyóirat-előfizetésért, összesen pedig akár több, mint egymillió dollárt is kisajtolva az egyes egyetemekből.

Miközben olvasod a következő bekezdéseket, gondolj a Bitcoinra, a Wikipédiára, a BitTorrentre és más olyan rendszerekre, amelyek ezekhez hasonlóan eltávolítják a közvetítőket az egykor még katedrális-jellegű intézményekből vagy nagy szervezetekből.

Ebben az egész helyzetben tehát az az igazán különleges, hogy az ezen a rendszeren belül dolgozó emberek ébredtek rá arra, hogy ezek az állami pénzen működő nagy szervezetek nem mások, mint puszta élősködők, akik százmillió dollárokat számítanak fel egy olyan szolgáltatásért, aminek egyébként vagy teljesen ingyenesnek, vagy nagyon-nagyon olcsónak kellene lennie.

Régebben az akadémiai kiadók még valóban elősegítették a kutatási eredmények terjesztését. Mára azoban, az internet kiteljesedésével már épp ellenkezőleg, a tudás terjesztésének gátjaivá és kifejezetten kártékonnyá váltak.

A tudományos eredmények csak akkor válhatnak igazán hasznossá, ha a lehető legszélesebb körben hozzáférhetőek. Egyre több a bizonyíték arra, hogy a nyílt hozzáférésű modellre való átállással nem csak maga a tudományos folyamat juthatna jelentős előnyökhöz, de a gazdaság is igen sokat profitálhatna belőle.
– David Prosser, a Research Libraries UK ügyvezető igazgatója

Az adatbányászat egy olyan számítástechnikai eljárás, melynek keretében óriási adatbázisokat fésül át egy számítógép annak érdekében, hogy különböző összefüggéseket és kapcsolatokat fedezhessen fel a vizsgált adathalmazban. Ilyen eljárással lehet például gyakori összefüggéseket találni a különböző gyógyszerek és a mellékhatásaik vagy épp egyes gének és egyes betegségek előfordulási gyakorisága között. Röviden, minden tudományág rengeteget profitálhat belőle. Ember soha nem tudná elvégezni ezt a feladatot olyan gyorsan, precízen és alaposan, mint egy számítógép, és nagy valószínűséggel észre sem venné a legtöbb összefüggést.

A számítástechnika tudományos célú felhasználását promotáló JISCM kormányzati szervezet idén márciusban kiadott jelentése szerint ha a tudósok produktivitása csak 2%-kal is növekedne azáltal, ha alkalmazhatnák az adatbányászat módszerét a tudományos folyóiratok anyagain is, úgy az mintegy 123-157 millió fonttal tenné értékesebbé a munkaidejüket évente. Ehhez azonban értelemszerűen nyílt hozzáférésre lenne szükség a folyóiratok anyagához, mivel a jelenlegi szerzői jogi törvények illegálisnak minősítik ezt az eljárást.

A tudományos eredmények zártsága miatt világszerte rengeteg azonos célú kutatás folyik párhuzamosan, ami gazdasági szinten is óriási pazarlást jelent. A szabályozó szervekkel karöltve kártékonykodó banki iparhoz hasonlóan az akadémiai publikálás is a maga ördögi körének a rabja: mivel a kormányok leginkább rang és ismertség alapján támogatják a kutatókat, és mivel rang és ismertség leginkább a kiadók és a folyóirataik függvénye, ezért a kutatók továbbra is kénytelenek ezekben publikálni, tovább támogatva így azoknak az élősködő üzletmodelljét, az államilag támogatott kutatási intézmények pedig így továbbra is kénytelenek megvásárolni ezeket a folyóiratokat.

Szerencsére azoban látszanak már jelei a változásnak is. Ott van például az ArXiv.org, ahol bárki ingyen közzéteheti a kutatási eredményeit. Nagyon jó anyagok vannak itt, frissek, érdekesek, tényszerűek, olvasmányosak.

Itt jelentette meg például Grigorij Perelman is a Poincaré-sejtés jó egy évszázados, 1904-ben felvetett problémájára kidolgozott megoldását. Egyes matematikusok – igen szánalmas módon – természetesen nem nézték jó szemmel, hogy nem a hagyományos csatornákon keresztül tette közzé a megoldását. Mivel pedig ez a hét pénzjutalmas millenniumi probléma egyike volt, ezért egymillió dollár járt a megoldásáért – amit azonban Perelman – mondhatni a matematika Satoshijaként – visszautasított, a különböző rangos intézmények és szervezek kitüntetéseivel együtt, arra hivatkozva, hogy nem akar állattá válni egy állatkertben, hogy mindenki őt bámulja. Azóta teljes egészében vissza is vonult a matematika világából.

Nem mondhatnám, hogy dühös vagyok. Másoknak még rosszabb. Vannak persze többé-kevésbé tisztességes matematikusok is, de szinte mindegyikük konformista. És bár ők maguk is csak többé-kevésbé tisztességesek, mégsem tolerálják azokat, akik nem teljesen tisztességesek.
– Grigorij Perelman

Azért tartottam említésre érdemesnek ezt a témát, mert jól szemlélteti a különböző területeken jelenleg is zajló hasonló fejleményeket, amelyek mind arra utalnak, hogy valami meglehetősen új dolognak, egy egészen különleges korszaknak a küszöbén állunk. Azt akarom, hogy az emberek felismerjék, hogy a Bitcoin nem csak egy apró, magányos sziget, hanem egy nagyobb egész, az innováció óriási tengerének része: hasonló folyamatok zajlanak a neten a szoftverek, a kultúra, a tudomány, a város- és a vidékfejlesztés területén is, amelyek így vagy úgy, de mind összefüggenek egymással. Jelentős hányadukat a nyílt forráskódú kultúra ihlette, míg mások teljesen egyéni – bár párhuzamos -, a modern technológia vagy gondolatvilág által ihletett vívmányok.

1980-ban az amerikaiak kevesebb, mint 2%-a volt tagja valamilyen szervezetnek; 2008-ra ez az arány már 15%-ra nőtt. A felmérések szerint pedig az általános trendek egyre inkább az egyre erőteljesebb szekuláris-racionális értékek és a fokozottabb önkifejezés irányába mutatnak.

Forrás: Bitcoin Media

A lap szövege Creative Commons Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 3.0 licenc alatt áll, felhasználni csak forrásmegjelöléssel, és ide mutató linkkel szabad.