A jövő pénzei

Szerző: Doug French

Sokan panaszkodnak a pénzek állami felügyelete miatt, de csak kevesen tesznek bármit is ellene. És itt most nem a “FED-felügyeleti” és hasonló mozgalmakra gondolok, hanem olyan valódi innovációkra, amelyekkel valóban kiszabadíthatjuk a pénzrendszert az állam vasmarkából.

Néhányan az idősebbek közül azokhoz az időkhöz is szívesen visszatérnének, amikor még ezüstdollárokért vettünk viszkit a kocsmában, de az ifjabb, modern technológiában felnőtt nemzedék már inkább virtuális pénzzel fizetne a Negroni koktéljáért valamilyen kézi készülékről. Ezen igények kiszolgálására jött létre a virtuális pénzek új világa.

Mitt Romney egyszer az egyik vitában azt mondta: “Nem úgy megy az, hogy bárki egyszerűen csak nyit egy bankot a garázsában, és elkezd pénzt kölcsönözni.”

Nem-e? Pedig sokan pontosan e vonalak mentén gondolkodnak – sőt, még messzebbre is merészkednek, és teljesen új könyvelési egységeket hoznak létre. Az egyszeri kívülálló szemében ezek az emberek akár őrülteknek is tűnhetnek. Elvégre egy rendes pénznek kell legyen nemmonetáris értéke, egységsúly szerinti értéke, viszonylag stabil, megbízható forrása, tartósnak, oszthatónak, felismerhetőnek és homogénnek kell lennie. Mint amilyen például az arany és az ezüst is. De tulajdonképpen miért is kellene azt hinnünk, hogy a nemesfémeken kívül semmi más nem felelhet meg az elvárásoknak?

A pénz annak köszönhetően nyerhette el kiemelt státuszát, hogy a legcsereképesebb árunak bizonyult mind közül, amelynek segítségével így közvetett kereskedést is lehetett folytatni. A múltban az előbb is említett arany és ezüst töltötte be ezt a szerepet. A kormányok azonban nagyon elszántan törekedtek a nemesfémek demonetizálására; megadóztatták azokat és meghozták a “törvényes fizetőeszközöket” szabályozó törvényeket. És bár egyesek továbbra is elszántan kitartanak a vagyonuk nemesfémekben való tárolása mellett, ezeknek a részaránya mégis elhanyagolható a portfoliókban más pénzügyi eszközökhöz képest – mindössze 1%.

Eléggé naív az a remény, mely szerint a kormány nemsokára ismét hozzáköti a pénzét az aranyhoz; elvégre a szövetségi kormányok képtelenek lennének finanszírozni magukat, ha nem nyomtathatnának korlátlanul annyi pénzt, amennyit csak akarnak. Mindig is arra törekedtek, hogy a pénzük értéke minél jobban konvergáljon a puszta papíréhoz, amire nyomtatják, és ez a jövőben sem fog változni. Ők a maguk részéről vígan ellennének ezzel a módszerrel még évtizedeken vagy évszázadokon át is.

A pénzkérdésre tehát nem feltétlenül a kormányzat megreformálásával kaphatunk választ (ami nagy valószínűséggel amúgy sem reformálható meg valóban ésszerűen), hanem sokkal inkább a vállalkozói szellem és kreativitás szabadjára eresztésével; innovációval, új, minőségi termékkel. A kormány persze bőséggel gördít akadályokat az ilyen jellegű törekvések útjába, de ez – sajnos – mindig is így volt, így a jelenben sincs mit csodálkoznunk rajta. Szerencsére azonban a vállalkozók most is kitartanak – a rendkívüli kockázatok ellenére is (kerültek vállalkozók már börtönbe is amiatt, hogy versenyezni próbáltak az állami pénzzel).

2009-ben indult útjára a “Satoshi Nakamoto” álnéven ténykedő fejlesztő(k?) alkotása, a Bitcoin – ami ugyan egyfelől leginkább csak az erős gyomrúaknak ajánlható az árfolyam-ingadozásai miatt, másfelől azonban rendkívül hasznosnak is bizonyul a digitális korban. A szabadpiac egyes szereplői azonban még így sem igazán tudnak mit kezdeni vele, mivel továbbra is tartják magukat a klasszikus meggyőződéshez, miszerint pénz csak olyasmiből lehet, aminek már előzőleg is volt valamiféle saját, árucikk-jellegű értéke.

Ezt a felfogást pedig alapvetően Ludwig von Mises-nek köszönhetjük; Robert Murphy összefoglalójával élve: “Visszakövethetjük a pénz vásárlóerejét a történelemben egészen addig a pontig, amikor az emberek először léptek túl a közvetlen cserekereskedelmen. És ezen a ponton pontosan úgy magyarázhatjuk meg a pénz-árucikk vásárlóerejét, ahogyan bármely más árucikk csereértékét is.”

A kétkedők legfőbb kifogása tehát az, hogy a bitcoinnak soha nem volt nemmonetáris árucikk-értéke, így nem is vesztegetnek rá egyetlen gondolatot sem, és fél pillanatig sem foglalkoznak vele, szóra sem méltatják. Holott Mises Carl Menger, az osztrák közgazdaságtan és a szubjektív érték atyjának munkásságára építette a saját “regressziós elméletét”.

Menger pedig azt állítja, hogy a gazdaságosságra törekvő egyének mindig azt nézik, hogyan tehetik jobbá az életüket kereskedelem útján, tehát igyekeznek a nehezebben elcserélhető holmikat könnyebben elcserélhetőkre váltani. És hogy mitől lesz valami könnyebben elcserélhető? Menger szerint ez mindig a helyi viszonyok és szokások függvénye.

Mint írja, “az ilyen jellegű csereügyletek tényleges lebonyolítása előfeltételezi a saját érdekeltségeik ismeretét a gazdaságosságra törekvő egyének részéről.” Kifejti azonban még azt is, hogy ez az ismerettel nem rendelkezik mindenki automatikusan; egyesek – mindig egy jelentős kisebbség – hamarabb ismerik fel egyes árucikkek piacképességét, mint mások.

Lényegében ezt a kisebbséget tekinthetjük tehát a pénz vállalkozóinak: akik rendelkeznek a megfelelő előrelátással ahhoz, hogy előre felmérjék a keresletet és a fogyasztói igényeket, és így jóval hamarabb is ismerik fel a jobban eladható árukat és szolgáltatásokat, mint mások (a többség).

“Mivel a tanulás leghatékonyabb módja a gazdasági érdekeltségek esetében is azon egyének módszereinek tanulmányozása, akik már rájöttek, hogyan érhetik el sikeresen a céljaikat, így eléggé nyilvánvaló, hogy a pénz felemelkedésének legfőbb hajtómotorja az a régóta gyakorolt, számottevő gazdasági hasznot hajtó tevékenység jelentette, hogy a legelőrelátóbb és legrátermettebb egyének elkezdték minden másért cserébe elfogadni a legeladhatóbb holmikat.

Egy időben például a marhák számítottak a legjobban eladható árucikknek, és ezért pénzként is használták őket; hangozzék bármilyen furcsán is ez az elképzelés, a régi görögök és arabok mégis jó ideig használták a “marhafedezet” intézményét. A pénzük így a saját négy lábán mozgott, a fenntartása pedig lényegében semmibe nem került, elvégre az eledeléül szolgáló füvet igen könnyen lehetett biztosítani.

A munkamegosztás kialakulásával azonban megszülettek és nőni kezdtek a városok, és így már egyre kevésbé volt praktikus a marhapénz – míg végül már ahhoz sem volt eléggé piacképes, hogy továbbra is pénzként használják. Ahogy arra Menger is rámutat, bár az alapvető értéküket nem vesztették el, a “legeladhatóbb árucikk” (a pénz gazdasági formája) státuszukat azonban igen, és így végül már nem is számítottak többé pénznek.

Ekkor kezdték inkább a fémeket használni pénzként: először a rezet, a bronzot és a vasat, majd az ezüstöt és az aranyat. Menger azonban gyorsan kiemeli azt is, hogy különböző helyeken különböző árucikkeket használtak pénzként.

“Láthatjuk tehát, hogy a pénz mibenléte, éppen aktuális alakja, formája, jellege és természete folyamatosan változik hely, idő és körülmények függvényében; nem konkrét megegyezések, törvények vagy a puszta véletlen alakítja ki, hanem az emberek egy adott időpontban fennálló, eltérő gazdasági körülményeinek interakcióinak termékeként jön létre.”

Amíg tehát a legtöbben azt hiszik, hogy a pénz konkrétan ez vagy az, ilyen vagy olyan, innen vagy onnan ered és ebből vagy abból fejlődik ki, Menger, az osztrák közgazdasági iskola atyja egyszerűen a piaci interakcióknak tulajdonítja az egészet: ha egy egykori pénz használata idő gazdaságtalanná és piacképtelenné válik, úgy ennek következtében elveszti a “pénz”-funkcióját is – így tehát csak idő kérdése, mikor bukkannak fel és veszik át a helyét más, piacképesebb árucikkek. Számtalanszor volt már példa erre a történelem folyamán, és kétségkívül lesz még a jövőben is – annak ellenére is, hogy a kormányok természetesen szeretnék a saját képükre formálni és úgy is tartani a világot.

Így jutunk el tehát újra a bitcoinhoz, amit az Európai Jegybank (ECB) a legutóbbi jelentésében “az eddigi legsikeresebb – és nagy valószínűséggel egyben a legellentmondásosabb – virtuális pénznek” nevezett.

Ironikus módon míg egyes közgazdászok csak legyintenek a bitcoinra, az ECB a meglehetősen terjedelmes jelentésének egy részében kitér arra is, hogy a bitcoin gyökerei az osztrák közgazdasági iskolához vezethetőek vissza; bemutatják Mises, Hayek és Bohm-Bawerk gazdasági ciklus-elméletét, és szót ejtenek Hayek A pénz elnemzetietlenítése c. művét is.

Jelzik továbbá azt is, hogy a bitcoin hívei abban látják a jegybanki pénzmonopóliumok felszámolásának zálogát. Az osztrák közgazdászokhoz hasonlóan ők is kritizálják a részleges tartalékra épülő bankrendszert, a bitcoinban pedig a klasszikus aranyfedezet modern változatát látják.

A bitcoint jelenleg is világszerte, széles körben használják, anyagi és virtuális termékek és szolgáltatások széles skáláját vásárolhat rajta a felhasználó. Az egyes bitcoinok nyolc tizedesjegyig oszthatóak és bármekkora összegű, bármilyen típusú és jellegű tranzakcióhoz felhasználhatóak.

Mi több, a bitcoin nem kötődik egyetlen állami pénzhez sem, és semmiféle központi elszámoló vagy pénzügyi felügyelő hivatala sincs. Az árfolyamát több különböző, valós időben működő váltóplatform éppen aktuális forgalma, keresleti-kínálati viszonyai határozzák meg. Maga a Bitcoin rendszere egy decentralizált, P2P hálózatra épül, bármiféle pénzügyi intézmények bevonása nélkül; az ilyen jellegű feladatokat maguk a felhasználók illetve maga a rendszer intézi.

Újabb bitcoinokat csak az összetett matematikai feladványokat megoldó, ún. “bányászok” bocsáthatnak ki. Jelenleg nagyjából tízmillió bitcoin van forgalomban, de 21 milliónál soha nem lesz több (az azonban bele fog telni még egy jó időbe, mire elérjük ezt a végösszeget). A Bitcoin alkotója(/-i?) szerint a rendszer többféleképpen is ösztönzi a felhasználókat a tisztességességre:

“Még ha sikerülne is egy kapzsi támadónak a tisztességesen működő csomópontok összesített számítókapacitását meghaladó teljesítményt összeszednie, akkor is csak két lehetősége lenne: visszalophatná másoktól a saját kifizetéseit – és csak és kizárólag azokat – vagy pedig mindenki másnál több bitcoint szerezhetne meg magának a kibocsátási folyamat során. A legnagyobb nyereséget egyértelműen ettől az utóbbi módszertől várhatja, annál is inkább, hogy így még a saját vagyonának az érvényességét sem ássa alá. És ez ráadásul teljesen szabályos is; elvégre a kibocsátási folyamatban bárki, bármekkora számítókapacitással részt vehet.”

Kitér továbbá az ECB a jelentésében arra is, hogy a bitcoin kibocsátási ütemét jó előre lefektették és eltervezték, biztosítva így annak a kiszámíthatóságát (a kibocsátási folyamathoz elvégzendő számítási feladatok nehézségi szintjének a rendszer növekedő számítókapacitásához igazításával). A pénzkészlet ilyetén szabályozásával a rendszer hathatósan ki tudja védeni a bitcoin inflációs értékvesztését és a hagyományos pénzügyi hivatalok gyors pénzkibocsátási rohamai nyomán kibontakozó és elharapózó gazdasági ciklusokat is.

Nem meglepő módon a bitcoint más az online feketepiacok is használatba vették. A csak a Tor IP-rejtő szolgáltatásán, magánhálózatokon keresztül hozzáférhető “illegális áruk Amazon-ja” például kizárólag bitcoint használ a fizetések lebonyolítására. A bitcoin piacának legnagyobb hibájaként az ECB jelentése azt nevezi, hogy mindössze mintegy 10.000 Bitcoin-felhasználóról tudnak, és hogy a piac még meglehetősen éretlen és nem eléggé likvid.

No de miért is foglalkozik egyáltalán az ECB a Bitcoinnal és más virtuális pénzekkel? Mert aggasztják őket azoknak a szabályozatlansága és felügyeletlensége és az általuk jelentett kihívás; még attól is tartanak, hogy esetleg a jegybankok hírnevére is rossz hatással lehetnek. Ezzel együtt azonban rámutatnak arra is, hogy ezek a rendszerek jó hatással is lehetnek a pénzügyi innovációra és a fogyasztók számára elérhető fizetési lehetőségek palettájának további szélesítésére.

Megemlítik azt is, hogy a nagy pénzügyi szolgáltatók egyre gyakrabban vásárolnak fel különböző, a virtuális fizetéskezelés területén tevékenykedő vállalatokat; a VISA például a PlaySpan Inc.-et, amely egy digitális árucikkek tranzakcióit kezelő fizetőplatformot üzemeltet. Az American Express (Amex) a Sometrics-et, amely “videójáték-készítőknek segít virtuális pénzek létrehozásában és … más iparágak számára is tervezi virtuális pénzplatformok létrehozását a különböző kereskedőkkel fenntartott kapcsolataira építve” – és amely így kellemes lendületet adhat az Amexnek az előre fizetett hitelkártyák piacára való belépést célzó terveinek.

A bankszektor illetékesei persze már kevésbé örülnek az Amex és a Wal-Mart előre fizetett kártyákkal kapcsolatos terveinek, mivel – Andrew Kahrnak a témával kapcsolatban az American Bankernek írt cikke szerint – ezek az előre fizetett számlák lényegében biztosítatlan betéteknek számítanak. Kahr ezt a következő analógiával szemlélteti:

“Ha a Wal-Mart minél olcsóbb árakat akar kínálni a fogyasztóinak, úgy ennyi erővel akár omladozó épületeket is bérelhetnének (amelyek persze nem felelnek meg a helyi építkezési és tűzvédelmi előírásoknak sem); és ugyan miért kellene tartaniuk magukat az országos minimálbérhez? És miért kellene tartania magát az Amexnek a banki előírásokhoz? A Bluebirddel az Amex már most is megsértheti egyszerre a Bank Holding Company Act törvényt és számos állami banki rendelkezést.”

Amivel tehát lényegében azt sugallja, hogy a részleges tartalékra épülő bankrendszer jó és biztonságos, miközben az Amex, a Wal-Mart és más nagyvállalatok előre fizetett kártyái kétes ügyletek, melyek egyetlen célja az ügyfelek lehúzása. Ezzel szemben azonban a valóság az – példának okáért az IndyMac esetében -, hogy a pánikba esett ügyfeleknek már azzal sikerült az S&L bezárására késztetniük a szabályozókat, hogy felvették az S&L – egyébként óriási – tartalékainak a 7%-át. Lényegében ugyanez volt a helyzet a WaMuval és a Wachoviával is, amikor azokat rohamozták meg, és így a szabályozók őket is felszámolták. A széles nyilvánossággal ellentétben a bitcoin hívei nagyon is tisztában vannak a részleges tartalékra épülő bankrendszer sérülékenységével.

Nagy valószínűséggel a bankok valójában leginkább attól félnek, hogy a világ Amexei és Wal-Martjai még a végén tényleg létrehozzák a saját pénzeiket és bankrendszereiket. A Wal-Mart például már évek óta próbált engedélyt szerezni egy bank beindításához, de a bankárok sikeresen megakadályozták, hogy versenybe szállhasson velük.

Az előre fizetett hitelkártyák jelenthetik tehát az első lépést ebbe az irányba – a Wal-Mart saját pénzének (a “Mart”-nak) a létrehozása felé. Eleinte ezt persze nyilván csak a Wal-Mart saját egységeiben lehet majd felhasználni, de nem elképzelhetetlen, hogy idővel már beválthatóvá váljon majd minden más olyan ország pénzére is, ahol szintén jelen van a Wal-Mart.

Az üzletek és vállalkozások is tökéletesen tisztában vannak vele, hogy a világ országai tönkreteszik a pénzeiket. A vállalkozók azonban épp azért vállalkozók, hogy ne csak üljenek a fenekükön és malmozzanak, hanem pont hogy cselekedjenek, ha észrevesznek egy piaci lehetőséget. Ahogy azt Kahr is felismerte a biztosítatlan betétek ellen agitáló írásában: “Különben még a végén a Facebook, a Google vagy akár a PayPal is előáll a saját pénzével, amelyek persze rendkívül sebezhetőek lesznek, és pusztán a roppant méretük miatt őket is rendre ki kell majd menteni óriási összegekkel, ha történik velük valami (még akár egy pulóveres, nyakkendőtlen, fehér inget sem viselő srác is üzemeltetheti őket!).”

Természetesen mi sem tudjuk itt az LFB-nél, hogy milyen lesz a jövő pénze. Számok és algoritmusok? Netalán egy pulóveres egyén gravírozott profilját viselő arany- és ezüstérmék? Biztosak csak abban lehetünk – vagy legalábbis reméljük, de igen élénken -, hogy a lelkes vállalkozók alaposan megleckéztetik majd az államot a pénzek világában. Érdemes lesz figyelemmel kísérni a fejleményeket ezen a területen.

A cikk eredetije a Laissez-Faire Today-ben jelent meg.

Forrás: Business Insider

A lap szövege Creative Commons Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 3.0 licenc alatt áll, felhasználni csak forrásmegjelöléssel, és ide mutató linkkel szabad.