A bankok halála és a pénz jövője

Szerző: Detlev Schlichter

A bankok valahol a dinoszauruszok és a vámpírok között helyezkednek el. Az például már az első, felületes pillantásra is azonnal megállapítható róluk, hogy egyáltalán nem nevezhetőek kapitalista üzleteknek: jelenlegi formájukban alig is van bármi közük a szabadpiachoz egyáltalán, és tényleges helyük sincs abban. Leginkább úgy lehetne fogalmazni, hogy folyamatosan ingadoznak két különböző állapot között:

Az egyik pillanatban állami protektorátusként működnek, kétségbeesetten kapaszkodva az állami pénznyomdába vagy az adófizetők pénzének elapadhatatlannak tetsző bőségszarujába, mivel e támogatás híján állítólag a teljes pénzügyi összeomlás rettegett társadalmi kataklizmájával és annak a következményeivel kellene szembenéznünk.

A másik pillanatban pedig az állami politika kényelmes eszközei, amelyeknek elég csak kellő mértékben feltölteni a tartalékait és alacsony kamatlábakkal ösztönözni még több olcsó hitel kiadására és ezáltal egy újabb mesterséges növekedéslöket előidézésre.

A bankok tehát vagy a hagyományos pénzrendszerek állandó haszonélvezői, vagy pedig a makroökonómia központi tervezőinek kézreálló eszközei. Azonban egyik változatnak sincs egyáltalán semmi köze ahhoz, ahogyan egy kapitalista üzletnek kellene kinéznie.

Nemes egyszerűséggel szólva, a jegybankok és a jelenlegi pénzrendszer nem más, mint a kapitalizmus szégyenfoltja, és amíg végleg meg nem szabadulunk tőlük, addig a kapitalizmus sem fog simán működni. Úgy vélem, a kapitalizmus egyébként is ebbe az irányba törekszik. A jelenlegi rendszer “megreformálásával” próbálkozni merő idő- és energiapocsékolás. Libertariánusoknak pedig főleg, mivel könnyen megfertőzheti őket a rendszert a velejéig átható etatizmus. Nem megreformálni kell tehát ezt a katyvaszt, hanem teljes egészében lecserélni valami jobbra: egy piacalapú pénzrendszerrel.

Hogy a jelenlegi rendszer pontosan hogyan és mikor dobja majd be a törülközőt, azt egyelőre senki nem tudja megmondani, de azt gyanítom, hogy elég közel járhatunk már a végéhez. Elvégre immár a világ minden jelentősebb jegybankja nullás vagy nulla-közeli kamatlábakra lőtte be magát, és már a saját mérlegükkel igyekeznek megakadályozni az ezer sebből vérző rendszerük további rogyadozását vagy teljes összeomlását. És ha azt hiszed, hogy ez csak egy ideiglenes helyzet, és hogy minden szépen rendeződik majd magától, amint a gazdaság újra “megerősödik”, akkor valószínű, hogy vagy valamiféle bivalyerős gyógyszereket szedsz, vagy pedig túl sokat hallgattad a mainstream közgazdászok magyarázkodásait, akik többségükben vígan játsszák a jelenlegi rendszer hű és elkötelezett apologétáinak a szerepét.

Én a magam részéről még mindig elég valószínűnek tartom, hogy előbb vagy utóbb bele fogunk futni abba a bizonyos elkerülhetetlen pofonba, ami hanyattvágja az egész rendszert. Ekkor fognak a jegybankárok rádöbbenni – a lehető legfájdalmasabb módon – arra, hogy bár pénzből annyit nyomtathatnak, amennyit nem szégyellnek, a közönségnek ebbe az effektív játékpénzbe vetett bizalma azonban már messze nem ilyen végtelen, sőt. Az egész rendszer el fogja emészteni magát valamiféle hiperinflációs tűzgolyóban, ahogyan történt ez már korábban is – nem egyszer, se kétszer – a korlátlanul nyomtatható pénzrendszereknél és azokkal kapcsolatos machinációknál; ennek pedig mindig az lett a vége, hogy a közönség már azelőtt visszatért az árupénzekhez, mielőtt teljesen elvesztette volna a rendszerbe vetett hitét. Márpedig jelenleg lényegében egyáltalán semmi esély nem látszik az aranyfedezethez való teljes, önkéntes és hivatalos visszatérésre. Jelen esszének azonban nem is ez a témája.

A pénz jövője

Gyakran teszik fel nekem azt a kérdést, hogy mi lesz a jelenlegi rendszer összeomlása után? Mehetünk vissza a cserekereskedelemhez? Nem. Teljesen nyilvánvaló, hogy egy modern kapitalista gazdaságnak természetesen szüksége van egy hatékony, működőképes pénzrendszerre. Én abban bízom, hogy a jelenlegi rendszer hamvaiból egy új, állami helyett teljes egészében magánszervezésű – a szabadpiac minden erényét és eszményét meggyalázó és sárba tipró, szentségtelen bank-állam-összefonódás fertőjétől mentes – pénzrendszer emelkedik majd elő.

Hogy ez pontosan hogyan is fog kinézni, azt most még senki meg nem tudja mondani, elvégre ennek épp az a lényege, hogy teljes egészében a piac formálja meg, annak az igényei szerint jöjjön létre, alakuljon ki és induljon be; az emberi leleményt e téren se nagyon korlátozza igazából semmi. Elképzeléseink azonban természetesen már most is lehetnek egy ilyen rendszer lehetőségeiről, és érdemes is elgondolkodnunk rajta és nekilátnunk a tervezésnek már most, mialatt a régi rendszer az utolsókat rúgja a haláltusájában.

Egy magán-aranyfedezet…

A politikai befolyás alá nem eső, szabadpiaci pénzrendszerek általában egy korlátozott és relatíve rugalmatlan mennyiségben rendelkezésre álló árucikkre épülnek. Erősen valószínűtlen, hogy egy teljesen szabad piac valaha is jogot adna bármilyen magánentitásnak arra, hogy nyakló nélkül és tetszés szerint állíthasson elő és bocsáthasson ki annyi (papír- vagy elektronikus) pénzt, amennyit csak akar. Ebből a szempontból a jelenlegi rendszer merőben szokatlan és nyilvánvalóan nem a szabadpiac szülötte. És nem is fenntartható.

Kézenfekvő, mi több, magától értetődő választásnak tűnik az ezüst és az arany, elvégre évezredeken át működtek megbízható pénzként. Éppenséggel elképzelhetünk egy olyan modern rendszert is, amelynek arany- és ezüsttárolást vállaló, nagy valószínűséggel számos különböző helyen (Zürich, London, Hong Kong, Vancouver, stb.) működő magánvállalatok alkotják a magját.

Erre a biztonságban őrzött monetáris fém-alapra épülhet föl aztán egy, a legmodernebb információs és fizetési technológiákat használó pénzrendszer, amelyben könnyen, gyorsan, olcsón és biztonságosan ruházhatjuk át egymásra ennek az alappénz egy adott hányadának a tulajdonjogát. Lehetnek tehát továbbra is hitelkártyák, átutalások, netes és mobilfizetések, csak épp Szövetségi Nyíltpiaci Bizottsági (FOMC) ülések, a kancellárral levelező angol bankvezér és monetáris politika nélkül.

No de ezek az arany- és ezüsttároló vállalatok végső soron nem csak újabb bankok lennének? – Nos, de, valóban válhatnának bankokká. Ami azt illeti, a jelenlegi bankrendszerünk is ilyennek indult. A kettő között azonban elég komoly különbségek vannak, amelyekre még vissza fogunk térni. Akárhogy is azonban, lényeg, hogy ez mindenképp egy nemzetközi, apolitikus magánpénz lenne. Vagyis valódi, ízig-vérig kapitalista pénz.

…vagy Bitcoin

Szintén jó megoldást jelenthet a virtuális magánpénz, így például a Bitcoin is, az internet anyagtalan, szoftveres pénze.

A bitcoint felfoghatjuk kriptográfiai árucikként. Az egyes bitcoinokat egy “bányászat”-nak nevezett folyamat során hozzák létre, tekintélyes mennyiségű számítókapacitás felhasználásával. A rendszer magját alkotó komplex algoritmus annál nehezebbé (és ezáltal annál költségesebbé is) teszi az újabb bitcoinok előállítását, minél több van már a rendszerben – összesen 21 milliónál több pedig soha nem lehet több belőlük. Ezt a felső határt is az előbb említett alapalgoritmus határozza meg, és ezen semmilyen módon nem lehet változtatni.

A bitcoin-kibocsátás tehát teljes egészében magánjellegű, azonban egyáltalán nem ingyenes és a legkevésbé sem folytatható a végtelenségig. A legtöbben persze éppúgy nem fognak soha bitcoint “bányászni”, ahogyan az aranyfedezetes időkben sem bányászott az emberek legnagyobb része soha aranyat. A túlnyomó többség egyszerűen kereskedelem, áruk és szolgáltatások cseréje útján jut bitcoinokhoz, amelyeket aztán maga is felhasznál a különböző saját tranzakcióihoz.

A bitcoin kemény pénz. Rugalmatlan és nincs semmilyen központi kibocsátó hatóság sem, amely a hatalmában tartaná, és a háttérből rángatná a zsinórjait. Nemzetközi és ízig-vérig kapitalista “pénz” – már amennyiben a közönség hajlandó valóban pénzként is használni.

Természetesen kérdések hosszú sora is körüllengi a bitcoint, amelyeket esélyem sem lenne mind lefedni jelen esszé keretei között. Kérdések a biztonságosságáról, az algoritmus esetleges támadhatóságáról és ezáltal a bitcoinok hamisításáról, a bitcoinokat táruló virtuális tárcák védelméről, és így tovább. E kérdésekre csak az IT- és kriptográfia-szakértők adhatnak hiteles és megalapozott válasozkat, jómagam pedig egyik sem vagyok – én pusztán koncepcionálisan közelítem meg a kérdést. Nem elemezni akarom a Bitcoint, mint olyat, hanem a következményeit boncolgatni ennek a virtuális árucikk-pénznek, amelyet a magam részéről elméletben tökéletesen működőképesnek és abszolút hatékonynak tartok, és – pusztán jelen gondolatmenet kedvéért – feltételezem, hogy a Bitcoin már valóban egy alkalmazható megoldás. Hogy aztán ez valóban meg is felel-e már most a valóságnak, azt egyelőre meg nem tudnám mondani. Ezt – megint csak – a piacnak kell eldöntenie.

Van azonban egy közgazdászoknak szóló kérdés is: valóban széles körben elfogadottá válhat-e a bitcoin, mint pénz? Nem mondana ez ellent Mises regressziós elméletének, mely szerint pénz nem jöhet létre a semmiből, rögtön kész csereeszközként, hanem csak és kizárólag valamilyen célra már előzőleg is használt árucikkből fejlődhet tovább ill. léphet elő pénzzé?

Én erre azt mondom, gondoljunk csak a bankjegyekre, amelyek pedig bizonyíthatóan nem árucikként, hanem már rögtön és eleve fizetőeszközként kezdték a pályafutásokat: pl. egy adott mennyiségű valós pénzre, aranyra vagy ezüstre (akkoriban) vonatkozó követelésként. A bankjegyeket eleinte kényelmi egyszerűsítésként használták, mivel így könnyebb volt átruházni egymásra egy adott mennyiségű arany vagy ezüst tulajdonjogát, mint maguknak a szóban forgó nemesfémeknek a tényleges szállításával, tárolásával és őrzésével. Ahogy aztán a bankjegyek egyre jobban elterjedtek és egyre elfogadottabbá váltak a kereskedelem eszközeként, úgy lehetett aztán szép lassan teljesen el is bontani alóluk az aranyfedezet állványzatát – a bankjegyek pedig továbbra is vígan keringhettek valódi pénzként, mivel a saját jogukon is váltak pénzzé.

Gondolhatunk tehát a Bitcoinra is ugyanígy: egy fizetési technológiaként, ami eleinte csak egy olcsó és kényelmes módot kínál arra, hogy adott mennyiségű állami papírpénzre szóló követelést ruházzunk át egymásra (a bitcoin különböző váltókon cserélhető be hagyományos papírpénzre). Mivel azonban bitcoin csak korlátozott mennyiségben áll rendelkezésre, az állami papírpénzből pedig egyre többet nyomtatnak, ezért a bitcoin árfolyama elkerülhetetlenül emelkedni fog. És szintén el fog jönni az a nap is, amikor már magát a bitcoint is használhatjuk a kereskedelemben valós pénzként.

Egy kemény, nemzetközi és apolitikus pénzrendszer – legyen az bár a Bitcoin vagy egy magán-aranyfedezetű megoldás, valóban kapitalista pénz lenne, és valóban lehetőséget biztosítani a vállalatok és a magánszemélyek közti szabad és önkéntes tranzakciók lebonyolítására országhatárokon belül és azokon átívelően is egyaránt. Egy ilyen rendszer kellően stabil és politikailag manipulálhatatlan lehetne. Számtalan előnyt kínálna a felhasználói számára, és kevés teret hagyna a mai bankoknak – ami szintén jól mutatja, hogy mennyire a jelenlegi állami pénzrendszer (és annak a következetlenségeinek) a torzszülött kreatúráivá korcsosultak már a bankok.

A pénzteremtésen nyerészkedő bankok

A részleges tartalékra épülő bankrendszer (RTB) annyit tesz, hogy a bankok veszik a hozzájuk megőrzésre és a bármikori folyósíthatóság biztosítására befizetett pénzt (amely után még egy kis kamatot is kell fizetniük a befizetőnek), majd illikvid és rizikós (és ebből következően magas kamatú, a banknak igen jövedelmező) hiteleket finanszíroznak belőlük. A bankok ily módon folyamatosan bővítik a gazdaságban forgó pénz mennyiségét és – természetesen rendkívüli nyereséggel – teremtenek pénzt a semmiből.

Sok mainstream közgazdász parttalanul lelkesedik ezért a folyamatért, mivel a több pénz ls a több hitel úgymond “élénkíti” a növekedést. Valójában azonban ez a folyamat nem csak az egyes bankok számára kockázatos, de az egész gazdaságot is destabilizálja, elkerülhetetlen robbanó-összeomló ciklusokat idézve elő egymás után. Erre a tényre nagyon jól rámutatott már a 19. században a brit Currency School, a 20. században Mises és Hayek az osztrák iskola képviselőiként, valamint jómagam is részletesen körüljártam a témát a Paper Money Collapse – The Folly of Elastic Money and the Coming Monetary Breakdownban (= Papírpénz-összeomlás – A rugalmas pénz csapdája és a közelgő pénzügyi összeomlás) c. könyvemben.

Megjegyzendő ezen a ponton, hogy semmi nem gátolná meg a bankokat abban, hogy egy magán-aranyfedezetű rendszer keretein belül, vagy akár a bitcoinra építve is gyakorolhassák továbbra is az RTB-praktikáikat. Mivel azonban ebben az esetben nem tartana alájuk védőhálót semmilyen jegybank, amelyre bizton számíthatnak, hogy a legmélyebb gödörből is kihúzza őket, ezért csak igen erősen korlátozottak lennének a lehetőségeik e téren, mivel túlságosan is kockázatos lenne számukra a tartalékaik nagyarányú csökkentése, mivel így leginkább csak saját magukat veszélyeztetnék és tennék ki a fizetésképtelenség rémének.

Többen felvetik nekem időnként, hogy túlságosan is kritikus vagyok az állammal és a jegybankokkal szemben, és hogy sokkal inkább a “kapzsi” “magánbankokat” kellene ostoroznom, mivel végső soron mégiscsak ők azok, akik a tényleges RTB-tevékenységet végzik és orrba-szájba varázsolják elő a pénzt a semmiből. Nos, ezt nem is tagadom egy pillanatig sem. Vegyük észre azonban emellett azt is, hogy erre csak azért van lehetőségük egyáltalán ilyen zabolátlanul, mivel a jegybankok mindig ott állnak mögöttük a védőhálóval, és mindig készen állnak rá, hogy kimentsék őket a bajból, és aktívan támogatják is ezt a tevékenységüket.

Annál is inkább, mivel a mai jegybankok korlátlan, teljhatalommal bírnak a banki pénztartalékok felett. Egy keménypénz-rendszerben (arany vagy bitcoin – tehát korlátozott összmennyiségű) a bankok még akkor sem jutnának előrébb, ha összefognának és létrehoznának maguknak egy saját jegybankot, mivel még az sem tudna még több aranyat vagy bitcoint előteremteni a semmiből, és így továbbra sem tudná korlátlanul támogatni, védeni és kimenteni a bankokat.

A Bitcoin gazdaságában ráadásul különösen nehéz lenne kialakítani egy RTB-rendszert, mivel ott még csak fizikai holmik tárolására és őrzésére sincs szükség, és így nem is kell semmit “lefordítani” a rendszer nyelvére és attól elkülönítve kezelni (lásd pl. az arany -> bankjegy -> digitális egyenleg sort; a Bitcoin már önmagában maga a digitális egyenleg) a kényelmesebb használhatóság és a nagyobb távolságok gyors és hatékony leküzdése érdekében.

A bitcoin-tulajdonosok éppen olyan könnyen kezelhetik a bitcoinjaikat, ahogyan az emailjeiket; maguk kezelhetik, tárolhatják és felügyelhetik a bitcoinjaikat. A bitcoin pedig már alapállásban, önmagában is használható bármilyen tranzakcióhoz bárhol a világban az interneten keresztül. Egyáltalán nincs szüksége bankok közvetítésére. A bitcoin-felhasználó közvetlenül kezelheti a pénzét és bárhonnan hozzáférhet ahhoz, akár az okostelefonjáról is.

Az RTB csak azért burjánozhatott el ennyire mára, mert fizikai arannyal és fizikai bankjegyekkel egyaránt nehéz biztonságosan és megbízhatóan tranzaktálni nagy távolságokon keresztül. Ez komoly motivációt jelentett a fizikai pénz bankokban való elhelyezésére – amelyek pedig aztán meg is tették azt “tartaléknak”, amelyre támaszkodva újabb pénzügyi eszközöket hozhattak létre.

A valódi megtakarítások befektetésének fontosságát magam sem vitatom egy pillanatig sem, azonban az RTB esetében szó sincs semmi ilyesmiről. Az RTB nem más, mint pénz- és hitelteremtés a semmiből, bármiféle valós, önkéntes megtakarítási fedezet nélkül. RTB-re nem csak hogy nincs szükség egyáltalán, de a puszta létezése és működése önmagában destabilizálja az egész gazdaságot. Már aranyfedezet mellett is üzleti ciklusokat gerjesztett, a korlátlan papírpénz és a jegybankok világában pedig felkavarta magát a szuperciklust, amelynek épp most élhetjük át az egyre fájdalmasabb végjátékát.

Tisztelettel,

Detlev Schlichter.

Detlev S. Schlichter (Hampstead, UK) író és osztrák iskolás, diplomás közgazdász, közel 20 éves tapasztalattal a nemzetközi pénzügyek terén; dolgozott a Merrill Lynch-nél és a JP Morgannél is; A JP Morgan Investmentnél rögzített jövedelmű portfoliókat kezelt. 1996-ban Londonba költözött, hogy az ottani globális kötvényvállalatnál dolgozhasson. Karrierje során a világ minden táján élő ügyfelek különböző pénzügyi kötvényeinek milliárdjait kezelte és felügyelte.

Forrás: Whiskey and Gunpowder

A lap szövege Creative Commons Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 3.0 licenc alatt áll, felhasználni csak forrásmegjelöléssel, és ide mutató linkkel szabad.