A szocializmus második válsága

Szerző: Detlev Schlichter

Marco L. (Wikimedia) grafikája

A mostaninál nagyobb válságot az 1930-as évek óta nem látott a világ – vagy talán soha. A Bank of England első embere nemrég jelentette be egyre szkeptikusabb és apatikusabb közönségének, hogy még több pénzt fognak nyomtatni, hogy aztán abból még több állampapírt vásárolhassanak. Kétlem, hogy akár ennek a beharangozásával, akár a tényleges megcselekvésével érdemben hozzájárult volna a közbizalom helyreállításához. A válságot pedig végképp nem fogják leküzdeni ezzel.

Miféle válság is ez egyáltalán?

Pénzügyi, az egyszer biztos; a gyökerei mélyre nyúlnak a pénz, a hitel, az adósság és a bankok világába. És azt hiszem a kiterjedtségét illetően valóban nem tévedett a bankvezér; ez bizony valóban A Válság, csupa nagybetűvel. Mindenki egyetért abban is, hogy ez nem csak egy újabb gazdasági ciklus, amin csak úgy túl lehet gördülni – a kérdés csak az, hogy akkor viszont pontosan micsoda? Milyen szövegkörnyezetben definiálhatnánk megfelelően ezt a válságot, hogyan foghatnánk fel a legjobban? Talán valahogy úgy, hogy ez a válság nem ciklikus, hanem a rendszerből fakadó: az intézmények és a politika válsága. Az egész pénzügyi berendezkedésünk válsága.

2007-ben, amikor kipattant a válság, majd 2008-ban, amikor felerősödött, még gyakran bélyegezték “a kapitalizmus válságának”, azonban ezt a kifejezést egy ideje már nem nagyon hallani. Néha persze még mindig elhangzik, sajnálatos módon még akár közgazdászok szájából is, de minél tovább tart a válság, annál inkább kerül reflektorfénybe a pénz, mint olyan, és a bankok; annál inkább döbben rá a széles nyilvánosság is, hogy a jelenlegi pénzügyi berendezkedésünket bizony egyáltalán nem a piac “láthatatlan keze”, hanem az állam regulázó keze határozza meg.

Az egyre újabb, értelemszerűen rendre az adófizetők kárára végrehajtott bank-“újratőkésítések” is egyre erősebben verik a fejébe mindenkinek, hogy a bankok fölötte állnak a hétköznapi, esendő kapitalista vállalkozásoknak. Amikor pedig sokadszorra is újabb hitelekből finanszírozott kormányzati költekezéssel vagy újabb pénznyomtatással (és ezáltal újabb hitelfelvételre csábítással) próbálják megmenteni az adósságtól sújtott gazdaságunkat , a közönség egyre inkább elgondolkodhat rajta, hogy a döntéshozók vajon nem vesztek-e el teljesen az erdőben, és hogy nem kell-e jobban félnünk a “gazdaságélénkítésektől”, mint az ellenőrizetlen piactól.

Miért is vagyunk bajban?

Azokat a bankokat nevezzük “alultőkésítettnek”, amelyek túl sok kölcsönt adtak ki. De hogyan adhattak ki túl sok kölcsönt – immár nem csak évek, de egyenesen évtizedek óta, folyamatosan – még ebben a minden korábbit felülmúló, történelmi válságban is világszerte mindenfelé, ha egyszer mindannyian a pénznyomtatás monopóliumával (és ezáltal korlátlan banki tartalékokkal) rendelkező állami jegybank felügyelete alatt állnak, amely mesterségesen alacsonyan tartja a kamatlábakat, ellenőrizve így a kölcsönnyújtási feltételeket? Nem lenne helyesebb piaci válság helyett állami válságnak nevezni ezt?

Richard Nixon - Fehér Ház Fotóhivatal

Jusson eszünkbe: nem a piac döntött úgy, hogy át kell állni a politikamentes, rugalmatlan és kemény árupénzről az állami felügyelet alatt álló, korlátlan mennyiségben nyomtatható papírpénzre, hanem a politika. Ezt az átállást pedig Richard Nixon teljesítette be az aranyablak bezárásával 1971-ben. A jelenlegi pénzügyi rendszerünket nem a piac emberi szereplőinek spontán együttműködése, hanem a politika és a népszerű makroökonómia tervezte meg és alakította ki – időközben azonban mindkettőről kiderült, hogy önérdek-vezérelt és hibás. Az abszolút rugalmas papírpénzre való átállás az államot és pártfogoltjait, a bankokat is kiszabadította a rugalmatlan árupénz aranybéklyóiból. Az aranyfedezet kényszerzubbonya nélkül pedig az állam korlátlan hatalomra tett szert a pénznyomda felett, így elkezdhette “szabályozni” a gazdaságot, megmenteni a bankokat, elkerülni vagy lerövidíteni a recessziókat és önkényesen meghatározni a kölcsönnyújtási feltételeket – természetesen a lehető legelőnyösebben a maga számára.

Most pedig azt láthatjuk, hova vezetett az állami pénzfelügyelet 40 éve.

Ez a válság elkerülhetetlen következménye annak a hiedelemnek, miszerint a pénznyomtatás, a mesterségesen enyhén tartott kölcsönnyújtási feltételek és a folyamatos bankhitelteremtés jobban ösztönzi az alacsony kamatlábakat, a befektetéseket és a prosperitást, mint a megtakarítás és az igazi tőkefelhalmozás kipróbált, jól bevált, időtálló és valóban kapitalista útja.

Egyértelműen megállapítható tehát, hogy ez nem a kapitalizmus válsága. Drága barátom, Brian Micklethwait sokkal jobb kifejezést alkotott rá: ez a szocializmus második válsága. A szemünk előtt haldoklik a papírpénz rendszere – 40 évvel azután, hogy elvágták a globális pénzrendszert az aranyhoz kapcsoló utolsó szálat is, ellenőrizetlen állami monopóliummá degradálva a pénzt világszerte mindenütt. Most a saját kárunkon tanuljuk meg, hogy az államnak és a bankoknak bizony mégis szükségük van kényszerzubbonyra, mert anélkül mindnyájunkat magukkal rántanak a feledésbe.

Miért is szocialista ez a rendszer?

A pénzrendszert kétféleképpen lehet megszervezni: vagy a piac választja meg magának a pénzét, vagy az állam.

A szabadpiac, a kapitalizmus pénze mindig is a politika hatáskörén kívül eső árupénz volt. Ha szabadon választhattak, a kereskedők kivétel nélkül minden alkalommal viszonylag korlátozott mértékben rendelkezésre álló árukat választottak pénzeszközeiknek. Szinte minden kultúra és civilizáció szinte minden társadalma eljutott előbb-utóbb a nemesfém-pénzekhez.

Az árupénz politikamentes. Senki nem szaporíthatja fel önkényesen, hogy aztán a saját zsebeit tömködje vagy a gazdaságot manipulálja vele. Az emberi együttműködés nem áll meg az államhatároknál, és az árupénz mindig át is lépte az ilyen határokat. Függetlenül attól, hogy éppen melyik uralkodónak a képét verték rá, egy aranypénz az esetek nagy részében bármely adott államhatár bármely oldalán ugyanolyan értékes volt.

FreeDigitalPhotos.net

Ezzel szemben a semmiféle áruhoz nem kötődő papírpénz-rendszerek mindig a politika szülöttei. Az ilyen rendszerekben lényegében ingyen és így gyakorlatilag korlátlanul is “nyomtatható” a pénz – de nem mindenki által, lévén ez kizárólag az állam és a hozzá tartozó jegybank privilégiuma. Ebben a rendszerben abszolút rugalmas a pénz – és szervesen össze is fonódik a politikával. Emellett a papírpénz világában az ember kénytelen pénzt váltani az országhatárok átlépésekor. Mindaz, amit ma az éjjel-nappal szüntelenül pezsgő valutapiac több ezermilliárd dolláros, a hozzá nem értő megfigyelőt könnyen megtévesztő és ámulatba ejtő szédítő forgalmának, magának a globális kapitalizmus megtestesítőjének látunk, valójában nem több, mint a piac kétségbeesett kísérlete arra, hogy a lehető legjobban kezelje a pénzügyi nacionalizmus és monetáris szegregáció kétségbeejtően gyenge hatásfokát. Ez van akkor, ha minden ország saját politikai felügyelete alatt álló, saját papírpénzt akar.

Egy ilyen rendszernek pedig egyáltalán semmi köze nincs a kapitalizmushoz.

Az abszolút rugalmas papírpénz e szép új rendszerében a pénzügyeinket nem a szabad piac, hanem az állam, a politikusok és a jegybankárok felügyeletére bízzuk. Az ilyen rendszert pedig szocializmusnak nevezik, nem kapitalizmusnak. És ez a rendszer megbukott.

Kik a haszonélvezők?

Ennek a rendszernek évtizedeken át az állam, a bankok és a pénzügyi ipar szélesebb köre voltak a haszonélvezői, és jól meg is híztak rajta. Jól jártak vele továbbá azok is, akiknek az eszközei így vagy úgy, de bejátszottak az egyenlegmanipulálásba: ingatlanok, törzsalaptőke-portfóliók, vállalati részvényopciók. A költségeket pedig szétterítették nagyjából mindenki máson az infláció és az alkalmi, az adófizetők pénzéből finanszírozott mentőövek útján. Ez volt a gazdagok szocializmusa.

A szocializmus első válságához – a szovjet felügyeletű tervgazdaság 1989-es összeomlásához – hasonlóan az államilag vezérelt pénzügy válsága is el fog vezetni annak a jelenlegi vezetőinek a bukásához. És szintén ahhoz hasonlóan, a saját párttitkár elvtársaink ennek ellenére továbbra is azt hajtogatják nekünk, hogy kitartás, elvtársak, még egy kis deficit-költekezéssel és csalafinta pénznyomtatással rövidesen újra felzárkóztathatjuk a traktortermelésünket a tervben előirányzott számokhoz.

Mi több, ahogy az összeomló szocialista államnak is megvoltak a végsőkig hűséges, igaz hívői, úgy megvannak az állami papírpénz-bürokráciának is. Ilyen például Adam Posen, a Bank of England mennyiségi lazítás-bajnoka, aki továbbra is elszántan őrzi a pénznyomtatás iránti gyermeki optimizmusát és a pénznyomda hatalmába vetett rendíthetetlen hitét. Ha 200 milliárd frissen nyomott, az apparatcsik elvtársak által a bankok és a kormány pénzszekrényeiben gondosan elhelyezett angol font nem oldotta meg a problémát, akkor még 75 milliárd már biztosan megoldja majd. De egyébként is, miért állnánk meg itt? Még 175, 275 vagy 375 milliárd angol font, és máris lesz újra mindenkinek jól fizető állása az egész Egyesült Királyságban. Posent és a hozzá hasonlókat a tervgazdaságban nem maga a terv zavarja, hanem csak az, ha nem elég ambiciózus a terv.

Ezzel szemben Mervin King már sokkal inkább emlékeztet egy Gorbacsov-féle személyiségre: ő sem igazán hitetlen ugyan, de ahhoz már éppen elég értelmes és szkeptikus, hogy ne legyen végletekig elkötelezett párttag. Tavaly szeptemberben készült is vele egy igazán nagyszerű interjú, ami azonban nem kapott túl nagy figyelmet pénzpiaci körökben – feltehetőleg azért, mert nem a mai monetáris politika, hanem a régi kínai papírpénz-rendszer kapcsán szólaltatta meg a BBC egy történelmi dokumentumfilmje keretében. Érdemes megnézni. 11:58-nál teszik fel neki a következő kérdést: eleve bukásra van ítélve tehát minden papírpénzrendszer? Amire pedig ő azt feleli, hogy nem, úgy gondolja, nem mindegyik (bár tény, hogy valóban megbukott mindegyik), de azt elismeri, hogy a közelmúltbeli válság lényegesen óvatosabbá tette ebben a kérdésben. Mintha még nem dőlt volna el teljesen az a kérdés, hogy fenn lehet-e tartani egyáltalán hosszú távon a papírpénz-rendszert. Úgy gondolom, egy jegybankártól már ez is egy egészen döbbenetes kijelentés.

Már kapható!

Legújabb könyvemben, a Paper Money Collapse – The Folly of Elastic Money and the Coming Monetary Breakdownban (= Papírpénz-összeomlás – A rugalmas pénz csapdája és a közelgő pénzügyi összeomlás; John Wiley & Sons, 2011) szemléltetem – reményeim szerint meggyőzően -, hogy miért is maradnak alul mindig a rugalmas pénzrendszerek a rugalmatlanokkal szemben; hogy miért is nem stabilizálhatóak soha, hogy miért bomlasztják szükségszerűen a piacot, hogy miért vezetnek idővel az aránytévesztések és egyensúlyvesztések vészes felhalmozódásához – és hogy miért is végződnek mindig katasztrofális gazdasági káoszban és pusztulásban. A papírpénz rendszere nem egyszerűen csak elmarad az optimálistól, hanem egyenesen fenntarthatatlan.

Ez a válság tehát egyszerűen az állami papírpénz-rendszer legújabb inkarnációjának a haláltusája. A szocializmus első válságához hasonlóan ez a válság is nagyon sokak életére ki fog hatni, jelentős felfordulást fog okozni, és sok hatalmasságot is fog megfosztani a hatalmától, előjogaitól és eddig élvezett pozíciójától. Ezzel együtt azonban, szintén a szocializmus első válságához hasonlóan, esélyt ad a felszabadulásra is.

A különbség csupán annyi, hogy ezúttal nincs sem lebontásra váró berlini fal, sem pedig lyukas kerítés a magyar határvidék egy saras szegletében, amin át lehetne bújni. A mai pénzügyi szocializmus globális, így az összeomlása is globális lesz.

A legtöbb vesztenivalója értelemszerűen az államnak van, amely szó szerint mindent elveszíthet – és ennek megfelelően, szokásához híven, nem is fogja egykönnyen megadni magát. Ki tudja? Talán államosítják a bankokat, tőkefelügyeletet vezetnek be, lefoglalják a magántulajdonú aranykészleteket vagy keményen megadóztatják azokat, betiltják a Bitcoint és az utolsó fillérig állampapírokra költik a nyugdíjalapokat.

Ebben az esetben egyesek azt is mondhatnák, hogy ez nem is 1989 nyara, hanem 1968 tavasza. A végkimenetelen persze ez sem változtatna, csak az idővonalon. Véleményem szerint azonban már így is régen elkéstünk; közelebb járunk a szocializmus második összeomlásához, mint azt a legtöbben gondolnák.

A papírpénzeink pedig addig is vígan értéktelenednek tovább.

Forrás: Paper Money Collapse

A lap szövege Creative Commons Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 3.0 licenc alatt áll, felhasználni csak forrásmegjelöléssel, és ide mutató linkkel szabad.