Szerző: Michael Suede

Jelen írásomban azokra a korábbi cikkemre érkezett felvetésekre kívánok reagálni, miszerint a Bitcoint használhatatlanná teszi az a tény, hogy semmi nem ellensúlyozza a rendszer deflációját arányos mértékű inflációval. Az ellenérvek lényegükben a következőképp hangzottak:

* A nagy projekteket kölcsönpénzből finanszírozzák, a defláció pedig megnehezíti a kölcsönök visszafizetését, míg az infláció épp hogy segíti. Ezért értelmetlen az adósságból kiinduló érvelés.

* Ne feledjük, hogy önmagában a pénz semmit nem ér, csak az erőforrások elosztásának eszköze. Ha tehát az ember a paplan alá dug egymillió dollárt későbbi felhasználásra, abból a gazdaságnak sokkal kevesebb haszna lesz annál, mintha felvenne egymillió dollár kölcsönt, és belevágna valami nagy projektbe. Akkor lenne igazad, ha az inflációshoz hasonlóan deflációs környezetben is kiadnák kölcsönbe a megtakarítások egy részét részleges tartalék-rendszerű bankolás keretében, de ennek hiányában a megtakarítók az adósok kárára járnak jól.

* A produktivitás javulásáról beszélsz, de ezt eddig leginkább csak az egyes termékek gyártási idejének lerövidítésével sikerült elérni; a nyersanyag- és a tőkeköltségek nem csökkentek számottevő mértékben, vagy akár még nőttek is. Ebből következően pedig általában a fizetések is jóval gyorsabban csökkentek az anyagköltségeknél – ez pedig már defláció nélkül is éppen elég nagy gond. Így tehát az áruk és a szolgáltatások egyre nagyobb hányada összpontosul az előállításukhoz szükségeserőforrásokat felügyelő maroknyi gazdag elit kezében. Így tehát hiába dúskálhatnánk is a bőségben, a népesség nagy része ebből soha nem részesülhet. Mi több, a változás nem is egyenletes: a műszaki cikkek ára például drámaian csökkent, de az olyan alapvető dolgoké nem, mint amilyen például az étel és a lakás.

Első kérdésem az inflácionistákhoz az lenne, hogy ugyan ki döntené el, hogy kihez kerüljön az új (hamis) pénz, amennyiben a Bitcoinban is létezhetne önkényes infláció?

Tegyük fel, hogy írhatnánk egy olyan Bitcoint, ahol a pénzkészlet pontosan a deflációval megegyező mértékben bővül (ami ugyan teljes képtelenség, de tegyük fel, hogy valahogyan mégis le lehetne kódolni).

Kerüljön a bányászokhoz?

Ha a rendszer a fogyasztói árszint változásainak megfelelően plusz bitcoinmennyiséget juttatna a bányászoknak, akkor ennek folyományaként ők már több erőforrás felett rendelkezhetnének, mint egyébként? Elvégre a pénz csak az erőforrások elosztásának az eszköze.

Ebből a rendszerből azok húzzzák a legnagyobb hasznot, akik elsőként kapják kézhez az új pénzt, mivel így még azelőtt élhetnek vele, hogy az már bejárta volna a gazdaságot és felhajtotta volna az árakat. Ezért is olyan erősen rétegződött a vagyon eloszlása minden olyan országban, ahol rendszeresen nyomják a pénzt. Mivel a hagyományos, részleges tartalékra épülő rendszerekben a bankárok és a bürokraták ülnek közvetlenül a pénzcsapnál, ezért általában ők is húzzák a legnagyobb hasznot az újonnan előállított összegekből. Holott a jelenlegi rendszerünk keretein belül a lenagyobb haszon azoknak járna ki, akik a legnagyobb adósságokat halmozzák fel a legnagyobb volumenű projektek beindítása érdekében.

Nem “értelmetlen” tehát a megtakarítókat és az adósokat érő előnyök és hátrányok összehasonlítása sem, mégpedig azért nem, mert a hamis (új) pénz eltorzítja a termelés szerkezetét. Ezt már kétségkívül éppen eléggé egyértelművé tette az előző bekezdés is. A hamis pénz eltorzítja a kamatlábakat, ezzel pedig nem csak az erőforrás-kezelési viszonyokat változtatja meg a gazdaságon belül, hanem azt is, hogy pontosan mit is termel a gazdaság. Roger Garrison professzor egy komplett előadásban magyarázza el, hogy pontosan hogyan is torzítja el a pénznyomtatás a termelés szerkezetét.

Mesterségesen alacsonyan tartott kamatlábakkal még az olyan kényes hosszútávú projektek is csábító vállalkozásnak tűnnek, amelyekbe normál kamatlábak mellett NEM vágna bele az ember. Így fúvódnak fel a lufik. Alacsony kamatláb mellett szívesen épít az ember új házat, mert úgy gondolja, hogy különösebb gond nélkül ki tudja fizetni azt a 4%-os jelzálogot. Ha azonban a kamatlábak a piac diktálta természetes szintjükön állnának, ugyanezek az emberek a legkevésbé sem tolonganának új házért vagy lakásért, mivel pontosan tudnák, hogy nem engedhetnek meg maguknak 15%-os jelzálogot.

Alacsony kamatlábak mellett tehát a gazdaság számos új lakást és házat termel ugyan, de mivel a gazdaság termelőkapacitása véges, ezért az építkezések fellendülését egy másik terület fogja megsínyleni. Ha bővül az építőipar, akkor más fogyasztói áruk termelése esik vissza, mivel munkaerőt és erőforrásokat kell elvonni máshonnan és átirányítani az építkezésbe az új házak és lakások iránt mutatkozó, a mesterségesen alacsonyan tartott kamatlábak által előidézett kereslet kiszolgálására.

Ez a lufi pedig egészen addig fúvódik tovább, amíg a piac rá nem döbben, hogy már annyi új ház és lakás van, hogy a spekulánsok már nem tudják haszonnal értíkesíteni az építkezési befektetéseiket. Innentől az árak meredeken zuhanni kezdenek, ahogy a spekulánsok menekülőre fogják, és igyekeznek mihamarabb túladni a befektetéseiketn, míg végül el nem érjük azt a pontot, ahol az emberek annyira eladósodnak, hogy már nem vehetnek föl még több hitelt – annak ellenére sem, hogy a bankoknak korlátlan mennyiségben áll rendelkezésükre hamis pénz újabb kölcsönökhöz.

Figyelembe kell vennünk továbbá azt is, hogy végeredményben hova is kerülnek a fogyasztói áruk, amennyiben a piac úgy dönt, hogy azok helyett inkább az építőiparra összpontosít. Ez a rövid cikk bemutatja, mi is történik a befektetett dollárokkal akkor, ha az alacsony kamatlábak eltorzítják a gazdaság erőforrás-elosztását. Robert Murphy közgazdász a következőképpen fogalmaz:

Ha tehát a FED mesterséges felpörgést indít be, megemelve az amerikai eszközök árát, akkor a külföldiek is ki akarják venni majd a részüket az üzletből – míg végül már több amerikai eszközt vásárolnak, mint amennyi külföldit az amerikaiak. Ez pedig csak amerikai deficittel lehetséges. A részvények, ingatlanok, stb. piaci értéke az egekbe szökik, az amerikaiak egyre többet adnak el belőlük (abszolút dollárban), az így nyert bevételeikből pedig egyre több külföldi autót, tévét és más termékeket importálnak fizetségképp.

De tegyük ezt most félre, és térjünk vissza a véges termelőkapacitás problémájához. Az új pénzzel nem teremtünk egyben új termékeket és szolgáltatásokat is a gazdaságban, CSAK AZT VÁLTOZTATJUK MEG, HOGY KI KEZELI AZ ERŐFORRÁSOKAT, ÉS HOGY A GAZDASÁG MIT TERMEL EZEKBŐL AZ ERŐFORRÁSOKBÓL. Ha a kormány nyomtat ezermilliárd új dollárt és vásárol belőle 10 repülőgép-anyahajót, akkor az ugyanaz, mintha közvetlenül megfosztotta volna a magánszektort az ezek előállításához szükséges acéltól és munkaerőtől. Ha tehát a kormány a frissen nyomtatott pénze birtokában repülőgép-anyahajótermelésbe irányítja át ezeket az erőforrásokat, akkor a magánszektornak annyival is kevesebb áll rendelkezésére autó- vagy számítógép- vagy bármi más-gyártáshoz a fogyasztói kereslet kielégítésére.

Gyors példa arra, hogy miért is nem teremt tényleges új vagyont a pénznyomtatás. Tegyük fel, hogy van egy olyan gazdaságunk, aminek rendesen a következőképp oszlik el a termelése:

Vajon a pénznyomtatás a kör méretét változtatja meg, vagy egyszerűen csak az arányokat? A Keynes-párti futóbolondok szerint a pénznyomtatás ténylegesen kiszélesíti a kört, mivel az új pénz valamilyen csodálatos módon meg több erőforrást is visz magával a termelésbe.

A valóság azonban meglehetősen távol áll ettől. Eléggé nyilvánvaló lehet bárki számára, akinek van agya és használja is, hogy a pénznyomtatás egyetlen országot sem fog gazdagabbá tenni abban az értelemben, hogy megsokszorozná a rendelkezésére álló áruk és szolgáltatások mennyiségét, hanem csak a már eddig is rendelkezésükre álló áruk és szolgáltatások kezelési viszonyait változtatja meg.

Fentebb már ejtettem szót arról, hogy hogyan torzítja el a pénznyomtatás a kamatlábakat, és milyen hatással van ezáltal a termelés szerkezetére. Így tehát a pénznyomásos átrendezést követően valahogy így nézne ki a felállás:

A kamatlábak lenyomása által átrendezett termelési szerkezet következtében pedig a munkanélküliség is EMELKEDNI fog. Amint láthatjuk, az építőipar bővülésével arányosan esik vissza a fogyasztói áruk termelése, így akik előzőleg az utóbbi iparban dolgoztak, most átirányításra kerülnek az előbbibe, a kettő között pedig munkanélküliek lesznek.

Továbbá, mivel így egy lakáslufit hoztunk létre, az előbb-utóbb ki is fog pukkanni, újfent drámaian megdobva így a munkanélküliségi mutatókat – köszönhetően annak, hogy míg a kezdeti munkaerő-átirányítás viszonylag lassan zajlott, addig a lufi nagyon gyorsan pukkan ki, óriási munkanélküliségi hullámokat verve maga körül.

Ezért tűnik úgy a munkanélküliségi mutatók összehasonlításakor, mintha a lufi felfúvódása közben alacsonyabb lenne a munkanélküliség. Valójában azonban előtte és utána is elkeserítő mértékű, csak épp előtte csak egy kissé, utána pedig hajmeresztően.

A kör tényleges kiszélesítéséhez a gazdaság termelőkapacitásának kellene nőnie – ezt azonban pusztán a már rendelkezésre álló vagyon elosztásának variálásával (infláció útján) sehogyan sem érhetjük el, csak a termelés hatékonyságának vagy pedig a gazdaság teljes egészének rendelkezésére álló munkaerő- és erőforrás-mennyiség gyarapításával.

Ha több embert tudunk munkába állítani és több fizikai erőforrást kiaknázni – így például új bányákat nyitni, olajkutakat fúrni, megépíteni és beindítani az első fúziós erőművet, stb. -, akkor máris kiszélesíthetjük a kört valahogy így:

A társadalom tényleges vagyona csak a kör kiszélesítésével növelhető; a pénznyomtatás nem szélesíti ki a kört, csak az abban már meglévő termelési folyamatokat kevergeti össze.

Hosszan sorolhatnám még a példákat arra, hogy miért is nem virágoztathatjuk fel a gazdaságot soha pénznyomtatással. Ez teljesen szükségszerű tény, mivel a pénz nem varázsol elő teljesen új erőforrásokat a semmiből, csak a már meglévők elosztásában segédkezik.

Forrás: Libertarian News

A lap szövege Creative Commons Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 3.0 licenc alatt áll, felhasználni csak forrásmegjelöléssel, és ide mutató linkkel szabad.