Beszélgetés David Wolmannel a készpénzmentes jövőnkről

Szerző: Mat Honan

A készpénz elavult. Több ezer éve, egyszerű elismervényként kezdte a pályafutását, amit az ember gabonára vagy aranyra válthatott be. Ma pedig már alig több egy elvont fogalomnál, melynek az értékét nem árucikkek, hanem sokkal inkább a változó szemlélet, hozzáállás és viszonyulás határozza meg.

És mégis mindmáig cserélgetjük egymás között ezeket a fecniket és váltjuk be őket árukra és szolgáltatásokra ugyanúgy, ahogyan tették azt már az ókori sumérok és kínaiak is. David Wolman szerint pedig legfőbb ideje már véget vetni ennek. Legújabb könyvében, a The End of Money-ban (= A pénz alkonya) a már jelenleg is épülő, készpénz utáni korszakot veszi szemügyre, sürgetve is egyben annak az eljövetelét.

Gizmodo: Tudod, mennyire rajongok a dollárért. Miért vagyok ettől bolond, és milyen károkat okoz a készpénz?

David Wolman: Makroszinten egyszerűen csak nagyon, nagyon költséges mulatság. A készpénz a bűn pénze. Még ha van is némi anti-Robin Hood-íze ennek a gondolkodásmódnak – főleg, ha az adócsalás kerül szóba -, én mégis azt mondom, hogy van miért elgondolkodni a készpénz szerepéről például a mexikói Juarezben jelenleg is, vagy épp az emberkereskedelem, vagy az USA-ban 2009 és 2010 során végrehajtott összesen mintegy 10.000 bankrablás esetében.

Nem csak arról van itt szó, hogy az én adódollárjaimból fizetik a bankrablókra vadászó rendfenntartókat és a különböző intézmények védelmét, de az említett bűnök elkövetői utáni hajszának és a bebörtönzésüknek is megvannak a maga költségei. Valós tényező persze a pénzügyi bűnözés is, és igen, ennek az oroszlánrészét már vitathatatlanul elektronikus úton intézik. Ezt azonban elég nagy melléfogás lenne érvként felhozni a készpénz védelmében; ez olyan lenne, mintha azt mondanánk, hogy hát ha már ezzel is csalnak, meg azzal is, akkor akár meg is tarthatjuk mindkettőt.

Érdekesség, hogy a kormány profitál a globális pénz”kibocsátás”ból. Ahogy azonban arra a könyvben is kitértem, érdemes megnézni ennek a könyvelési oldalát is, amint erre egy londoni digitális pénz-szakértő is felhívta a figyelmemet. Mert egy dolog az, hogy a Kincstár évente mintegy 20 milliárd dollárt termel pusztán azért, mert mindenki szereti eldugni Benjamin Franklint a széfjébe meg a párnája alá. Ugyanekkor azonban az FBI meg szintén dollárt használó terroristákra vadászik, akik készpénzen, névtelenül vásárolnak alapanyagokat házi készítésű bombákhoz vagy más, még veszélyesebb dolgokat, a Kábítószer-ellenes Hivatal pedig országszerte hadakozik a készpénzes drogterjesztők ellen. Erről is van mit beszélni, azt hiszem.

Pedig minden technológia folyamatosan a digitalizálódás felé terel minket az élet minden frontján, de a készpénz mégis zavartalanul ballagott mellettünk mindvégig. Van ugyan ezer más fizetési eszközünk, hitelkártyáink, meg minden egyebünk, de közben mindig ott van az a csendes, kimondatlan alapfeltevés, hogy bármi is történjék, a készpénz mindig itt lesz, és mindig az is lesz a király. Ezt a vélekedést is meg akartam már piszkálni egy kicsit.

Gizmodo: Említetted a Kincstár bevételeit – viszont engem az is meglepett, hogy milyen hajmeresztő költségei vannak a pénzkészletünk fenntartásának. Hogyan csökkenthetnénk a kiadásokat a pénz teljes digitalizálásával?

DW: Drámaian! Drasztikusan. Ezért is mondtam szeretetteljesen, hogy valahogy a hátsódba kerülhetett a fejed, és jó lenne, ha kivennéd onnan [ezzel az előző, dollárpárti posztomra utal – most pedig együtt nevetünk a tudatlanságomon]. Hogy is mondtad…? “Hé, ezek az új bankók már akár 40 hónapig is bírják!” Mondod ezt te, a technikai szaki. Akinek a legjobban kellene tudnia, hogy az atomok és az elektronok még ennél is sokkal tovább bírják. Persze tagadhatatlan, hogy elég mélyen gyökerezik bennünk a készpénz imádata; a FED számos felmérést is készített erről, amelyek szerint szinte mindenki azt hiszi, hogy a készpénz olcsó, gyors és biztonságos, holott valójában se nem olcsó, se nem gyors és nem is biztonságos!

Gyorsnak tűnhet, persze. Ha mondjuk jövök neked tíz dollárral az ebédért most, hogy itt ülünk az asztalnál, és átadok neked egy tízdollárost, akkor az tényleg gyors. Ha viszont egy kicsit jobban kibontjuk ezt, akkor máris láthatjuk, hogy ehhez előbb valakiknek hozzáférhetővé kell tenniük azt a tízdollárost abból a bankautomatából, amelyikből felvettem, biztosítaniuk kell azt az épületet, amelyiken elhelyezték a bankautomatát, és gondoskodniuk kell róla, hogy a pénz végül vissza is találjon egy olyan helyre, ahol ellenőrzik, hogy nem romlott-e meg túlságosan az állaga és nem kell-e már kivonni a forgalomból. Egymást követik tehát ezek a koncentrikus körök, és mindegyiknek egyre nagyobbak a költségei. Elosztás, bevizsgálás, biztosítás, újravizsgálás, szálazás, újrakiadás – nyolc évvel később pedig mondjuk úgy döntünk, hogy biztonságosabbá kell tenni a készpénzt, így tehát újratervezzük, újranyomtatjuk, újra kibocsátjuk, újra bevizsgáljuk és újra kiszállítjuk az egészet a belga készpénzszállító kamionjainkban. Ez így egyike azoknak a dolgoknak, ami itt van a szemünk előtt, épp hogy csak ki nem szúrja, és mégsem vesszük észre. Ezek azok a dolgok, amikről szeretek írni – ezért is vágtam bele ebbe a projektbe.

Indiában például premier plánban láthatja az ember, milyen pusztító hatása lehet a készpénznek, ha csak azt kénytelen használni az ember és nem állnak a rendelkezésére alternatívák. Nem lévén sem fejlesztő, sem gazdasági szakember, ezek az elképzelések teljesen idegenek voltak számomra. A szegénységről leginkább olyasmik jutnak eszembe, mint éhínség és egészségügyi ellátás. És mégis, rengeteg fejlesztő dolgozik jelenleg is azon, hogy milyen pénzügyi szolgáltatásokkal lehetne segíteni a szegényeken… például mobilpénzzel és mobilbankolással. Az ilyen technológiák aztán még inkább a perifériára szorítják a készpénzt, és a formális gazdaságba vonzzák az embereket.

Ez maga a bankolás, a maga unalmas, régimódi, közszolgálati értelmében: egy biztos hely, ahol az ember tárolhatja a vagyonát, és amire biztonságban építheti az életét. Akiknek van bankjuk, azok, azt hiszem, soha nem is gondolnak bele igazán abba, hogy az mekkora biztonságot is nyújt nekik. Mert az valami olyasmi, ami egyszerűen csak úgy ott van, és amibe csak akkor gondolunk bele jobban, ha például valaki felkér egy olyan bizarr kísérletre, hogy mondjuk próbáljunk egy teljesen éven át csak készpénzzel boldogulni.

Gizmodo: Ha már India és mobilfizetés – van ugye az anekdota az emberről, aki lebonyolít egy készpénzes tranzakciót, majd az utca túloldalán már mobilon fizeti be a pénzt. Ebben látod tehát a tranzakciók jövőjét, a mobilos vagy SMS-es megoldásokban?

DW: Leginkább a mobilpénz és az NFC-jellegű technológiák ötvözetében, és persze olyasmikben, amiket ma még igazán el sem tudunk képzelni. Ez pedig izgalmas. Nem szeretném valamiféle futuristának bélyegezni magam, de a mobilpénz elég sanszos tippnek tűnik. 2014-re 1,1 ezermilliárd dollár összértékű mobilos-NFC-s tranzakcióforgalmat várnak, ami pedig nem csekélység. Már az olyan alacsony összegű tranzakciók esetében is egyre kevésbé szükséges a készpénz, amelyekkel egyébként rendszeresen előhozakodunk, például egy Snickers vagy egy csomag rágó vásárlása esetén. Amelyekhez mindig hozzácsapják a gúnyos “Na és ezt hogy oldja meg, Mr. Antikészpénz?” kérdést is. Amint ezt is meg tudja már oldani a mobilom és a pénztárgép(-jellegű eszköz) a másik oldalon, máris egyszerűen csak rányomok az “Elküldés”-re, és ennyi volt az egész.

Az okostelefonok ára folyamatosan csökken, és így az egyre vékonyabb pénzűek is hozzájuk juthatnak. Az a bizonyos indiai illető egy közönséges Nokiát használt, és mivel SMS útján kommunikált a bankjával, ezért ennél többre nem is volt szüksége. Nem hiszem, hogy csak a 300$-os és afölötti szupermobilok kiváltsága lenne az alacsony összegű tranzakciók NFC útján való lebonyolítása.

Gizmodo: Kitérsz az alternatív pénzekre is. Jómagam különösen lenyűgözőnek találtam például a kWh-kkal való fizetés ötletét. Be tudnád mutatni a Kilowatt Cardot az olvasóinknak?

DW: Persze, bár ez elég trükkös. Ezt egy virginiai pilóta, vegyész és vállalkozó srác találta fel. Egyike azoknak, akiket mindenképp meg akartam szólaltatni ebben a könyvben; nem feltétlenül maguk a Kilowatt Cardok miatt, hanem már csak azért is, mert imádom azt, amikor az emberek jobban szemügyre veszik a jelenlegi pénzrendszerünket, majd azt mondják, hogy “Hú, ez aztán bizarr! Ennél talán még én is jobbat tudnék összehozni.”

A Kilowatt Cardok alapegysége az egy égő felkapcsolásához szükséges árammennyiség, az alapelgondolás pedig az, hogy legyen már végre valódi értéken alapuló pénzünk. Most is itt van előttem egy ilyen kártya, felolvasom, mi áll rajta. Ez egy 10 kilowattos “Electricity Gift Card” (= áram-ajándékkártya), amely 10 kWh-nyi áramnak megfelelő összeget fizet be bármely lakossági villanyszámlára, ha beváltják a kilowattcards.com-on, és nincs lejárati ideje. Csak egy azonosító kód van rajta, amit meg kell adnom a weboldalon, ha fel akarom használni; így biztosítja a rendszer azt, hogy egy kártyát tényleg csak egyszer lehessen felhasználni.

Nem akarok most védőbeszédet tartani a srác mellett, de tényleg megfogott ez a provokatív ötlet, hogy adjunk újra valódi értéket a pénznek. Mármint olyan valódi értéket, ami tényleg érték, mint például az étel…

…és nem pedig mint az arany, aminek szintén megvan ugyan a maga rajongótábora, de a valóság akkor is az, hogy az aranynak sincs valódi értéke. Az egyszerűen csak egy nehézfém, ami már olyan régóta töltötte be a “valódi pénz” szerepét, hogy az emberek már teljesen elhitték róla, hogy tényleg értékes. Miközben az igazi értéket az étel, az áram, a takarók és más ilyesmik jelentik.

Persze le kell még küzdenie jó pár nehézséget, így például azt, hogy az áram ára mindenhol más és más, és ez elég nagy gondot okoz. Az azonban így is meglep, hogy nem találkozzunk gyakrabban ezzel a hozzáállással. Pedig egyesek már a tiszta víz pénzként való használatáról, vagy legalábbis annak a beárazásáról beszélnek. Tényleg érdekes lesz majd a helyzet, mire mindketten megöregszünk. Lehet, akkor már tényleg ezen alapdolgok valamelyikét használjuk majd pénzegységként?

Gizmodo: Említést teszel a könyvedben a Bitcoinról is, amit kétségkívül egy rémálom lehetett feldolgoznod, tekintve, hogy milyen sokat fejlődött az elmúlt év során, amikor épp írtad a könyved. De kitérsz még a többi alternatív digitális pénzre, így például a Facebook kreditjeire is. Az hamar kiderült a Facebook tőzsdére meneteléből, hogy jóval több pénzt kell termelniük az egyes felhasználóik után, és lehet, hogy ezt épp a kreditekkel tudják majd megoldani. A könyvben pedig azt sugallod, hogy idővel akár már nagyjából bármiért is fizethetünk Facebook-kreditekkel.

DW: Ez a jó az alternatív pénzekben, hát nem? Amíg nem taposnak a kormány tyúkszemére hamisítás címén, addig teljesen legitimek és legálisak. A kérdés csak az, hogy elég széles körben elfogadottak-e. Ez pedig egy igazi tyúk vagy tojás probléma, hogy hogyan vegyük rá az embereket, hogy bízzanak meg az újdonságban, és fogadják el azt minél többen.

A Facebooknak azonban megvan az a nagy előnye, hogy már most is rengeteg felhasználója van. Amíg tehát a Kilowatt Card vagy az Ithaca Hours feltalálójának úgy kell összevadásznia az embereket az új pénzhez, addig a Facebooknak már… mennyi is…? 800 millió, egymilliárd…? felhasználója van. Ez pedig, úgy hiszem, elég vaskos táptalajt biztosít egy új pénz meggyökeresedéséhez és széleskörű elterjedéséhez.

Egyes más alternatív pénzeket alig lehet beváltani bármire is. Mondjuk 25 univerzális béke-kártyát és masszázsért és grafikus tervezésért. És nagyjából ennyi is. Szóval ha mondjuk a kötelező biztosítást vagy bármi egyebet akarsz kifizetni, akkor marad megint a dollár. No és talán ezen változtathatnak majd a Facebook-kreditek és más hasonlók. Valamilyen szinten már most is láthatunk erre utaló jeleket; egyesek például a légitársaságok kedvezménypontjaival fizetnek valós dolgokért is – például egy hotelszoba-foglalásért vagy más ilyesmikért.

És ha már témánál vagyunk: miközben a Bitcoinnak jártam utána, újra belefutottam Izlandba is. A bankrendszerük összeomlása után mindenki a koronától való mihamarabbi szabadulásról beszélt – majd nem sokkal később jött az euróválság, és akkor már mindenki annak örült, hogy nincs eurójuk. Szerkesztői szemszögből ez persze kellemetlen, mert így pillanatok alatt elavul majd a könyvem, de makroszinten mégis örülök ennek, mert arra emlékeztet, hogy akárhogy is ingadoznak a pénzpiacok, a legtöbben mégis a dollárt látják az egyetlen “igazi”, viszonylag stabil pénznek, annak ellenére is, hogy annak már 40 éve nincs egyáltalán semmi köze az aranyhoz (részben pedig már 90 éve).

A tavalyi euróválság pedig arra is rávilágított, hogy milyen sok is az ismeretlen tényező a pénzegységek, a valós érték, az államilag kibocsátott és az alternatív pénzek körül. Ez már csak azért is volt különösen tanulságos számomra, mivel ugye soha nem tanultam közgazdaságot és egyszerűen azt hittem, hogy ez az egész rendszer adott, stabil, kikezdhetetlen és így is működik – holott valójában messze nem ez a helyzet. Csak ilyennek érezzük akkor, amikor még épp tűrhetően muzsikál. Nem tudom, sikerült-e ezt most érthetően megfogalmaznom.

Gizmodo: Nagyon is! Nagyon szépen köszönjük a beszélgetést, David, érezd fantasztikusan jól magad a szabadságodon!

David Wolman, a Wired magazin időszakos szerkesztőjének legújabb könyve, a The End of Money: Counterfeiters, Preachers, Techies, Dreamers – and the Coming Cashless Society (= A pénz alkonya: hamisítók, prédikátorok, technikai szakik, álmodozók – és a közelgő készpénzmentes társadalom) február 14-én jön ki. Fantasztikus olvasmány.

Forrás: Gizmodo

A lap szövege Creative Commons Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 3.0 licenc alatt áll, felhasználni csak forrásmegjelöléssel, és ide mutató linkkel szabad.