Bitcoin és mikrotranzakciók

Szerző: Vitalik Buterin

Az internet alapjaiban változtatta meg a médiakereskedelem világát. Azelőtt, ha valaki szeretett volna hozzájutni egy albumhoz vagy egy filmhez, az egyetlen érdemi lehetősége az volt, hogy elment a boltba és megvette. Amióta azonban megjelent a kalózkodás olcsóbb, és, ami még ennél is fontosabb, jóval kényelmesebb alternatívája, a hagyományos szemléletű vállalatoknak igencsak meg kell küzdeniük a fennmaradásért ebben az új környezetben. Miért fizetne bárki is 10$-t egy albumért, kérdezik, ha könnyen letöltheti ingyen is? Miből lesz bevételük az előadóknak? Egyesek hosszú éveken át próbálták életben tartani a régi módit, egyre zsarnokibb jogvédelmi törvényekkel támadva a kalózkodást – mások azonban alkalmazkodtak. Az Apple iTunes boltja évi kétmilliárd dolláros árbevétellel büszkélkedhet, a Humble Indie Bundle néven kiadott játékcsomag pedig kétmillió dollárt hozott az alkotóinak úgy, hogy azok teljesen az érdeklődőkre bízták annak eldöntését, hogy mennyit fizetnek a csomagért – ha akarnak fizetni egyáltalán. Látható tehát, hogy a Homo economicus-ról alkotott leegyszerűsítő felfogással ellentétben az emberek akkor is hajlandóak fizetni a tartalmakért, ha erre egyáltalán semmi nem kényszeríti őket. Ha pedig még alaposabban szemügyre vesszük a helyzetet, még átfogóbban értelmezve a “racionális önérdek” fogalmát, úgy újabb érdekességekre is fény derül, jelesül társadalmi és érzelmi megfontolásokra. Így például arra, hogy az előadók önkéntes támogatása lehet teljesen racionális, és arra is, hogy annál többen hajlandóak fizetni, minél könnyebbé teszik a dolgukat. Jelen témánk veleje tehát maga a kényelem, avagy a régi mondás, miszerint az idő pénz.

Ezek az új üzleti modellek általában mikrotranzakciókra épülnek: ahelyett, hogy a vásárló fizetne 10$-t egy komplett albumért vagy 60$-t egy teljes játékért, inkább fizet 99 centet egy zeneszámért vagy egy alkalmazásért, vagy épp 1,50$-t egy tévésorozat egy részéért. Nagy előnye ennek egyebek mellett az is, hogy demokratizálja a piacot; az új, egyéni és/vagy független fejlesztőknek ugyanis nem feltétlenül állnak rendelkezésükre a szükséges erőforrások egy olyan játék vagy film elkészítéséhez, amiért joggal elkérhetnének 60$-t, de egy 2,50$-os terméket már minden további nélkül össze tudnak hozni ők is. De jól járnak vele azok is, akik a kereslet oldalán állnak, mivel az alacsonyabb árak megnyitják a piacot a tizenévesek előtt, akiknek általában rengeteg szabadidejük van ugyan, viszont nem engedhetik meg maguknak a drága fővonalbeli termékeket. Ezt a modellt azonban egyelőre igen nehéz átültetni a gyakorlatba. Ahogy arra a Wired egyik cikke is rámutat, “ha ingyen adsz közre valamit, úgy az pillanatok alatt elterjed, de ha már csak egyetlen árva centet is fel mersz számítani érte, akkor már foggal-körömmel kell megküzdened minden egyes vásárlóért.” Ennek azonban nem az az oka, hogy minden internetező egy önző dög, aki 99 centet sem hajlandó rászánni valamire, ami tetszik neki, hanem az, hogy jelenleg maga a fizetés módja túl kényelmetlen, komplikált, lassú és nehézkes.

Ez a probléma gyakorlati és lélektani jellegű is egyben. Gyakorlati szempontból a kényelmetlenség a legnagyobb baj. Jelenleg a neten keresztüli fizetéshez valamiféle eszköz kell, így például hitel- vagy bankkártya, vagy épp a PayPal. Ezeknek azonban több hibája is van. Egyrészt maga a fizetés is jelentős erőfeszítést igényel; a kártya előkeresése és a szám bepötyögése vagy épp már a PayPalbe való puszta belépés szükségessége is elég lehet egy potenciális vásárló elriasztásához. Pénzt elfogadni pedig még nehezebb ezekkel a rendszerekkel, mivel ehhez már kereskedő-számla kell, aminek a beállítása még pepecselősebb. Profiknak persze, akik eleve a netes gazdaságból élnek, ez mit sem számít, de az alkalmi hobbikíváncsiskodók elé már annál jelentősebb akadályként tornyosul ez az eljárás. Végül említésre érdemes még az a tény is, hogy egyeseket ezek a rendszerek eleve kizárnak. Ha például egy harmadik világbeli országban élsz, ahol a PayPal csak a pénzküldés lehetőségét ajánlja fel, már meg vagy lőve. Ha tizenéves vagy, akkor pedig a banki és állami szabályok és rendeletek miatt nem vehetsz részt a kereskedelemben sem vevőként, sem eladóként.

Pszichológiai szempontból a pénzt övező társadalmi stigma nehezíti tovább a helyzetet. Ha lenyírod a füvet a szomszéd kertjében, az baráti gesztusnak számít – ha viszont adsz valakinek 20$-t, az a legjobb esetben is furcsán veszi ki magát, legrosszabb esetben pedig egyenesen azt hiszik, hogy meg akarod vásárolni a szeretetüket. A csere, a kölcsönösség eszménye mélyen gyökerezik a társadalmunkban (gondoljunk csak a “tartozom neki egy szívességgel” / “jövök neki eggyel” fogalmára), tehát a közvetlen, informális netes gazdaság iránti igény nyilvánvalóan adott, ám a benne rejlő potenciált elnyomja a pénz stigmája: ha pénz is képbe kerül, az valamilyen mértékben máris formalizálja a dolgokat. Bármi, amit pénzért csinálnak, az máris “munkává” degradálódik, ennek az összes kellemetlen konnotációjával együtt.

Egyes mikrotranzakció-alapú üzletmodelleknek azért csak sikerült áttörniük ezeket a gátakat – így például az Apple iTunes és App Store boltjainak, valamint a vetélytársaiknak. Ezekben a boltokban a vásárlók (és a fejlesztők is) egy külön, kizárólag a boltban használatos számlával rendelkeznek, amit a megszokott módon (pl. utalással) tölthetnek fel pénzzel, de ha ez már megtörtént, úgy onnantól kezdve a feltöltött pénzből a boltban már csak egyetlen kattintás műve a vásárlás. A pénz pedig akkor kerül ténylegesen átutalásra a rendszeren belül, amikor a fejlesztő lehívja azt a saját számlájára. Bár az ilyen rendszerek valóban nagyban leegyszerűsítik a vásárlás menetét, a pénzbevitel és a kereskedő-számla felállításának nehézségeit ezek sem orvosolják. Másik nagy hátrányuk továbbá az is, hogy központosítottak lévén egyrészt nem univerzálisak, így mindegyikük csak egy igen korlátozott termékpalettát kínál az érdeklődőknek, másrészt pedig minden tevékenység a központi hatóság figyelő tekintete előtt zajlik, akik sok esetben önkényes és nyilvánosságra sem hozott szabályok alapján – vagy akár csak puszta szeszélyből – engednek át bizonyos termékeket és utasítanak el másokat, miközben akár 30%-os “adót” is kivethetnek az eladásokra.

A Bitcoin ennél jóval barátságosabb alternatívát kínál. Bitcoinnal bárkinek küldhet az ember akár csak töredékcentnyi összegeket is, minimális vagy nulla tranzakciós költséggel, így akár a bankok is szinte teljesen kiiktathatóak az egyenletből. A bitcoin-küldés fél percbe sem telik – még akkor sem, ha a címzett a világ másik oldalán él, teljesen más állami és gazdasági fennhatóság alatt. Ennek köszönhetően a bitcoin jóval közvetlenebb és informálisabb is a hagyományos pénzeknél, és ez is jelenti az igazi varázsát: a bitcoinnal a pénzkeresés már nem degradálódik “munkává”. hanem megmarad egyszerű, informális tevékenységnek, amiből akár gyerekek is kivehetik a részüket. Nem is csoda tehát, hogy már eddig is számos mikrotranzakcióra épülő oldal és szolgáltatás fonódott a bitcoin köré:

* Egyre több az olyan MMORPG, amelyek ingyen kínálják magát az alapjátékot, és csak bizonyos dolgokért számítanak fel valamennyi pénzt a játékon belül – a bitcoin pedig tökéletesen illik ehhez az üzletmodellhez, mivel ugyanúgy tud kezelni többdolláros utalásokat, ahogy néhány centeseket is, megnyitva így a játékosok előtt azt a lehetőséget, hogy pontosan megválaszthassák, mely fizetős tartalmakat szeretnék használni, és hogy ennek megfelelően valóban csak azokért is fizessenek ahelyett, hogy mindent meg kellene venniük egyben egy nagyobb összegért. Ez egy afféle szabadpiacot hoz létre a játékon belül – ezáltal pedig a fejlesztők is sokkal pontosabban láthatják, hogy mi érdekli a legjobban a játékosokat, és jobban összpontosíthatnak a legkívánatosabb funkciók és lehetőségek fejlesztésére. Nem is meglepő tehát az sem, hogy egyre több játék veszi át ezt a modellt (így például a Mining Things).
* A witcoin “egy mikrofizetés-alapú közösségi tartalomszolgáltató oldal”, ahol a felhasználók posztolhatnak és felpontozhatják mások posztjait. A puszta olvasáson kívül minden más (posztolás, szerkesztés, felpontozás) egy nagyon minimális összegbe kerül – az így befolyó pénzt pedig szétosztják a posztolók között. Ha tehát az ember valami valóban érdekeset tesz közzé, ami sokaknak tetszik, akkor máris számíthat valamennyi bitcoin-bevételre. A witcoin igazi zsenialitása pedig éppen abban rejlik, hogy míg olvasni bárki olvashatja a fórumot ingyen is, addig a tényleges részvételhez és az oldal közösségi jellegének kiélvezéséhez egy egészen kicsit már meg kell nyitnia az embernek a bitcoin-tárcáját.
* A Bitcoin piac-fórumain bárki könnyen találhat embereket kisebb feladatok elvégzésére bitcoin-fizetségért cserébe; ezáltal az időben gazdag, de pénzben annál szegényebb tizenéves korosztály is szert tehet némi pénzre, az épp fordított helyzetben lévő, dolgozó felnőttek pedig egy kicsivel több szabadidőhöz juthatnak. A legnagyobb potenciál egyértelműen az egydolláros értékhetár alatti, egyszeri feladatokban rejlik, így például az olyan kérdezz-felelek szolgáltatásokban, mint a Bit QnA (bár ez egyaránt foglalkozik olcsó és drága kérdésekkel is).

A Bitcoin gazdaságának bővülésével egyre több ilyen szolgáltatás megjelenésére számíthatunk, valamint a már meglévők közönségének gyarapodására. Rengeteg a lehetőség az ilyen piacokban; most csupán egyetlen kurta, kutató pillantást vetettünk a Bitcoin mikrotranzakciós gazdaságának egy szűk szegletére.

Forrás: Bitcoin Weekly

A lap szövege Creative Commons Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 3.0 licenc alatt áll, felhasználni csak forrásmegjelöléssel, és ide mutató linkkel szabad.