Szerző: Michael Suede

Korábbi cikkeimben elmagyaráztam, hogy miért minősül valóban pénznek a Bitcoin – az egyikben pedig arra is kitértem, miért nyer valódi fizetőértéket a maga egyedi tulajdonságai révén. E tulajdonságai egyikeként említettem a rendszer deflációs jellegét, de ott és akkor nem tértem ki erre bővebben.

A bitcoin rendszere természeténél fogva deflálódik, mivel az előállítható bitcoinok száma meghatározott időn belül el fog érni egy megközelítőleg 21 milliós maximumot, és azt követően már nem lesznek újabb bitcoinok. Ha pedig a rendelkezésre álló pénzmennyiség nem gyarapodik, de a gazdaság termelőkapacitása igen, akkor az árak csökkenni kezdenek, mivel egyre több áru versenyez majd ugyanazért a pénzmennyiségért.

Bizonyára sokan hallottak már olyan kijelentéseket a közgazdaságtan-tanáraiktól, miszerint a defláció legalább olyan rossz (ha nem még rosszabb is), mint az infláció. Jelen cikkben azt mutatom be, hogy miért tévesek ezek a feltevések. Defláció az, amikor a pénz idővel egyre értékesebbé válik (más szóval, amikor az idő előrehaladtával egyre kevesebb pénzért vehetünk változatlan mennyiségű árut).

Lássuk tehát, miért is gondolják azt a Keynes-párti közgazdászok, hogy a defláció árt a gazdaságnak – majd pedig járjuk körül alaposabban az indokaikat. Rövidesen tanúi lehettek annak, amint egy BA-s legény puszta józan ésszel pozdorjává zúzza egy Nobel-díjas közgazdász-doktor érveit.

A defláció tehát állítólag azért rossz, mert:

A defláció három ok miatt is aggasztó; ebből kettő a keresleti, egy pedig a kínálati oldalt érinti.

Először is: ha az ember arra számít, hogy az árak csökkenni fognak, akkor kevesebbet is fog költeni, és még kevesebb kölcsönt fog felvenni. Teljes foglalkoztatottság még talán zéró deflációval sem lenne elérhető.

Másodszor: még ha el is tekintünk a jövőbeli deflációra irányuló elvárásoktól, az árak csökkenése a jelenben is rontja az adósok helyzetét az adósságaik valódi terhének növelésével.

Végül, deflációs gazdaság esetén az árakkal együtt a fizetések is folyamatosan csökkennének – márpedig tény, hogy nagyon nehéz csökkenteni a nominálbéreket -; lefelé merev lenne a nominálbér.

Ezek a keynes-i dogma tipikus érvei a defláció ellen. Ami azt illeti, magam is erre háromra gondoltam már azelőtt is, hogy egyáltalán elolvastam volna Krugman írását, de célszerűbbnek ítéltem egyenesen tőle idézni.

Lássuk tehát az első érvet, miszerint valamilyen oknál fogva munkanélküliséghez vezet az, ha az ember kevesebbet költ, és még kevesebbet kölcsönöz. Nos, valamennyi munkanélküliség MINDIG lesz mindaddig, amíg a gazdaság nincs tökéletes egyensúlyban – ami soha nem is fordulhat elő, mivel az ember vágyai folyamatosan változnak. Ha például az emberek notebookok iránti vágya egyre jobban elmozdul az iPadek felé, akkor ez valamennyi munkanélküliséget fog eredményezni: elvégre ha csökken a kereslet a notebookok iránt, akkor a notebook-gyártóknak el kell bocsátaniuk az alkalmazottaik egy részét, ha továbbra is versenyben akarnak maradni, míg az iPad-gyártóknak újabb embereket kell felvenniük az iPadek iránti fokozódó kereslet kielégítésére. Amíg az elbocsátottak nem találnak maguknak új munkahelyet, addig természetesen munkanélkülinek számítanak.

De vessünk egy pillantást arra is, hogy egyáltalán mitől deflálódhat a pénz! Nem meglepő, hogy Krugman erre már nem tér ki. Ennek ugyanis (makroszinten) alapvetően két oka lehet:

1. A gazdaság a pénzkészlet gyarapodását meghaladó ütemben termel több új árut és szolgáltatást… vagy…

2. Fizetésképtelenségi láncreakció törli el az adósságokat egy részleges tartalékra épülő rendszerben.

Vegyük észre, hogy az első eset teljesen természetes és egészséges! Ha a pénzkészlet állandó, de a gazdaság termelőkapacitása nő, akkor egyre több áru versenyezhet ugyanannyi pénzért. Ennek a tökéletes ellentéte az infláció, amikor is egyre kevesebb áru versenyez ugyanannyi pénzért (vagy ugyanannyi/kevesebb áru több pénzért). Nyilvánvaló tehát, hogy ebben az értelemben a defláció előnyös a fogyasztók számára. Jól láthatjuk ezt az állami szabályozástól és támogatástól is nagyrészt mentes elektronikai ipar működésében: ha élesedik a verseny, úgy az ipar termelőkapacitása felülbírálja a részleges tartalékra épülő gazdaságunk inflációs jellegét, és az árak úgy kezdenek csökkenni, ahogy az ipar egyre hatékonyabban állít elő egyre több és több elektronikai cikket.

Gondolj csak bele, mi történne, ha az elektronikai ipar is úgy működne, mint az államilag támogatott és szabályozott egészségügy. A lehető leghamarabb – most azonnal – felvásárolnál annyi elektronikai cikket, amennyit csak bírsz, mert okkal tarthatsz tőle, hogy később már talán nem engedheted majd meg magadnak azokat! Tehát igen, ebben az értelemben az infláció valóban vásárlásra ösztönzi az embert – csakhogy nyilvánvalóan EGÉSZSÉGTELEN, a vásárlóerő elvesztésétől való félelem által motivált vásárlásra.

Az infláció egy félelemalapú gazdaságot hoz létre, melyben erejükön felüli költekezésre ösztönzi az embereket az a tudat, hogy a vásárlóerejük az idő előrehaladtával egyre csak csökkenni fog. Ugyanez az oka annak is, hogy az inflációs gazdaság értelmetlenné teszi – lerombolja – a jövőbeli kiadásokra való megtakarítást is. Inflációs környezetben kimondottan ostobaság pénzt gyűjteni a bankba a nyugdíjas évekre.

Mi több, ha az infláció eléggé elszabadul, a kamatlábakat pedig mesterségesen alacsonyan tartják, úgy az emberek annál is több hitelt vesznek fel, hogy még most megvehessenek maguknak minél több mindent! Ezt a problémát pedig mindannyian jól ismerjük, nemde?

Krugmannak az az érve, miszerint az emberek kevésbé költekeznének és kevesebb kölcsönt vennének fel, és ez munkanélküliséghez vezetne, éppen olyan nevetséges, mint ha azt állítanánk, hogy a technikai fejlődés miatt az emberek nem vásárolnának számítógépeket, tudván, hogy sokkal jobban járnak, ha inkább várnak vele, és akkor még olcsóbban vehetnek majd még jobb gépet. A valóságban élő, hús-vér emberek azonban nyilvánvalóan nem így gondolkodnak. Vannak ugyanis vágyaik és szükségleteik, amelyeket ki kell elégíteniük, és amint a kívánt termék iránti vágyuk erősebbé válik a jövőbeli megtakarításokon szerzett nyereség iránti vágyuknál, máris megveszik maguknak a szóban forgó holmikat. Ami azt illeti, egy egészséges gazdaságnak pontosan így is kellene működnie. Vegyük észre, hogy itt nincs semmiféle félelem. Az elektronikai vállalatok sem mennek tönkre amiatt, hogy egyre olcsóbban árulnak egyre több és egyre jobb terméket.

Lássuk hát Krugman második érvét, miszerint a defláció rontja az adósok helyzetét. Ez az állítás kimondatlanul magában foglalja azt az előfeltevést is, miszerint az adósság jó dolog, a megtakarítás pedig rossz. Látja ennek bárki is bármi logikus értelmét? Gondoljunk csak bele: defláció esetén a TAKARÉKOSKODÓK járnak jól. Nem épp ez lenne a dolgok természetes rendje a magukat adósságba verők előnyben részesítése helyett? A takarékoskodók pillanatnyi örömökről mondanak le a jövőbeli még nagyobb örömök reményében. Más szóval, a jelenlegi, felhasználásuk esetén csak minimális nyereséget hozó erőforrásaikat későbbi, nagyobb nyereséggel kecsegtető, nagyobb volumenű projektekre teszik félre. Az erős gazdaság alapja a megtakarítás. Az USA is sokkal jobb helyzetben lenne és sokkal jobb kilátások elé nézne, ha nem lenne a feje búbjáig eladósodva!

De vegyük fontolóra a deflációnak a kamatlábakra gyakorolt hatását is. Akiknek már van némi gyakorlatuk a hitelezésben és a hitelfelvételben, tudhatják, hogy ha a pénzkészlet változatlan marad (mint a Bitcoinnál), viszont a gazdaság termelőkapacitása fejlődik tovább, akkor a pénz csak egyre többet fog érni, ami pedig a kamatlábak csökkenését vonja maga után. Deflációs környezetben a kamatlábak természetszerűleg csökkennek az erősödő megtakarítások miatt, és így a bankok is több kölcsönt nyújthatnak. Minél többen tartják a pénzüket a bankokban, annál természetesebben fogják azok csökkenteni a kamatlábakat is. Ellentétben az USA jelenlegi helyzetével, ahol a FED mesterségesen nyomja le a kamatlábakat egyrészt azzal, hogy azért fizet a bankoknak, hogy NE hitelezzenek, másrészt pedig államkötvények felvásárlásával.

Van még más ártalmas hatása is a termelés szerkezetére nézve a FED kamatláb-torzításának, amibe itt és most nem mennék bele mélyebben, de az osztrák üzletciklus-elmélet szerint az üzletciklusok legfőbb hajtóerejét az infláció és annak a kamatlábakra gyakorolt torzító hatása jelenti. Erről a témáról Roger Garrison professzor videójából tudhatsz meg többet.

Szerinted melyik felállás az egészségesebb? Az, ha azért alacsonyak a kamatlábak, mert sokan takarítanak meg sok pénzt, vagy pedig azért, mert a FED mesterségesen nyomja le azokat az adófizetők pénzéből?

Térjünk rá Krugman végső érvére is, miszerint a lefelé merev bérek miatt a munkáltatóknak sokkal nehezebb lenne alkalmazkodniuk az egyre erősödő pénzhez.

Képzeld el a következő helyzetet:

A munkáltatód összehívja minden alkalmazottját, és bejelenti, hogy a gazdaság termelékenysége és a pénz erősödése miatt kénytelen lesz több szabadnapot adni, hogy alkalmazkodhasson az erősödő pénzhez.

A te szemszögedből ez annyit jelent, hogy több szabadidőd lesz, miközben a fizetésed vásárlóereje változatlan marad. Ugyan ki tiltakozna ez ellen? Vedd figyelembe továbbá azt is, hogy még ha nem is emelik a fizetésedet minden évben, AZ AKKOR IS EMELKEDNI FOG! A munkáltatóknak nem kell csökkenteniük a béreket; elég az is, ha egyszerűen nem emelik, vagy ha csak a munkaidőt csökkentik, és az emberek mégis egyre jobban járnak évről évre.

De tegyük fel, hogy a gazdaság annyira termelékeny, hogy a pénz úgy megerősödik, hogy a munkáltatóknak már végképp nem marad más választásuk, mint a bércsökkentés. Nos, ebben az esetben – egy ilyen utopisztikus bőségben tobzódó társadalomban – érdekelne ez bárkit is? A nők még így is otthon maradhatnának a gyerekekkel, és egy férfi is könnyedén megkeresne annyi pénzt, amivel gondoskodhatna a családjáról és a nyugdíjáról is, és a gyerekeinek sem kellene három különböző munkahelyen robotolniuk csak azért, hogy befejezhessék a tanulmányaikat, stb. stb. stb.

Egy ilyen gazdaságban kevesebb embernek kellene dolgoznia (hasonlóan az ’50-es és a ’60-as évek Amerikájához), és így a munkáltatók is kevésbé kényszerülnének bércsökkentésre.

Ó igen, és még valami: azt hiszem, ki kellene térnem a defláció másik lehetséges kiváltó okára is a változatlan pénzkészlettel kombinált növekvő gazdaság mellett – vagyis a bedőlő piramisjátékok láncreakciója által előidézett deflációra. Ez az igazi oka annak, hogy miért állítják be mindig olyan szörnyűségesen rossz dolognak a deflációt a Keynes-párti közgazdászok. Mivel őrült társadalmunkban a pénz VALÓBAN adósság, ezért ha az adósok akkora adósságba verik magukat, hogy attól már csődbe mennek, azzal fizetésképtelenségi láncreakciót indíthatnak be, bedöntve így a teljes bankrendszert a kormánnyal és a maga adakozó/hadakozó államával együtt. Az így megszűnő adósságok nyomán aztán csökken a pénzkészlet is, ami pedig deflációt eredményez.

A Keynes-párti közgazdászok tehát azért állítják be mindig mumusként a deflációt, mert annak már a legcsekélyebb mértéke is egyből összedöntheti a jelenlegi hitelpiramis-alapú gazdaságunkat, elfüstölve így egyben az állami támogatásokon hízlalt fizetési csekkeket is. A The Case Against The FED-ből többet is megtudhatsz arról az átverésről, ami az adósságalapú gazdaságunk. Világosan bemutatja a modern bankrendszer működését és annak az eredeti célját is. Ha pedig valami szórakoztatóbbra, de mégis informatívra vágysz, akkor ajánlom figyelmedbe a The American Dream-et. Remek áttekintést nyújt a részleges tartalékra épülő bankrendszerről, bemutatva, hogy miért is nem több az egy közönséges piramisjátéknál.

Az olyan Keynes-párti közgazdászok, mint Krugman nem azért érvelnek a defláció ellen, mert a mi érdekeinket tartják szem előtt. Ennél összehasonlíthatatlanul jobban foglalkoztatja őket az adakozó/hadakozó állam és ezen belül is elsősorban a saját fizetési csekkeik megvédése.

Forrás: Libertarian News

A lap szövege Creative Commons Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 3.0 licenc alatt áll, felhasználni csak forrásmegjelöléssel, és ide mutató linkkel szabad.

Tagged with: