Alternatív elosztott pénzmodellek elméletben és gyakorlatban

Szerző: Vitalik Buterin

A bitcoin gazdasági modellje deflációs, mert bár a pénzkészlet jelenleg gyorsan gyarapodik, a gyarapodás üteme 2013-ban le fog lassulni, majd minden ezt követő négy évben további 50%-kal lassul, míg végül valamivel 21 millió alatt nem tetőzik a rendelkezésre álló bitcoin-készlet valamikor 2140 környékén. Ez az egyik legfőbb különbség a bitcoin és a hagyományos pénzek között, melyekből a rendelkezésre álló mennyiséget tetszés szerint manipulálhatja az ebben illetékes jegybank. Persze mind az inflációnak, mind pedig a deflációnak megvannak a maga elkötelezett hívei, és nem is ritkák a heves viták a két oldal között (ebben a kérdésben Theodore Minick is letette már a maga garasát); itt is, ott is megvannak az érvek és a félelmek is: az egyik oldalnál a hiperinfláció a mumus, míg a másiknál a deflációs spirál. Függetlenül azonban azzól, hogy kinek van igaza, a folytonos viták nyomán felmerült több alternatív, ellenőrzött mértékben bővülő (tehát inflálódó) pénzkészlet-modell is.

Ilyen alternatív, inflációs rendszert kétféleképpen lehet megvalósítani: rögzített, valamint valamilyen külső tényezőhöz igazított ütemű bővüléssel. A rögzített ütemet exponenciálisnak veszem, mivel egyéb esetben a lineáris bővülés előbb-utóbb éppúgy leállna, ahogy a bitcoin készletének jelenlegi bővülése is – ami pedig rövid távon inflációt, hosszú távon pedig tetőzést eredményezne. A rögzített ütemű bővülés esetében a legfőbb kérdést a bővülés ütemének beállítása jelenti; ennél ugyanis két eset lehetséges:

1.) A rögzített ütemű bővülés lassabb lesz a gazdaság fejlődésének üteménél; ez lényegében egy “defláció light” modell.

2.) A rögzített ütemű bővülés gyorsabb lesz a gazdaság fejlődésének üteménél; ez az infláció.

A baj csak az, hogy nem tudhatjuk előre, milyen ütemű bővülésre lesz szükségünk. Nem kizárt például az sem, hogy a technika fejlődése nyomán a gazdaság még akár vissza is eshet idővel, amennyiben az emberek az új technológiákat inkább szabadidős tevékenységekre használják majd a termelés és a fogyasztás mértékének fokozása helyett. Felléphet egyszerre hitelbővülés és gazdasági stagnálás, ami pedig akár hiperinflációs spirálhoz is vezethet. Vagy túl lassú lesz a növekedés üteme, és akkor megint csak marad a defláció. Mindemellett a gazdaság fejlődésének ütemét mérni sem egyszerű: inflációnak vagy deflációnak számít-e például az, ha 10.000$-os autók helyett 100.000$ teleportfülkéket kezdünk használni? Ez itt a kulcskérdés; a termelt áruk különbözősége miatt van annyi vita arról, hogy hogyan is állapítható meg valójában az infláció mértéke; egyfajta számítással lehet 2%, míg másfajtával ugyanakkor, ugyanott, ugyanazon körülmények között akár 11% is. Végső soron azonban a rögzített ütemű bővülés előnye, hogy csökkenti a spekulációs lufi (avagy a deflációs spirál) kialakulásának veszélyét, hátránya azonban, hogy fokozza a hiperinfláció kockázatát. Hogy melyik a rosszabb a kettő közül, arról már régóta folyik a vita, így jelen cikkben nem is kívánok foglalkozni az eldöntésével.

Az infláció megfelelő ütemének kiszámítására a szabályozott ütemű bővüítés jelenthet még megfontolásra érdemes alternatívát. Természetesen a központi szabályozás szóba sem jöhet, mivel ezt a piacot már régen túltöltötte több száz államilag felügyelt papírpénznem. Marad tehét a decentralizált vagy az automatikus szabályozás lehetősége. Néhány variáció ezekre:

* A hálózat számítókapacitásán alapuló bővülési ütem. Ennek nem lenne túl sok értelme, mivel egy Moore törvényével felturbózott bővülési ütem rövid úton hiperinflációhoz vezetne.

* A tranzakciók számához vagy összegéhez igazított bővülési ütem. Ezzel csak az a baj, hogy a nagyobb gazdaság nem jelent nagyobb összegű tranzakciókat. Ha a gazdaság a kétszeresére nő, úgy az árak megfeleződnek, és ezzel együtt az összegek is. A tranzakciók számának követése látszólag megoldja ugyan ezt a problémát, ám a felhasználási szokások itt is gondot okozhatnak. A bitcoin esetében például a “névtelenítő pénzkeverők” rengeteg tranzakciót bonyolítanak le, míg a bitcoin-bankok jelentősen csökkentik a tranzakciók számát – a mikrotranzakciók pedig megint növelik, és így tovább. Így tehát a rendszer könnyen összetévesztheti a felhasználók pillanatnyi szeszélyeit a gazdaság tényleges helyzetével, és teljesen téves következtetésekre is juthatna belőlük.

* Valamiféle gazdasági statisztikán alapuló bővülési ütem. Szintém nem praktikus, mivel maguk a statisztikák mindig egy központi forrásból érkeznek, ami pedig bármikor kieshet a rendszerből vagy átállhat valamilyen új számítási módszer alkalmazására, és így a rendszer megint nem tudná, hogy most akkor pontosan mennyi új pénzt is hozzon létre.

Minden ilyen rendszer ott esik szét tehát, ahol megpróbálja számszerűsíteni az inflációt – mivel ez egy eredendően szubjektív érték. Bármi alapján is mérjük, az idővel irrelevánssá válhat vagy más nem-inflációalapú tényezők is elkezdhetik befolyásolni. Így tehát eljutunk egy újabb decentralizált szabályozási modellhez, jelesül a bővülés ütemének demokratikus szabályozásához. Ez azonban csak és kizárólag akkor működhet, ha az érintettek mind a gazdaság nagy egészének érdekeit tartják szem előtt a saját önző érdekeik helyett. Sajnos azonban mindenki önző:

* Ha a bányászok szavazhatnának, ők értelemszerűen a saját profitjuk maximalizását tartanák szem előtt, ami pedig hiperinflációt eredményezne. Elképzelhető ugyan egy olyan rendszer is, amiben a bányászok helyett közvetlenül a felhasználókhoz kerül a frissen kibocsátott pénz, de ez csak amolyan ellenfekbérként működne, és nem is lenne semmi haszna (ezt bővebben lásd lejjebb).

* Ha a felhasználók szavazhatnának, ők természetesen a deflációt részesítenék előnyben, ami pedig tetőzéshez vezetne.

* A cím- vagy tranzakció-alapú szavazással igen könnyű lenne visszaélni a Bitcoin álnév-alapú rendszere miatt.

* A fizikai személyazonosságon alapuló demokrácia nyilvánvaló okok miatt nem kívánatos. Ezek közül csak az egyik az, hogy a választásokat központi hatóságnak kellene felügyelnie – amelynek így egyben lehetősége nyílna a pénzkibocsátás ütemének szándékos manipulálására is.

További lehetőség, ami felmerült még a költekezés ösztönzésére, a fekbér. Ez alapvetően egyfajta bitcoin-magunknál-tartási-díj, ami adott időközönként kerül levonásra a magunknál tartott összegből, így a tartalékaink folyamatosan, exponenciálisan csökkennek. Az így beszedett “díj” nem gyűlik össze sehol, hanem egy az egyben megsemmisül. A baj csak az, hogy ezzel sem érünk el semmit, mert ha a rendelkezésre álló teljes pénzkészlet, és így mindenkinek a magánál tartott vagyona is megfeleződne, akkor ezzel egyszerűen csak mértékegységet váltanánk. A pénzkészlet 2x-ről x-re felezésével csak egy új egységet – y-t – teremtettünk, amit úgy definiálhatunk, hogy y = 2x, és ennek megfelelő lesz a váltási arány is a kettő között. Így mindenkinél pontosan ugyanannyi marad, mint amennyi azelőtt is volt, csak a nevező változik. Ez a rendszer tehát a rögzített ütemű inflációval egyenértékű.

Megfontolásra érdemes még az az elképzelés is, miszerint valamiféle (arany- vagy más-)fedezetet kellene bevezetni a bitcoin mögé. Ennek egyik neves szószólója Doug Casey, aki pszichológiai (1) és gyakorlati érveket (2) is említ:

(1) Ez a baj – nem úgy tűnik, mintha lenne [a bitcoinnak saját értéke]. A bitcoinok csak elektronikus absztrakciók. Nem használhatóak fel semmi másra, és alapanyagjuk sincs, amit fel lehetne használni valami másra. Olyanok, mint azok csomók, amik egy szempillantás alatt eltűnnek, ha elég erősen rántod meg egyszerre a madzag két végét. Egyáltalán semmi nem fedezi őket.

(2) Úgy vélem, idővel egyre kevesebben fogadják el, és ennek megfelelően csökken majd az értéke – talán még egyenesen össze is omlik -, ha nem kötik össze valami olyasmivel, aminek az értékét szinte egyetemes közmegyezés övezi.

Doug Casey beveti továbbá azt az érvet is, miszerint a bitcoin nem több egy “nagyobb bolond”-játéknál. Erre már magam is kitértem – saját következtetésem pedig az, hogy ez valójában egy “ugyanakkora bolond”-játék, ami így tökéletesen ésszerű és fenntartható is egyben.

Jelen írás témája azonban az ilyen modellek gyakorlati alkalmazhatósága – e téren pedig az aranyfedezetű bitcoin is elbukik, hangozzék bármilyen jól elméletben, mivel természeténél fogva ez a rendszer is centralizálást igényel. Doug Casey a Bitcoin jelenleg is létező és működő, fedezett alternatívájaként a GoldMoney-t propagálja, ami azonban minden, csak nem tényleges fizetőeszköz; még csak meg sem próbálja annak beállítani magát. A Liberty Dollar valóban aranyfedezetű pénz lett volna, anoním számlákkal és tranzakciókkal, de a centralizáltsága miatt eleve kudarcra volt ítélve, és a hatóságok természetesen le is számoltak vele. Az arany már csak olyan, hogy valahol tárolni kell, a fedezet meglétét bizonyítani kell, ezzel a bizonyítási kényszerrel pedig elkerülhetetlenül együttjár a lenyomozhatóság is.

Van azonban egy másik lehetőség is a fedezet biztosítására: ha nem árut, hanem szolgáltatást használunk fedezetként. Ilyen például a Namecoin, amely iránt a blokkláncába épített URL-regisztrációs funkciónak köszönhetően biztosított a folyamatos kereslet. Valóban rejlenek lehetőségek az ilyesfajta fedezetben, de végső soron itt is éppúgy maga a hálózat jelenti a tényleges fedezetet, ahogyan a Bitcoinnál is; a bitcoin értéke is abból fakad, hogy az emberek elfogadják azt fizetségként – és ugyanígy, a namecoin értékét is az általuk jelölt URL-ek elfogadása adja. A fedezet célja alapvetően az lenne, hogy biztosítson egy minimális értékhatárt a pénznek, de a Namecoin semmi ilyesmit nem biztosít. A Namecoin URL-ek ára a tranzakciós díjakra épül, amiből pedig az következik, hogy ha a namecoin értéke 90%-kal csökkenne, akkor a verseny megtízszerezné az egy URL megszerzéséhez szükséges namecoinok számát, így semmi nem garantálja a namecoinok minimális értékét. Ez azonban jó dolog; ahogy ugyanis azt már itt is kifejtettem, a fedezett pénzekkel az a baj, hogy felhajtják az árát annak, ami fedezi őket – amit így mások csak egyre nehezebben és költségesebben használhatnak fel egyéb célokra. Ha például 800$ helyett 1.600$-t ér az arany, akkor máris meg vannak lőve mindazok, akik 800$ és 1.600$ dollár közötti áron még tudtak volna kezdeni vele valamit. Ezzel szemben, ha a namecoinok értéke megy fel, attól még nem válnak megfizethetetlenül drágává az URL-ek. Így tehát a namecoinnál nem is annyira fedezetről, hanem sokkal inkább egyfajta szükségmegoldásról beszélhetünk, melynek célja a namecoin használatának, forgalmának kezdeti fellendítése, fokozva így annak az elterjedési és stabilizálódási esélyeit.

Végső soron tehát mindig oda lyukadunk ki, hogy ha egy pénzre valakinek fedezetet kell biztosítania, akkor az elkerülhetetlenül centralizáláshoz vezet – ha pedig egy hálózati “árut” használunk fedezetként, akkor végeredményben maga a hálózat jelenti a fedezetet, ami pedig már eleve adott a bitcoin esetében is. Ami persze nem jelenti azt, hogy a saját, belső funkcióval is rendelkező pénz mindenféleképpen rossz lenne, csak azt, hogy az még így sem feleltethető meg egy arany- vagy árufedezetű bitcoinnak.

Függetlenül azonban attól, hogy milyen más alternatív pénzmodellek válnak majd még elérhetővé, a tényleges sikerre mégis a bitcoinnak van a legnagyobb esélye, egyszerűen azért, mert ez lépett színre elsőként, és mert mostanra már igen tekintélyes támogató és fejlesztő közösséget is alakított ki magának. Kellően gyors lépésekkel – főleg most, az egyesített bányászat hajnalán – talán felül lehetne még kerekedni ezen, de egyre inkább úgy néz ki, hogy hacsak a Bitcoin magától ki nem fullad, akkor már semmi nem tudja majd letaszítani a trónjáról. Persze ahogy az a társadalomtudományoknál általában lenni szokott, úgy a gazdaság területén sem rendezhetünk és bonyolíthatunk le ellenőrzött kísérleteket, így soha nem is tudhatjuk meg, hogy valóban a deflációs modell-e a legjobb, de nagyon úgy néz ki, hogy ezen kívül nincs más választásunk.

Forrás: Bitcoin Weekly

A lap szövege Creative Commons Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 3.0 licenc alatt áll, felhasználni csak forrásmegjelöléssel, és ide mutató linkkel szabad.